Pelé adósság, Maradona élethabzsolás, R. Baggio nyílt parancs miatt igazolt át

Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy összeállításunk szubjektív, a teljesség igénye nélkül készült, így aztán a hozzászólók ne kérdőjelezzék meg, hogy a szerző a Homo sapiens sapiens fajhoz tartozik-e egyáltalán, vagy annak valamelyik békésen legelésző, egyedfejlődésileg zsákutcának bizonyuló oldalágává vált az ősóceáni egysejtűből elinduló evolúció kegyetlen tréfája gyanánt, csak mert kihagyta X-et vagy Y-t. Sőt, várjuk az NSO-t böngészők jelöltjeit, kedvenceit – amennyiben megmozgatja fantáziájukat a téma, folytatás is következhet.

ALF COMMON – a négy számjegy alfája

Szokás az első igazán komoly átigazolási díj kiváltójaként Willie Groves-t emlegetni, akiért 1893-ban kerek száz fontot fizetett az Aston Villa a West Bromwich Albionnak, azonban tegyük gyorsan hozzá, hogy azt a díjat az angol szövetség állapította meg büntetésképpen, mert a villások engedély nélkül tárgyaltak a játékossal (Te jó ég, már akkor is? – kapna a fejéhez Arsene Wenger). 1905 elején azonban teljesen önszántából pengetett ki 1000 fontot (ma 25-30 szorosa ennek) a Middlesbrough a Sunderland a 25 éves támadóért, Alf Commonért.

Common debütálásként betalált büntetőből, majd még öt évig szolgálta a transzferdíjat becsülettel, még a válogatottban is képviselte a klubot. Azért is volt ez nagy jelentőségű átigazolás, mert korábban a szövetség legalább a látszatát megőrizte az amatörizmusnak, ezzel az ezer fontos üzlettel azonban mindenki számára nyilvánvaló lett: új korszak született a labdarúgásban. Common 1914-ben vonult vissza a Prestonból, majd kocsmáros lett. 1946-ban hunyt el.

Máshol sem ment könnyedén és dalolva az átállás, Olaszországban az első sztárvételt, a 3000 lírába (ennyiért lakást lehetett venni) kerülő Aristodemo Santamariát kis híján örökre eltiltották – végül egy évet kellett kihagynia, és ezerlírás büntetést befizetnie. A klubot is majdnem kizárták professzionalizmus vádjával, végül azzal mosta ki magát a Genoa, hogy csak kölcsönadott némi pénzt az új játékosnak...

ANATOLIJ ZINCSENKO – az első hivatalos fecske a Vasfüggönyön túlról

Gondolom, a nevet olvasván sokan néznek értetlenkedve a képernyőre, pedig igen, jól látják: Anatolij Alekszejevics Zincsenko. Az 1949-ben született szovjet, majd orosz futballista ugyanis az első fecske volt, akit kiengedtek profiskodni a vasfüggöny mögé Moszkvából. A fiatalabbak alighanem értetlenkednek, hogy mi is olyan nagy dolog ebben, így az ő kedvükért jegyezzük meg, hogy akkoriban egy átlagos halandó csak álmodhatott arról (vagy még azt sem volt ildomos...), hogy kiengedik egy pár napra turistáskodni Nyugatra.

Sőt, onnan származó terméket sem volt tanácsos birtokolni! Zincsenko ugyan háromszoros szovjet válogatott volt a nagy kaland előtt, de finoman szólva sem tartozott a legismertebb futballisták közé hazájában, talán ezért is választották ki őt a kísérleti nyúl szerepére. A Traktor Volgográd, a Doni Rosztov, a Zenit és Dinamo Leningrád után 1980-ban engedték ki őt az illetékesek a bécsi Rapidhoz (bár az osztrákok Oleg Blohint kérték eredetileg), ahol az ék havi 12 ezer schillinget keresett.

Egy fél évig a kezdő közelébe sem került, de aztán belelendült és három szép idényt töltött el a zöld-fehérekkel. Egyébként azért került éppen a Rapidhoz, Leonyid Brezsnyev főelvtárs belegyezésével, mert az a gárda a munkások csapatának számított.

„Sikeres profi karrieremben döntő szerepe volt Antonín Panenkának, aki időközben került a Rapidhoz. Barátok lettünk. Sokan kérdezték már tőlem, mi a véleményem a profikról? Talán a kanadai jégkorongozókhoz tudnám hasonlítani őket, akik az első percektől az utolsóig, apait-anyait beleadva űzik-hajtják az ellenfelet és egymást

ALLAN SIMONSEN – ereje teljében került talonba az első dán dinamit

A legjobb csapatok, így a Barcelona is tud ám mellényúlni, erről több jobb-rosszabb összefoglalást is olvashattak már oldalainkon. Ha megengednek némi szubjektivitást, a legmeglepőbb húzása ilyen téren az volt a katalánoknak, mikor 1982-ben elengedték Allan Simonsent. Csak a fiatalabbak kedvéért: az első igazi dán dinamit 1977-ben Aranylabdát szerzett Kevin Keegan és Michel Platini előtt, majd a következő idényben a Bajnokcsapatok Európa-kupája, később az UEFA-kupa gólkirálya lett.

