„Borzasztó élmény, a lefújás után szomorúan ücsörögtünk az öltözőben. Mindenki csendben volt, még a szövetségi kapitány is – emlékezett vissza a csodálatosan fájdalmas találat feladója. – Csak arra emlékszem az egészből, hogy felém gurult a labda, ki akartam vágni, csak éppen irányítani nem tudtam. Nem változtat semmin, hogy bűnösnek érzem-e magam, ami történt, megtörtént. Ez már a múlt."

„Sokan röhögnek ezen a gólon, de én soha nem fogok tudni nevetni rajta – így a végső hibát elkövető kapus. – Majd ha vagy hússzor kijutunk valamilyen tornára, akkor talán."

„Szürreális lett a stadion a magyarok egyenlítése után – így a találkozó után az egyik finn újság. – A 31 ezer néző egy pillanat alatt elpárolgott, mélységesen kétségbeesve. Csak néhány elkeseredett szurkoló dobott be pár palackot a gyepre."

Hogy miért e finn honfibú? Idéznénk az egyik mértékadó honlapról:

„A magyar labdarúgás 1986 óta eltelt időszakának egyik legszebb emléke lehetne az 1997 októberében lejátszott, Finnország elleni vb-selejtező, ha utána nem jönnek a jugoszlávok 1–7-re... Csank János csapatának Helsinkiben már egy pont is elég lett volna ahhoz, hogy a magyar válogatott több mint húsz év után először továbbjusson egy selejtezőcsoportból. A többek között Jari Litmanennel és Sami Hyypiävel felálló finnek hozzánk hasonlóan a továbbjutásért küzdöttek, ráadásul Finnország Antti Sumiala góljával a 62. percben meg is szerezte a vezetést. Már a hosszabbítás percei is megkezdődtek, amikor bal oldali szögletet követően Keresztúri András, Halmai Gábor, Sebők Vilmos volt a labda útja. Sami Hyypiä kétségbeesetten menteni akart, de Orosz Ferencet találta el. A csatárról a finn kapu felé pattanó labdát Sami Mahlio próbálta meg kivágni, de pont az előtte bukdácsoló Teuvo Moilanen kapust találta el, akinek a hátáról a kapuba vánszorgott a labda. Minden idők egyik legszerencsésebb magyar gólja és a győzelemmel felérő döntetlen azt jelentette, hogy a csoport második helyén Magyarország végzett, így a mieink játszhattak pótselejtezőt!"

Kár, tehetnénk hozzá, hiszen ott a jugoszlávok 12–1-es összesítéssel gázoltak át rajtunk...

Mégis érdemes megnézni, merre sodorta az élet a nevezetes gól finn főszereplőit.

A hármas legszürkébb tagja egyértelműen az 1972-ben született ex-középpályás, Sami Mahlio, akinek legnevesebb klubja a Haka, a MYPA, a norvég Odd Grenland és a Lahti volt. 2006-ban vonult vissza a 25-szörös válogatott, fénykorában is kissé pufók futballista a norvég harmadosztályú Tollnesből, majd mindenét elveszítette szerencsejáték-függősége miatt. Norvégiában telepedett le, és építőmunkásként dolgozik manapság is – a kilencvenes évek közepén például még a Liverpool ellen vívott KEK-mérkőzést, és John Barnest fogta, a Championship Manager 2000/2001-ben pedig kimondottan jó vételnek számított, friss Norvég Kupa-győztesként... A futballtól sem szakadt el teljesen, hiszen mellékállásban a 4. ligában vitézkedő LSF-nél segédedzősködik.

Jobban megy a sorsa, bár magyar viszonyok között többet éppenséggel nem keresne a finnek és magyarok számára is szerencsétlen gólt kapó Teuvo Moilanen, aki a tamperei egyetemen szerzett tanári diplomáját hasznosítja. Az 1973-ban született egykori kapus aligha panaszkodhat az aktív labdarúgó-karrierje során összegyűjtött pénzmagra, lévén első profi klubja ugyan „csak" az FF Jaro volt, de 1995 és 2003 között a Preston North Endben kereste kenyerét. Az angolok 120 ezer fontért vették, és csaknem 200 tétmérkőzést játszott színeikben. Két évet eltöltött még a skót Heartsben, majd hazatért a KooTeePeebe, ahonnan hamar a Tampere Unitedbe igazolt, de innen kölcsönbe került a Hämeenlinna együtteséhez, ahonnan 2006-ban vissza is vonult a háromszoros válogatott játékos. A futballtól ő sem szakadt el, kiadott oktatóvideókat szakedzőknek a teljesítmény-fejlesztés mikéntjéről, valamint egy kapusiskolában is tevékenykedik.

