Hová lett Davor Suker?

A minden idők legjobb horvát futballistájának megválasztott Davor Suker hazájában nem csupán a sportsikerek szinonimája, hanem a nemzet nagykorúságának egyik jelképe is. Amikor 1998-ban a nem sokkal azelőtt újjászülető ország labdarúgó-válogatottja a világbajnokságon a harmadik helyen végzett, az ék pedig a torna gólkirálya lett, a horvátok máig emlegetett katarzist éltek át, Európán kívüli milliók számára pedig ekkor kerültek fel a térképre.

Suker 1968-ban született Eszéken, egy igazi sportcsaládba, hiszen édesapja atletizált, édesanyja pedig kosárlabdázott. A helyi NK Osijekben kezdett el futballozni, és még évtizedekkel később is emlegette, hogy micsoda kemény mérkőzéseket vívott különféle tornákon a pécsiek ellen. Még 16 éves sem volt, amikor az első mérkőzését lejátszotta a felnőttek között a jugoszláv bajnokságban, amelyet abban a szezonban további kilenc találkozó követett, és ezeken háromszor talált be.

1987 nyarán pedig néhány nap alatt kétszer annyi gólt szerzett: Jugoszlávia a támadó hat találatának (is) köszönhetően megnyerte az ifjúsági világbajnokságot. Suker ezüstcipősként és aranylabdásként tért haza Chiléből, ahol olyan társak oldalán futballozott, mint Branko Brnovics, Predrag Mijatovics, Robert Jarni, Igor Stimac, Zvonimir Boban, Robert Prosinecki vagy Tomislav Piplica.

A hazai bajnokságban kiharcolta magának a „tizenegyeskirály" nevet (akkoriban a döntetlenre végződő mérkőzéseket szétlövéssel döntötték el, ahogyan egy időben Magyarországon is), a Cseliknek pedig ötöt vágott (ebből hármat büntetőből). A liga gólkirályaként igazolt a Dinamo Zagrebhez 1989-ben, és bekerült a jugoszláv nagyválogatottba is, amellyel elutazhatott az 1990-es világbajnokságra, bár ott nem lépett pályára. Huszonkét bajnoki góllal bizonyította a következő idényben, hogy megérdemelt volna némi lehetőséget Darko Pancsev és Zlatko Vujovic mellett, majd a Sevillába igazolt.

Itt öt idény alatt 76 bajnoki gólt termelt – 1994-ben csak a barcelonai Romário jegyzett többet nála –, Sukerman néven közönségkedvenccé vált, és a (most már horvát) válogatottban is első számú gólfelelős lett. A Sevillában olyan középpályások szolgálták ki, mint az uruguayi Pablo Bengoechea, a spanyol válogatott Rafael Paz, a román Ilie Dumitrescu, az argentin Diego Simeone és egy bizonyos Diego Maradona, míg a nemzeti együttesben Aljosa Asanovic, Boban, Jarni, Prosinecki, Zvonimir Soldo, Silvio Maric, Mario Stanic, Niko Kovac és Milan Rapaic hordta a lába elé a labdát.

A horvátok az 1996-os Európa-bajnokságon mutatták meg először az oroszlánkörmeiket, vele egyetemben. Csak a legjobb nyolc között, nagy csatában, a későbbi győztes németek ütötték ki őket; saját maga négy találkozón háromszor volt eredményes, a dánok ellen pedig egy igazi csodagólt löbbölt Peter Schmeichelnek.

Az Eb-ről ezüstcipővel hazatérő Sukert 11 millió mai euróért, négymillió akkori fontért megvette a Real Madrid, és az új szerzemény nem is okozott csalódást, mivel az első idényében 24 gólt vágott a ligában –, nála többet csak a barcás Ronaldo és a betises Alfonso (az utóbbi ex-realos volt, de később az előbbi is megfordult a blancóknál).

Később ki-kiszorult a kezdőből, ami nem csoda, hiszen Dani, Mijatovics, Fernando Morientes és Raúl alkotta a vetélytársi kvartettet. Az 1998-as világbajnokságon, mint fentebb említettük, valóságos nemzeti hős lett, a horvátok ugyanis meglepetésre elődöntőt játszhattak, Suker pedig megzörgette a jamaicaiak, a japánok, a románok, a németek, a franciák és a hollandok hálóját is.

A torna után súlyos térdsérülést szenvedett, a vb-formáját soha nem tudta megismételni, így a következő idényben csupán 19 bajnokin lépett pályára a „királyi klubban”. Váltott is: 5.4 millió mai euróért az Arsenalhoz került, pontosabban helyet cserélt Nicolas Anelkával. Az „ágyúsoknál" viszont Dennis Bergkamp és Thierry Henry miatt nem evett meg sok sót, el is engedték a szezon végeztével a West Hamhez. Sérülései ide is elkísérték, bár a bizalmat megkapta eleinte (a „kalapácsosokat" szolgálta ekkoriban Jermain Defoe, Paolo Di Canio, Frederic Kanouté és Paul Kitson is). Végül otthagyta Angliát, és némileg váratlanul az 1860 Münchenhez igazolt az akkor már 34 esztendős támadó.

Kár volt lerombolnia a nimbuszát, vissza is vonult a torna után, 69/45-ös mutatóval a háta mögött (jó ideig aligha döntik meg a gólrekordját). Egy idényt még lehúzott Münchenben, s bár szó volt róla, hogy visszatér Eszékre, utána szögre akasztotta a cipőjét.

„Legszebb élményem a világbajnoki Aranycipő, de elcseréltem volna az aranyéremre. A legrosszabb a jugoszlávok ellen elveszített mérkőzés, amely miatt nem jutottunk ki a 2000-es Eb-re, és az ezen rúgott meg nem adott találatom" – foglalta össze válogatottbeli karrierjét.

Horvátországban hat alkalommal is (1992, 1994, 1995, 1996, 1997, 1998) megválasztották az év játékosának, volt az Eb álomcsapatának tagja és ezüstcipőse (1996), az év csapatának tagja az ESM szerint (1997), ezüstlabdás (1998), harmadik a FIFA Év játékosa-szavazásán (1998), továbbá 2003-ban hazájában megválasztották minden idők legjobb labdarúgójának is.

A karrierje során közel húszmillió eurót összefutballozó Suker már a visszavonulása előtt elindította S9 elnevezésű labdarúgó-akadémiáját, ahol nyaranta maga is be-beáll gyakorlati foglalkozásokat tartani (a nyári táborokat világszerte több országban is megrendezik).

Hamar megunta ingatlan- és értékpapír-piaci befektetéseinek kezelgetését, és felcsapott játékosügynöknek, a Realnál vezetői státuszt betöltő Mijatovicsnál például Luka Modricot próbálta beprotezsálni. Az ügynökösködés viszont hazájában sem mindig egyszerű, üzlettársát, Dino Pokrovacot például maffiaszerű módszerekkel végezték ki.

A Münchenben letelepedő Suker segített a közös magyar-horvát Eb-pályázatban is, alkalomadtán jótékonykodik, majd Bobannal és Stimaccal megpróbálta átvenni a hatalmat a szövetségben, de nem jártak sikerrel. Manapság kissé elhízott, ám a golfozás mellett rendszeresen kispályázik, és pályára lép öregfiúk-mérkőzéseken is – az egyiken például egy csodás, panenkás büntetőt rúgott.