A katalánok 1.75 mai millió eurót adtak érte sikerei csúcsán, és új egyesületében szintén gólerősen játszott; ám Diego Maradona érkezése után be kellett látnia: neki csak epizódszerepek jutnának. Akkoriban ugyanis csak két légiós szerepelhetett egy spanyol csapatban, és mellettük Bernd Schuster is a klub alkalmazottja volt. Mindenki nagy meglepetésre a dán klasszis végül az angol Charlton Athletichez szegődött, potom 330 ezer mai euróért. Mindössze 31 éves volt ekkor!

Innen csakhamar hazaigazolt a Vejléhez, ahol egészen 1989-ig termelte a találatokat, száznál is többet, később a Feröer-szigetek és Luxemburg szövetségi kapitánya is volt. Egyébként anno a Barca annyira nem hitte el, hogy a másodosztályú, hatezres átlagos nézőszámmal bíró klub leigazolja aranylabdásukat, hogy bankgaranciát kértek, amelyre még hat hetet kellett várniuk. A dán viszont szép pénzt, 82 ezer fontot keresett abban a számára novembertől márciusig tartó idényben. Ennek végén a Charlton csődbe ment, a túléléshez újjá kellett alakulnia, egy picit módosított néven...

KEVIN KEEGAN – a „szentek" egere lett a kétszeres aranylabdás

Egyedi ügy a dáné, nemde? Ugyan! Hasonló cipőben járt 1980-ban Kevin Keegan, aki alig 425 ezer fontért igazolt a Hamburgtól a „kis" Southamptonba. Ne feledjük, „Hatalmas egér" 1978-ban és 1979-ben Aranylabdát érdemelt ki, tehát még azt sem lehet mondani, hogy leszállóágban volt az akkor 28 éves támadó. Amikor Lawrie McMenemy, a „szentek" menedzsere bejelentette 1980 februárjában a Potters Heron nevű hotelben az átigazolást, szinte mindenki hitetlenkedett.

Egy aranylabdás a finoman szólva sem világverő Southamptonban? Mégis két idényt töltött el itt a Liverpool korábbi ikonja, majd a Newcastle-hez szerződött. Innen vonult vissza, 1984-ben. Menedzsernek sem lett utolsó: vezette a Newcastle-t, a Manchester Cityt és a Fulhamet, volt szövetségi kapitány, de 2008 óta kegyvesztett az elnökök szemében. Csak az érdekesség kedvéért: a HSV 1977-ben az akkoriban a briteknek maximálisan engedélyezett összeget, 500 ezer fontot fizetett érte.

JOHAN CRUYFF – az elveszített karszalag miatt lett félig katalán és teljesen „messiás"

Lehet ám ennél is furábban elveszíteni egy ereje teljében lévő aranylabdást, jó példa erre a holland futball első igazi világsztárja. A kitüntetést 1971-ben kiérdemlő támadó két év múlva azért távozott a zsinórban három BEK-győzelmet besöprő Ajaxtól, mert májusban, amikor játékostársai demokratikusan szavaztak arról, hogy ki legyen a csapatkapitány, a tisztséget korábban már viselő Piet Keizer lett a választás győztese. Olyannyira megorrolt társaira az addigi csk, Cruyff, hogy azon melegében arra kérte ügynökét, szerezzen neki új kenyéradót – ez végül a Barcelona lett.

Az átigazolási díj nevetséges volt, valami félmillió dollár (ma 7.5 körül lenne). Az 1973-as és az 1974-es esztendő aranylabdását is Johan Cruyffnak hívták, így a katalánoknál hamar népkedvenc lett, ráadásul a Real Madriddal szemben választotta a kék-gránátvörösöket (mondván, nem tudna Franco diktátor klubjában játszani).

Új egyesületének vezetői egyébként igen leleményesek voltak megszerzésekor: egy ismerős katalán ügyvéd kompromittáló adatokat szerzett a spanyol szövetségtől, amelyet aztán ezzel revolverezett a Barcelona, hogy engedélyt kapjon az akkoriban korántsem nyilvánvaló légiósvételre. Később visszatért a holland az Ajaxhoz, ahol 1983-ben nem kínáltak számára új szerződést, így bosszúból aláírt a rivális Feyenoordhoz. Edzőként csodát tett az Ajaxszal és a Barcelonával, majd miután ez utóbbi helyről 1996-ban méltatlan körülmények között kellett távoznia, a klub korábbi „messiása" megfogadta, hogy soha többé nem vállal edzői megbízatást.

