Röpképtelen kacsa vagy szárnyaló legenda?

Az Egyesült Államokban jelentős hagyománya van a levezetni vágyó világsztárok elcsábításának. A cél mindig is kettős volt; elsősorban növelni a klub reklám- és marketingértékét, egyben a liga presztízsét, másodsorban pedig a sportág, a labdarúgás népszerűségét az amerikai lakosság körében.

A New York Cosmos nevét 1975-ben ismerte meg a világ, amikor váratlanul szerződtették a pályája zenitjén már túljutó Pelét, akit később olyan világsztárok követtek a klubnál, mint Johan Neeskens, Carlos Alberto és Franz Beckenbauer, de a második hullámban is klasszisok segítették a liga felemelkedését, mint Roberto Donadoni, Lothar Matthäus vagy manapság David Beckham.

Mivel ezen igazolások sportértéke erősen megkérdőjelezhető volt, így Európa nem is tulajdonított különösebb jelentőséget a történéseknek, pedig az összképet nézve óriási hatással voltak az amerikai labdarúgás fejlődésére. Igaz ugyan, hogy 1984-ben az NASL (Észak-amerikai Labdarúgóliga) pénzügyileg összeomlott, de a sztárok öröksége olyan erősnek bizonyult, hogy az Egyesült Államok negyven év után ismét kvalifikálni tudta magát az 1990-es vb-re, négy évvel később sikeres világbajnokságot rendezett, és újabb két év múltán a nemzeti ligát is sikerült feltámasztani Major Soccer League (MLS) néven. Szakértők szerint a folyamatban döntő szerepe volt Pelének és társainak.

Ezt szem előtt tartva, Paolo Maldini tökéletes választás – lenne. A világ egyik legjobb, és nem utolsósorban egyetemes népszerűségnek örvendő játékosaként azonnal a nemzetközi médiafigyelem központjába emelné a Red Bulls gárdáját, és személyével a klubhoz kötné a nagyszámú olasz-amerikai közösséget is.

Nem nagy kockázat kijelenteni, tapasztalata, személyisége és fizikai állapota bőven lehetővé tenné, hogy a pályán és az üzleti életben is sikerre vezesse a franchise-t, hiszen még a tavalyi szezonban is harminc mérkőzésen lépett pályára, összesen pedig 647 bajnoki meccsen játszott az AC Milan csapatában. Még életében legendává és a klubhűség mintaképévé vált.

Viszont ebben a történetben épp ez lehet a bökkenő.

A kilencvenes évek végén hasonló helyzet állt elő, hiszen az akkor még MetroStars néven szereplő New York-i együttes Franco Baresit szerette volna igazolni. Ám a klub elöljárói végül úgy ítélték meg, Baresi arca, lénye elválaszthatatlan a Milantól, a szurkolók mindig is egykori csapatával azonosítanák, így végül elálltak az üzlettől. Márpedig az analógia Paolo Maldinire is áll, még ha a „Beckham-szabálynak" köszönhetően pénzügyi akadálya már nem is lenne a transzfernek.

A kérdés leginkább az, vajon Maldini talál-e megfelelő motivációt, kihívást a tengerentúli kalandban. Egy sportolónak, különösen egy ünnepelt szupersztárnak, a visszavonulás kérdése mindig is nehéz dilemma volt – gondoljunk csak Michael Schumacher friss visszatérésére – így talán Maldini is megfontolja, hogy adjon még egy évet magának. Ráadásul – Beckhammel ellentétben –, az ő esetében teljesen hiteles és elfogadható lenne, ha ezt a sportág népszerűsítésével, a futball iránt érzett alázatával indokolná.

Ugyanakkor Maldininek nem ez az első lehetősége, amit visszavonulása óta kap. Carlo Ancelotti még júniusban szerette volna másodedzőnek csábítani a Stamford Bridge-re, de nem járt sikerrel.

„Huszonnégy éves pályafutással a hátam mögött, most szeretnék egy kis szünetet tartani a labdarúgásban, és Olaszországot sem áll szándékomban elhagyni" – nyilatkozta akkor Maldini, és összességében óriási meglepetés lenne, ha éppen a New York Red Bulls megkeresése adna neki újra szárnyakat.