Laci és Pali – Szöllősi György jegyzete

Miriuta Laci, aki Vasile Miriutaként, román családba született Nagybányán, remekül szerepel edzőként a Kolozsvári Vasutassal (CFR Cluj), pedig tudom, hogy még szívesebben ülne magyarországi csapat kispadján, a családja is itt él, a gyerekei magyarnak születtek. Ahogyan egykor játékosként is az ő döntése (pokolian nehéz és kockázatos döntése) volt, hogy magyar állampolgár lett. Nem rajta múlott, hogy Bukarestben végül nem lépett pályára a koronás címeres mezben Románia ellen 1999-ben. Ő szakmailag és lelkileg is készen állt.

Ahogyan aztán Leandro vagy Nemanja Nikolics esetében is boldogok lehettek a magyar szurkolók, hogy egy brazil és egy szerb-magyar futballista úgy döntött: a jövőjüket magyar állampolgárként, s ha sikerül, magyar válogatott játékosként képzelik el. Leandrónál talán a futballszövetség volt a kezdeményező még U21-es válogatott korában, de a másik két említett esetben maguk a játékosok határozták el, hogy rálépnek az útra, amely korántsem biztos, hogy elvezet a válogatottsághoz vagy bármilyen sikerhez. Azt hiszem, Miriuta Lászlót sok mindenért kárpótolta a sors, amikor magyar válogatottként gólt szerzett Spanyolország ellen (1–1) a Puskás Ferenc Stadion névavató mérkőzésén, de Nikolics Nemanját is igazolta az élet, amikor Európa-bajnokságon futballozhatott választott hazájáért. Mi mást kívánhatnánk tehát a Videoton rokonszenves (még két napig) brazil védőjének, Paulo Viníciusnak, ha már eltökélt célja, hogy magyar állampolgár, majd magyar válogatott legyen: legyen neki is része hasonló élményekben meggypiros mezben!

Egyfelől megható, hogy ezek a játékosok (emlékezzünk Nikolics esetére, akit egy percre sem volt hajlandó beállítani a csapatba Egervári Sándor, amikor már régen rászolgált, és mindent megtett ezért a pályán és a pályán kívül) akkor is akarják a magyar állampolgárságot, ha egyébként a szövetségi kapitány és az ország különösebben nem erőlteti az útlevélcserét, másfelől viszont ezek az esetek is rávilágítanak arra, hogy talán érdemes lenne elébe menni egy-egy ilyen döntésnek, s a szövetségnek, a kapitánynak kezdeményezni egyes tehetségek honosítását. Kevésbé szégyenlősen, sokkal céltudatosabban, mert a jó futballistákban sokkal gazdagabb országok sem röstellik már régóta, ha honosíthatnak egy-egy, származását tekintve olykor egyáltalán nem közülük való külföldi tehetséget.

Isten hozta Magyarországon Vinícius Paulót, aki talán egyszer a válogatott szurkolóinak „Palija” lehet.