BERND SCHUSTER – német angyal a spanyol triászban

Ha már a „szőke angyal" cikkbe került Simonsen kapcsán: a zseniális német karmester azt a nem csöpp tettet hajtotta végre a nyolcvanas években, hogy megtette a Barcelona, Real Madrid, Atlético Madrid csapattúrát. A szöszke fenegyerek 1980-ban Európa-bajnok lett az NSZK-val, ennek örömére Barcelonába igazolt. A válogatottságot lemondó zseni nem sokkal később a bilbaói mészáros, Andoni Goikoetxea áldozata lett, és ezt a sérülést egyesek szerint soha nem heverte ki. Jellemző egyéniségére, hogy az 1986-os vesztes BEK-döntő után egy idényt kihagyott, mert szakmai és pénzügyi vitába keveredett a klub vezetőivel! 1988-ban tette át székhelyét a királyi klubhoz, ahol kétszer is bajnoki címre vezényelte övéit, majd alig két idény múlva a szomszédvárat is meghódította, amelyet három idény erejéig szolgált. A mesterhármast követően a Bayer Leverkusenben és az UNAM Pumasban vezetett le, majd edző lett, többek között a Real kispadján is megfordulva.

ALFREDO DI STÉFANO – ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit

Azt hiszik, nem érheti meglepetés önöket Real-Barcelona transzferek kapcsán? Akiknek nincs vérükben a gigászok történelme, azokat mindenképpen, lévén a két klubnak volt egy közös világklasszisa, de szó szerint.

A kiváló argentin támadó 1952 tavaszán érkezett meg Madridba a kolumbiai kalózligából (ez is megérne egy cikket...), és Barcelona azzal a klubbal egyezett meg átigazolásáról, ahol játszott (Millionarios), a királyi klub pedig azzal, amelyiké a FIFA szerint volt játékengedélye (az argentin River Plate). A diktátor, Franco tábornok sportminisztere végül a Realba irányította, és olyan meggyezés született, hogy a gólgyár a két klub játékosa lesz, kétéves váltásokban.

A fővárosban kezdett, így a rivális lemondott róla, mert egyrészt meglátta őt első edzésén némi túlsúllyal megjelenni (korábban játszott pedig a katalánok színeiben pár bemutató mérkőzést), másrészt félt szurkolói haragjától. Mindössze 150 ezer dollárt kértek fájdalomként (az összeg ma kb. 4.5 millió), így lett a királyi klubbal Di Stéfano kétszeres aranylabdás (1957, 1959), ötszörös BEK-győztes és spanyol gólkirály. „Saeta rubia", azaz „Szőke nyíl" 1964-ig maradt a fővárosban, majd két idényt még eltöltött az Espanyolban. Visszavonulása után tréner lett, a Realba is visszatérve, de nem vált belőle sikeres próféta. A Boca Juniorst és a Rivert viszont bajnoki címig vezette, a Valenciával bajnokságot, Spanyol Kupát és KEK-et nyert.

DIEGO MARADONA – délen nyílt ki a virág, és ott is vadult el végleg

Ha már Andoni Goikoetxea előkerült fentebb, emlékezzünk meg a spanyolok Vinni Jones-ának másik neves áldozatáról, Maradonáról is. Az argentin zsebcirkáló 1982-ben világrekordért, ötmillió fontért (ma 21 millió körül) érkezett a katalánokhoz a Boca Juniostól (a játékos pedig állítólag 12.5 milliót vághatott zsebre), de mivel nem igazán tudott beilleszkedni a spanyol futball világába, éjszakai életmódja sokkolta a vezetőket és a közvéleményt, az 1984-es kupadöntőn pedig tömegverekedést robbantott ki, amikor vendettázott egy jóízűt Goikoetxea kárára, eladták őt a Napolinak.

Ez is világrekordot döntött 6.9 millió fontos összegével (ő maga kettőt vágott csak zsebre, később elárulta, a barcelonai millióknak ekkorra már a fenekére vágott), és hősünk Dél-Olaszországban futball-forradalmat robbantott ki. A kék mezesek aranykorukat élték, Maradona talán a sport addigi legnagyobb reklámhordozója és médiasztárja lett, utóbbi értelemben sajnos a végén főleg negatíve.

Hét itteni idénye alatt hat nagy címet, közöttük két bajnoki aranyat nyert társaival. Nevezetes 1990-es kokainügyét követően megfordult a Sevilla, a Newell's Old Boys és a Boca Juniors együtteseiben is, majd felcsapott edzőnek. Ez utóbbi minőségében a 2010-es világbajnokságon hozta a frászt az argentin válogatottért szorítókra és a médiamunkásokra. Ma az arab világban tevékenykedik.

