Arsenal: a csapat stagnál, de a részvények tündökölnek

José Mourinhót lehet nem szeretni vagy nem ismerni, de azt nehéz elvitatni tőle, hogy az éppen irányítása alatt álló csapat tulajdonosainak hasznot hoz, amikor a rendelkezésére álló játékosokból a lehető legjobb teljesítményt hozza ki. De vajon ez egy tőzsdei futballklub esetén az árfolyamon is látszik-e?

A nagycsapatok közül – a teljesség igénye nélkül – a Juventus, a Lazio, az AS Roma, a Sporting CP, a Tottenham, az Arsenal, az Ajax, a Borussia Dortmund, a Celtic és a Rangers is ott található a tőzsdén, s találni is érdekes dolgokat a házuk táján.

Nem sikertörténet

Az első tőzsdére bevezetett klub a Tottenham volt 1983-ban, majd az azt követő húsz évben negyvenig szökött fel a tőzsdén forgó klubok száma, 2003 óta viszont ez a szám folyamatos csökkenést mutat. Azt lehet mondani, egyelőre tipikusan tőzsdei a futballklubok tőkepiaci története.

Először angol klubok árasztották el a tőzsdét az 1990-es években, amikor a Sky tv-társaság közvetítési jogdíjaira alapozva a Premier League elszakadt az Angol Labdarúgó-szövetségtől (FA). A tőzsdén jól lehet eladni a növekedési sztorikat, az akkor hirtelen leszakadó pénzbőség láttán pedig a piac elhihette, hogy néhány éven belül majd csak angol klubfocit akar nézni és angol klubmezt akar venni mindenki a világon, így viszonylag drágán lehetett részvényeket kibocsátani. Azóta viszont csordogáló árak és kiszáradó likviditás jellemezték ezen részvényeket, jellemző, hogy az intézményi befektetők helyett a részvények egyik, meghatározó tulajdonosi rétegét a részvényeknek inkább csak szentimentális értéket tulajdonító szurkolók adják.

Hiába erősödött meg például az angol bajnokság a pénz hatására, tőzsdei emelkedésben mindez nem manifesztálódott. A fő probléma az, hogy a csapatok elsősorban nem a pénzügyi, hanem a sportsikerekben érdekeltek, így a pénz nem a tulajdonosok (részvényesek), hanem az alkalmazottak (a játékosok) zsebeibe vándorol. A tőkebőség egyik leglátványosabb hatása az lett, hogy a Premiershipben az átlagos, heti játékoskeresetek az 1990-es évek elejének 1500–2000 fontos átlagáról 2010-re 34 000 fontig szöktek.

Olaj a tűzre, hogy az elvileg nyereségre törekvő futballkluboknak olyan versenyttársakkal kell szembenézniük, amelyek nem a labdarúgópiacon, hanem egészen máshol termelik ki a működésükhöz szükséges tőkét, így a befektetők nem is annyira pénzügyi megtérülést, sokkal inkább például hírnevet kérnek pénzükért cserébe. Gondoljunk itt Roman Abramovics vagy Silvio Berlusconi milliárdjaira – talán a nevükhöz köthetők a legfeltűnőbb finanszírozási források. Magyarul: a verseny reménytelennek tűnik.

Vannak kivételek

Talán az egyik leglátványosabb kivétel az Arsenal-részvények relatív tündöklése. E – nem mellesleg jelenleg darabonként 11 650 fontba (3.5 millió forint!) kerülő – részvény árfolyama ugyanis a válság legzordabb éveit kivéve folyamatos emelkedést mutat, amit egyrészt a szokatlanul józan játékoskereskedési politikának, és így nyereséges működésnek, a futballklubhoz tartozó ingatlanvagyonnak, illetve – leginkább – az egyik nagytulajdonossal kapcsolatos folyamatos felvásárlási pletykáknak köszönhet.

Másik tipikus tőzsdei jelenség, ami szintén hatással van a klubok árfolyamaira, amikor egy részvény hirtelen „mániává válik” anélkül, hogy erre különösebb okot szolgáltatna. Kiváló példa erre a Lazio idei szezonkezdete: a csapat az első tíz meccséből nyolcat megnyert, vezette a bajnokságot, az árfolyam – tehát a csapat értéke – megötszöröződött! Mondanunk sem kell, ahhoz, hogy ez reális legyen, inkább nyolc bajnokságot kell nyerni zsinórban, mint nyolc meccset – azóta az árfolyam és a csapat is hanyatlóban van – a rómaiak csak negyedik helyen állnak.

De a „jogosnál” hevesebb – természetesen lefelé történő – árfolyammozgással járt az is, amikor az olasz bundabotrány miatt a Juventust 2006-ban a másodosztályba száműzték.

BALÁSY ZSOLT (CONCORDE ÉRTÉKPAPÍR ZRT., ELEMZŐ)