Sokkal feljebb vitték sorsát az égiek a híres fals gólban jelentős mellékszerepet vállaló Sami Hyypiänek, akinek személyében a Jari Litmanen melletti/utáni legjobb finn játékost tisztelhetjük. Hyppiä még az ősidőkben, 1992-ben kezdte profi karrierjét a MyPa színeiben, és abban az évben, 19 esztendősen bemutatkozhatott a válogatottban is, Tunézia ellen. 1994-ben és 1995-ben is őt választották meg a legjobb finn U21-es játékosnak, majd külföldre igazolt, a holland Willem II együttesébe. Az 1999-ben bajnoki ezüstig jutott gárda legjobbjának megválasztott védőért a Liverpool 4.5 millió eurót fizetett (a németek elleni válogatott mérkőzésen nézték meg a finnt a liverpooli vezetők, és hősünk ragyogóan futballozott). Hyypiä gyorsan beilleszkedett az angol futballba, a svájci Stéphane Henchoz-val a korszak egyik legmarkánsabb középső védelmi duóját alkották.

Hősünk különösen 2001-ben volt nagy formában, az uefa.com-on beszavazták az Év csapatába, Angliában jelölték a legjobb játékos posztjára – és sorozatban harmadszor lett hazája legjobbja. Időközben a „vörösök" csapatkapitányának is megválasztották, bár megzavarta az, hogy Henchoz sérülés miatt kiesett mellőle, így 2001-es formáját sokáig nem tudta elérni. Rafa Benítez 2004-es érkezésétől sokan féltették, mondván, a 32 éves játékos már lassú, nehezen fordul, erőnléte sem a régi – a finn csattanós választ adott, hiszen a védelem oszlopaként tanári módon játszotta végig a teljes szezont, amit 6.6-os átlaga sem mutat meg egészen pontosan; ráadásul a Bajnokok Ligájában a Juventus ellen nagyon fontos gólt szerzett. 2004-ben a Barcelona, egy év múlva a Roma és az Inter jelentkezett be érte, de az angol vezetők tárgyalni sem voltak hajlandók a kérőkkel.

„Ha valaki annak idején azt mondja nekem, hogy a Liverpool játékosa leszek, kinevetem. Nehéz volt hinni abban, hogy profi futballista leszek, hiszen egy kisvárosban nőttem fel, százötven kilométerre Helsinkitől. S ma, amikor minden nagyobb városban van fedett pálya, én néha félméteres hóban edzettem" – nyilatkozta akkoriban. A Porvooban nem porhóban edző védő viszont 2008-ban már a BL-keretbe sem fért be a Liverpoolban, és a következő tavasszal már csak az edzői stábban számítottak volna rá. Még érzett magában erőt a folytatáshoz, így aláírt a Bayern Leverkusenhez két idényre. Az elsőben kiválóan futballozott, a másodikban picit szürkébben, ennek végeztével vissza is vonult. A válogatottól némileg korábban, és éppen a Magyarország elleni vesztes (1–2) Eb-selejtező után.

„Harminchét éves vagyok, és néha úgy tűnik, nem tudok annyit nyújtani a csapatnak, mint amennyit szeretnék. Lehet, eljött az idő arra, hogy átadjam a helyemet a fiatalabbaknak" – mondta akkor. Nemzeti csapatában 105 alkalommal lépett pályára összesen, kilencszer lett az év legjobbja hazájában a Finn Labdarúgó-szövetség választásán (ez rekord, Litmanennel karöltve, míg az előbbi műfajban éppen a még mindig aktív középpályás mögött második az örökranglistán). Hyypiä visszavonulása után edzőként folytatta, ő lett egyik segítője a finn válogatott szövetségi kapitányának, Mika-Matti Paatelainennek. Edzőként a Liverpoolnál is eltöltött egy „inasidőszakot", és az már biztos, hogy 2012-től a Leverkusennél lesz segédedző.