„Ők megvették Rummeniggét, meg Platinit, meg Zicót, de Rummenigge, Platini meg Zico együttvéve nem ér annyit, mint Diego" – hangzott egy markáns vélemény Nápolyból az „isteni" odaigazoláskor. Egyébként a nápolyiak furfangos elnöke, Corrado Ferlaino még javában tárgyalt megvételéről, amikor benyújtotta az átigazolás papírjait a szövetséghez, nehogy kicsússzon a határidőből. Természetesen csak egy üres lapokkal bélelt borítékot juttattak el az illetékesekhez, amit aztán később töltött meg „tartalommal" a lefizetett alkalmazott.

PELÉ – hétmillió ok az újrakezdésre

Ha már Maradona, nem feledkezhetünk meg örök ellenségéről, a brazil gólüzemről, Peléről. Róla már leírtak, leírtunk mindent, amit tudni érdemes, sőt, de azért a fiatalabbak kedvéért felidéznénk, hogy micsoda lökést adott a sportág észak-amerikai elterjedésének, amikor az egyetlen brazil profi klubjától, a Santostól 1974-ben visszavonult támadó egy év múlva „felszerelt" a New York Cosmosban. Világszenzáció volt ez, olyan tömegek özönlöttek hírneve miatt a stadionokba, amelyek még a labdarúgás legelemibb szabályaival sem voltak tisztában (Franz Beckenbauer – aki szintén csodamód került a Bayern Münchentől a Cosmoshoz – írja valahol, hogy egy bemutató mérkőzésen néma közöny fogadta a lelátón a gólokat, de tomboltak, ha a kapuléc fölött szállt el a labda).

„Ha Olaszországba vagy Spanyolországba igazolsz, bajnoki címet nyerhetsz. Ha az Egyesült Államokba jössz, egy egész országot" – csalogatta a Cosmos igazgatója, Clive Toye Pelét, aki a mérkőzésekre 25-30 mezt vitt magával, hiszen a lefújás után mindenki a „Király" trikójára ácsingózott. Az évi 3.5 millió dollárt kereső Pelé megtette kötelességét, még a tekintélyes New York Times címlapjára is felkerült. 1977-ben vonult vissza, azóta országa, a brazil és az egyetemes futball utazó nagykövete. Hacsak nem válik valóra a Santos mai elnökének, Luis Álvaro Ribeirónak álma, aki azt szeretné, hogy a 70 esztendős Pelé lépjen pár percre pályára a téli klubvilágbajnokságon egykori egyesülete színeiben...

Egyébként egy leendő sportlegbe, a kis híján létrejött átigazolásokról szólóba is odaférne Pelé, aki 18 évesen előszerződést írt alá a Real Madriddal, csak éppen a brazil kormány nem egyezett bele abba, hogy Európába igazoljon a „nemzeti kincs". Csak hogy bálványt döntögessünk a végére: később kiderült, Pelé azért igazolt Amerikába, mert borzalmas üzleti manőverei révén 1975-re nemhogy elveszítette összefutballozott vagyonát, de egymillió dolláros tartozás ült nyakán...

ZICO – Madrid, Róma, Milánó? Inkább Udine!

A „fehér Pelé" szintén nem akármilyen zseniális támadó és karmester volt, akinek technikás, fifikás megoldásai láttán életre keltek a játékterek, daloltak a fűcsomók, könnyek szöktek a reklámtáblák szemébe.

A Flamengóban sikert sikerre halmozott, de európai kalandjával nem volt szerencséje: hívta a Real, a Roma és a Milan is, ám ő az Udineséhez írt alá, 2.5 millió dolláros rekordösszegért. Azért Luigi de Agostini, Franco Causio, Pietro Virdis vagy Andrea Carnevale személyében itt is voltak megfelelő szintű társai, közöttük első idényében kis híján gólkirály lett (Platini egy találattal szerzett többet nála, de hat bajnokival többször lépett pályára). A következő idényben már sokszor volt sérült a brazil, később eltiltották bírószidásért is.

Csakhamar visszatért a Flamengóba, ahol 1989-ig játszott (mint oly' sok brazil csillagot, őt is egy üzletemberek által összeadott „adomány" tudta hazacsábítani). Ezután egy éven át sportminiszterkedett, majd visszatért a pályákra és karrierje végén Japánban vezetett le. 41 esztendősen utolsó idényében hét fellépésén még öt gólt lőtt a Kashima Antlers színeiben! Később edzőnek állt: megfordult a Fenerbahcénél, a Bunjodkornál, a CSZKA Moszkvánál és az Olympiakosznál is, jelenleg iraki szövetségi kapitány.

SÓCRATES – a lázadó doktor, a sokadosztályharcos

Brazil körképünket fejezzük be azzal a Sócratesszel, aki csak leheletnyivel volt kisebb futballista, mint Zico. A középpályás odahaza megjárta a legnagyobb klubokat, Európában viszont csak egyszer próbálkozott: a Fiorentinánál töltött el egy idényt. Az élethabzsoló középpályás 1989-ben vonult vissza a Botafogóból, de 2004-ben visszatért a pályákra, és 50 évesen, hogy egy barátjának szívességet tegyen, egy angol sokadosztályú amatőrcsapat, a Garforth Town játékos-menedzsere lett. Egy alkalommal pályára is lépett 12 perc erejéig! Edzői karrierjét nem folytatta, jelenleg sportorvosként dolgozik szülővárosában, Ribeirao Pretóban.

ROBERTO BAGGIO – aki elnöki parancsra lett az „Öreg Hölgyé"

1990-ben döntötte meg az átigazolási rekordot az akkor 23 éves, a Fiorentinától a Juventusba távozó csatár, akiért az északi klub 13.5 millió dollárt, azaz nyolcmillió fontot fizetett. Ez a transzfer azért marad emlékezetes, mert Firenzében a „lilák" szurkolói valóságos utcai forradalmat robbantottak ki mérgükben, és ötven sebesültje lett a nagy mozgódásnak. Ha a Fiorentina elnöke el nem menekül a városból, talán még komolyabbra is fordult volna a helyzet!

A Pontello-családnak el is kellett adnia a klubot és örültek, hogy ennyivel megúszták, de a fáradtságot és tréfát nem ismerő ultrák kissé átrendezték pár klubvezető rezidenciáját is. Baggio örökké szívében hordozza a Fiorentinát, még ma is feltűnnek falfirkák Firenzében, amelyek a fölött búsonganak, hogy miért is hagyta el őket anno a népkedvenc. Az „isteni lófarok" 1995-ben közel ekkora összegért igazolt a Milanba, majd a Bolognában, az Interben és a Bresciában is megfordult 2004-es visszavonulásáig. Jelenleg az olasz szövetségben dolgozik.

„Hogy anno miért a Juvében kötöttem ki? Nem az én választásom volt, Pontello nem engedett beleszólást az ügybe!" – nyilatkozta később „Copfocska", aki ma is ragaszkodik ahhoz, hogy esze ágában sem volt egykoron otthagyni a „lilákat". Lehet benne valami: amikor bemutatták Torinóban, mérgesen odébb lökte új klubja sálát. Emiatt aztán a Juve-drukkerek haragudtak meg rá, azért pedig egyebeket is tudtak volna vele művelni, amikor nem vállalt el a Fiorentina ellen egy büntetőt, és amikor talán emiatt is lecserélték nem sokkal később, megcsókolt egy a nézőtérről neki bedobott lila sálat...

GIANLUIGI LENTINI – a kómába esett aranyifjú

Roberto Baggio után kötelező transzferügyben megemlíteni Gianluigi Lentinit is, akit 1992-ben vett meg a Milan a Torinótól. A 24 éves középpályásért 13 millió fontot fizetett új egyesülete, és az üzlet ellen a városi legendák szerint a pápa is szót emelt (igazából Vatikán adott ki hivatalos közleményt), az újságok pedig a munka világának tisztessége elleni támadásnak vették az óriási összeget. Az árat egyébként a Juventus érdeklődése verte fel, a Torino székházát pedig a fanatikusok az aláírás után némileg szét. Lentini jó kezdett Milánóban, de borzalmas autóbalesete (amelyet követően két napig feküdt kómában) és egyéb sérülései miatt később inkább modellként volt sikeres. 1997-ben kétmillió fontért visszatért Torinóba, de csak 2009-ben, negyvenévesen vonult vissza a sokadosztályú Niceséből. Az érte fizetett csúcsösszeg angol lapok szerint ma olyan hatvanmillió eurót tesz ki „futball-reálértéken"!

ELVIR BALJICS – a Real egyik legkeserűbb tévedése

Az 1990-es évek vége az internacionális futball átigazolási tízmilliókban legdúsabb érája volt, egészen addig, amíg fel nem ütötték fejüket és számlatömbjeiket az orosz és arab olajmillárdosok (beavatva abba a különlegesen finom érzésbe minden többütemű átlagembert, hogy a rekord-benzinárban pár fillérrel ő is hozzájárul a rekord-átigazolásokhoz). Mammon nagy futballpiacának eme aranykorában is meghökkentő tettnek bizonyult, amikor a Real Madrid 1999 nyarán közel 23 millió mai eurót fizetett a bosnyák Elvir Baljicsért, az akkor 25 esztendős támadóért.

Az előző idényben az érte amúgy 9.5 milliót fizető Fenerbahcéban 18 gólt szerző Baljics a spanyol fővárosban valósággal kipukkant, hiszen szűk másfél idény alatt 11 bajnokit kiérdemelve mindössze egyetlen egyszer volt eredményes, ráadásul többször is megsérült. Az őt Törökországból jól ismerő edző, John Toshack bukása után neki sem lehetett maradása: előbb a Fenernek, majd a Rayo Vallecanónak adták kölcsön, 2002 nyarán pedig ingyen elengedték a Galatasarayhoz. Baljics később több török klubban is megfordult, ám sehol sem alkotott igazán maradandót az egyre motiválatlanabb futballista. 2008 nyarán vonult vissza „Madrid Rivaldója" az Istanbulsportól, ma hazája nemzeti csapatánál asszisztenskedik Szafet Szusics mellett.

MO JOHNSTON – a modern futball első „Júdása"

A nyolcvanas években még jóval erősebb volt a skót labdarúgás, mint manapság, ezért is vert fel hatalmas port (ott inkább sarat) az első olyan átigazolás, amelyik a két gigász, a Celtic és a Rangers között történt. Az egymást bőszen utáló két egylet (ebben a gyűlöletben oroszlánrészt játszik a katolikus-protestáns ellentét is) között nem is közvetlenül zajlott a váltás (lett is volna akkor firenzei méretű riadalom).

Az 1963-as születésű ék 1987-ben igazolt félmillió mai euróért a Celtictől a Nantes-hoz, onnan két év múlva visszatért, de az ellenlábas Rangershöz. Talán azért is vert fel akkora hullámokat az ügy, mert a játékos először hűségesküt tett a Celtic mellett, majd 11 óra múlva aláírt az „ellenséghez". Az ügy azért is formabontó, mert ugyebár az érthető, hogy a celticesek szerették volna az ék kárára némi fizikai tettlegességgel oldani feszültségüket, de a rangersösök zöme is gyűlölte őt, hiszen a katolikus játékost finoman szólva sem szívesen látták övéik között.

A 2.25 millió mai euróért vett támadó volt a II. világháború után az első, aki futballozott mindkét klubban, így ő lett a sportág modern korának első Júdása. Egyébként kiválóan ment neki a gólszerzés, később mégis eladták az Evertonnak. 2001-ben vonult vissza a Kansas Cityből, az MLS-ben edzősködött is.

LUÍS FIGO – aki a katalánok szerint „disznófejű Nagyúr"

A zseniális portugál szélső már akkor zűrös átigazolási ügybe keveredett, amikor sportingosként, 23 esztendősen, 1995-ben aláírt a Parmához és a Juventushoz is, imígyen a nevető harmadik, a Barcelona happolhatta el. A nagy Cruyff kezei alatt lett a jobbszélső világklasszis, majd 2000 nyarán közellenség a katalánoknál, amikor vette a bátorságot és a Real Madridhoz igazolt (bővebben erről a játékos egy ásatag BL-életrajzában olvashat a nyájas NSO-olvasó).

A „királyi klubnak" 60 millió eurót kóstált, de megérte, és talán Figónak is, aki nem valószínű, hogy e nélkül is aranylabdás lett volna. Amikor visszatért a katalán fővárosba egy bajnoki erejéig, kitört a gyalázat: ha közel került az oldalvonalhoz, olyan jelenetek zajlottak le, mint amikor Áts Feriék beleszaladtak a Pál utcaiak bombazáporába, csak éppen Figót flakonokkal, öngyújtókkal, mobiltelefonokkal, vizelettel teli pálinkásüveggel, almákkal, illetve egy-egy darab disznófejjel és guminővel próbáltak illetni.

Utóbbi kettő mindenesetre új fejezetet nyitott a szurkolói metaforák között, Ady disznófejű Nagyúrjának újraértelmezéséről már nem is szólva... 2005-ben az Interhez került, innen vonult vissza 2009-ben, és ma is ezt a klubot szolgálja utazó nagykövetként és csapatkoordinátorként. A hírek szerint nemsokára sportigazgató-asszisztensként vagy éppen edzőként fogja.

„Azért gyűlölünk annyira, mert korábban annyira szerettünk" – indokolták meg a barcások érzelmeiket vele kapcsolatban.

SOL CAMPBELL – akit megsarkantyúztak volna, mert „ágyús" lett

Ami Skóciában MoJo, Spanyolországban Figo, az Angliában Sol Campbell. Az 1974-ben született kiváló felépítésű és képességű középső védő ugyanis a Tottenham színeiben vált stabil válogatottá és Európa-klasszis védővé, de 2001-ben nem volt hajlandó meghosszabbítani lejárt szerződését, és a nagy rivális Arsenalhoz igazolt. Éppen ahhoz a klubhoz, amelyről korábban többször is kijelentette, hogy bárhová is távozna, de oda egészen biztosan nem, hiszen hogyan is venné ki magát, ha az örök ellenségnél futballozna?

A „sarkantyúsok" drukkerei akkoriban igen szerették volna egy kedélyes népünnepély keretében annak mintegy fénypontjaként felkoncolni a „Júdást", és hatalmas transzparensekkel tüntettek ellene; sőt, még 2009-ben (!) is érték verbális, rasszista és homofób támadások őt egy Portsmouth–Tottenham mérkőzésen.

A legnagyobb fizikai tettlegesség szerencsére kimerült az Arsenal csapatbuszára mért sörösüvegzáporban. Egyébként a Barcelona, az Inter, a Manchester United és a Real Madrid is kereste kegyeit. Az Arsenalban minden kétséget kizáróan kiteljesedett Campbell karrierje, még ha a nagy cél, a BL-győzelem nem is jött össze. A heti százezer fontos fizetés azért kárpótolhatta valamelyest. 2010-ben egy rövid időre visszatért az „ágyúsokhoz", majd a Newcastle-hez írt alá, jelenleg klub- és munkanélküli.

NIKO KRANJCAR – Balkán Zidane-jából Balkán Figója

Ami Skóciában MoJo, Spanyolországban Figo, Angliában Sol Campbell, az Horvátországban Niko Kranjcar. A jelenleg 27 éves középpályás 2005 januárjában 1.5 millió euróért került a Dinamo Zagrebtől a Hajduk Splithez, a fél ország őszinte csodálkozására. Balkán Zinedine Zidane-ja minden idők legfiatalabb Dinamo-kapitánya lett 2003-ban, de a csodagyerek hamar összerúgta a port a vezetőséggel, és ügynöke, Dino Pokrovac megszervezte, hogy az ősi riválishoz igazoljon. Pokrovacot később kivégezte a helyi maffia, több ügyét is egyesítve.

A „Zsíros"-ként csúfolt karmester főszerepet játszott a Dinamo bajnoki címének ünneplésekor egykori játékostársai kórusában, de a szövegkörnyezetet most inkább mellőznénk. Másfél év múlva új egyesületéből is továbbállt a Portsmouth-hoz, ma a Tottenhamé.

DENÍLSON – a félszázmillió eurós Betis-bukta

Hasonlóképpen óriási felzúdulást keltett a nagyvilágban, amikor 1998-ban 23 millió fontért, cirka 31.5 millió mai euróért megvette a Betis Denílson a Sao Paulótól. Az utóbbi 15 év talán legkisebb karriert befutó világrekorderének is nevezhetnénk Denílsont, de ne hagyjuk, hogy elvakítson bennünket az ördögösen cselező középpályás megbicsaklott klubkarrierje (a Betisnél évekig szenvedett, a Bordeaux-nál sem lett világklasszis, majd a görög Kavalából vonult vissza 2010-ben), hiszen a válogatottal 1998-ban világbajnoki ezüst-, négy év múlva világbajnoki aranyérmes lett (egy tucatnyi vb-fellépésén viszont egyetlen egyszer sem volt a kezdő tagja).

A fantasztikus képességekkel megáldott brazil a rossznyelvek szerint minden célját elérte a sevillai álomszerződéssel, és itt csak nagyon ritkán villantott fel valamit varázslatos tudásából. Amikor Spanyolországban igazolt, egy politikus kikelt az érte fizetett összeg ellen, mondván az „erkölcstelen" (bagoly mondja...), maga a játékos pedig elmondta, hogy azért viseli a 20-as mezt, mert kétszer olyan jó, mint egy 10-es. Az öncélú technikai parádék, a támadásokat megállító biciklicselek, a lágy labdalevételek és nanométer-pontos passzok nagymestere csak nemrégiben ünnepelte 34. születésnapját.

Egyébként az excentrikus Betis-elnök, Manuel Ruiz de Lopera nem csak a csúcsösszeggel keltett meglepetést, hanem azzal is, hogy tízéves kontraktust kötött a balszellővel, aki hárommillió dollárt kapott évente!

SZAADI KADHAFI – a magát a Serie A-ba bevásárló turista

A líbiai Kadhafi-klán napjai leáldoztak, sajnos vértóba szállt egykor még fényes csillaguk, de említsük meg eme sportlegben a família Szaadi nevű ágacskáját. Hogy miért?

Az 1973-as születésű aranyifjú országa egyik legfőbb vezetőjeként, valamint az itáliai futballba közvetlenül vagy a Tamoil nevű olajcégen keresztül befektető LAFIC nevű társaság elöljárójaként hogy, hogyan nem, olyan olasz csapatokban is kipróbálhatta magát, mint a Perugia (2003), az Udinese (2005) és a Sampdoria (2006). Az első két csapatban játszott csupán bajnokin, egyszer-egyszer (vajon mennyibe kerülhetett neki?), miközben lebukott doppingolás miatt. Odahaza a nemzeti szövetség elnökeként tevékenykedett, kevésbé áldásosan, nem meglepő módon a válogatott csapatkapitánya is volt.

A cégen keresztül a Juventusban is szerzett egy 7.5 százalékos tulajdonrészt. Szaadi aligha a profi futballból fog megélni a közeljövőben, jó esetben is tudnánk ajánlani számára Moldova György gyémántcsillogású műveit a börtön-válogatottról... Egyébként Szaadi szerető atyja, Moammer mindent elkövetett anno, hogy futballőrült fiacskáját szerződtesse a Juventus, de a torinóiak annyi pénzért sem óhajtották kiröhögtetni magukat.

JEAN-MARC BOSMAN – akitől ma minden szép és jó a futballistáknak

Ha lenne igazságérzet a mai labdarúgókban, havi fizetésük legalább tíz százalékát át kellene utalniuk egy bizonyos Jean-Marc Bosmannak, akinek nevét világszerte klubelnökök átkozzák, futballisták és menedzsereik imába foglalják. Az ok a C-415/93. A kód ugyanis azt a szabályt rejti (lásd még: Bosman-törvény), amely garantálta az Európai Unió országaiból érkező labdarúgók szabad áramlását a közösségen belül, legalábbis a szerződésük lejárta után.

„Olyan érzésem van, mintha a lottóhúzás előtt tudtam volna az öt nyerő számot, csak nem nyerhettem velük" – kommentálta utóbb harcát a belga futballista, aki anno, 1995-ben azért kezdett bele a végül precedenst teremtő perébe, mert öt évvel korábban szerződése lejárta után az RFC Liege nem engedte el a Dunkerque-be. A francia csapat nem ajánlott annyit, amennyit a belga kért (400 ezer eurót), utóbbi ezért megakadályozta a klubcserét, Bosmant kitette az első csapat keretéből, és a fizetését is csökkentette. Bosman öt évig küzdött (közben a lakását – idővel szülei garázsa lett az otthona – és a feleségét is elvesztette, munkanélküli segélyre pedig nem találták méltónak), mire a luxemburgi Európai Bíróság neki adott igazat. Újabb négy év telt el, midőn megkapta a kártérítést, 780 ezer eurót.

Hogy mi lett ügyének a következménye: a kluboknál elképesztően megnőttek a bérjellegű kifizetések, az olasz csapatok bevételeinek például 90 százaléka megy el bérekre, a spanyolnál ennél is több. A döntésnek köszönhetően eltörölték az EU-s légiósok számának korlátozását is.

„Akkor vagyok a legboldogabb, amikor az emberek megállítanak az utcám és köszönetet mondanak nekem" – mondja ma az alkoholizmussal is sikeresen megküzdő Bosman.

BÉBÉ – a 8.8 milliós ex-hajléktalan

Sir Alex Ferguson nem csak a kapusokkal tud mellényúlni a bevásárlásoknál (sokat tudna erről mesélni Juan Verón például), erre igen szép (persze nézőpont kérdése) példa a portugál Bébé. A most 21 éves korábbi hajléktalan-válogatott támadót tavaly nyáron vette az MU 8.8 millió euróért, majd ezen a nyáron úgy adták kölcsön a Besiktasnak, hogy egy év múlva alig 2.3 millió euróért meg is vehetik őt a törökök.

A nemrégiben keresztszalag-szakadást szenvedett játékos egyébként roppant érdekesen került Angliában: 50 ezer euróért megvette az Estrela Amadorától a Vitória Guimaraes, majd pár hét múlva onnan az MU. Több is ez talán, mint érdekes, hiszen aranyáron számította fel két bajnoki találkozóját Bébé a Premier League-ben...

ASAMOAH GYAN – törnek fel az arabok, mint a kőolaj

Azt megszokhattuk, hogy levezető egykori klasszisok vagy az európai csapatokból teljesen kiszorult labdarúgók szívesen ugornak át egy-két idény erejéig a közel-keleti olajparadicsomokba, de a 25 éves ghánai támadóra egyik előbbi jelzős szerkezet sem jellemző. Olyannyira nem, hogy tavaly 16 millió euróért vette a Stade Rennes-től a Sunderland, és az afrikai tizenegy gólt lőtt első idényében. Szeptemberben mégis kölcsönadták egy évre az emírségekbeli az al-Ainnnak, hétmillió euróért. A futballista korábbi bérének négyszeresét keresi ezen idő alatt: heti 230 ezer eurót hetente, adómentesen. E körül keresnek a legnagyobb csillagok az angol bajnokságban...

SAMUEL ETO'O – az oroszok már legjobbjainkat is viszik a spájzból

Gyan számára lesz visszaút az európai topfutballba, a kameruni Samuel Eto'o számára már aligha. Ő maga emiatt nemigen ejt könnyeket, lévén a 32 éves játékos az érte 27 millió eurót fizető Anzsi Mahacskalánál a következő két idényben évi húszmillió eurót fog keresni. Átigazolása azért mérföldkő-jelentőségű, mert egy relatíve ismeretlen orosz klub megmutatta, hogy jó pénzért a legjobbakat is el lehet csábítani Kelet-Európába.