Eszéki futballfeltámadás – meglátogattuk Mészáros Lőrinc horvát csapatát

Az Árpádokig visszavezethető Kórógyiak kihalása után a Rozgonyi család hűbérbirtoka lett Eszék, a sok évszázadon át a magyar Szent Korona országai közé tartozó Szlavónia legfontosabb városa, amelynek írott történelme is legalább a római időkig nyúlik vissza. A római időkre emlékeztet a helyi futballklub, az NK Osijek népes, fekete egyenruhájában fegyelmezetten együtt skandáló, valóban militáns alakulatnak tűnő szurkolói csoportjának, a Kohortának a neve is (a latin cohors katonai egységet jelent, körülbelül négyszáz katonát, amennyi az itteni erődben állomásozott az ókorban). Errefelé ugyanis még a legutóbbi időkben is természetesnek volt mondható, hogy a szurkolói ultracsoportok vezéralakjai, legtekintélyesebb harcosai szó szerint háborúviselt katonák, akik a horvát honvédő harcokat megjáró, sokat látott hazafiak közül kerültek ki – a Kohortánál is számon tartanak hősi halottakat. Egyes játékosok annak idején önként jelentkeztek a horvát hadseregbe, másokat besoroztak, a többiek a várostól messze játszották meccseiket. Eszék horvát védője volt a háborúban Branimir Glavas tábornok is, akit Boszniában háborús bűnök miatt el is ítéltek, ám később felmentettek. Ő volt az, aki a helyi politikusok közül korábbi klubelnökként elindította a konkrét tárgyalásokat a csődbe jutó NK Osijek megmentésére a lehetséges új befektetővel, Ivan Mestroviccsal, aki pedig magyar partnerét, Mészáros Lőrincet vonta be a futballklub talpra állítását célzó munkába.

Ennek lett a vége, hogy tavaly év elején Mészáros és Mestrovic megszerezte a klub tulajdonjogának több mint kilencven százalékát, a magyar befektető többségi tulajdonos, horvát üzlettársa klubelnök lett. Már akkor, az Osijek Szállóban tartott február 21-i bejelentés körítésén, hangulatán érezni lehetett, hogy Eszéken nagy dolgok készülnek. Hálásan köszöntötte a sajtótájékoztatón személyesen megjelenő magyar tulajdonost az azóta újraválasztott, a tárgyalásokban kulcsszerepet játszó polgármester, Ivan Vrkic, és eljött a Horvát Labdarúgó-szövetség elnöke, a csatárlegenda, az egykor innen elinduló Davor Suker is. Az 1998-as világbajnokság gólkirálya szívesen jön Eszékre, ilyenkor meglátogatja a szüleit, a helyszínen szurkol egykori klubjának, találkozik a régi barátokkal. A Real Madrid és az Arsenal korábbi sztárja már sportdiplomataként is sikeres: az UEFA végrehajtó bizottságában együtt dolgozik a szomszéd Szlovéniából származó, magyar ősökkel is büszkélkedő elnökkel, Aleksander Ceferinnel, és az MLSZ elnökével, Csányi Sándorral, akit nem mulaszt el üdvözölni, amikor az NK Osijek–FC Luzern Európa-liga-selejtezőn az eszéki labdarúgásról kérdezzük. Mint mondta, jó látni, hogy ismét futballhangulat van Eszéken, mert a korábbi években már-már eltűnt a város a futballtérképről. Az eszéki foci újjáélesztése kétségtelenül az új tulajdonosok érdeme, de a nagyszabású tervek valóra váltásához a város és a futballszövetség is minden segítséget megad. Mészáros Lőrinc jóvoltából még az idén elkezdődik ugyanis a stadion átépítése (közben folyamatosan zajlanak a meccsek a maga nemében most is igen hangulatos, de igencsak retró fílinget árasztó betonmonstrumban), és az akadémia, a klub új utánpótlás-központjának építéséhez is hozzálátnak a Dráva-parti város határában a csaknem tizenhat hektáros területen. A város a stadiont huszonöt évre adta használatba a klubnak, és területtel száll be a fejlesztési projektekbe. A horvát futballszövetség értesüléseink szerint egymillió euróval támogatja majd az akadémia építését.

Próbáltuk provokálni a beszélgetőpartnereinket, és nemcsak a települési és egyesületi funkcionáriusokat, hanem a meccs előtti napsütésben békésen Osjecko pivót kortyolgató szurkolókat is, kérdezvén, nem tekintenek-e idegen betolakodóként a magyar tulajdonosra. Már miért tekintetének? – mondják egybehangzóan, megerősítve az Index riportjában tavaly Tóth-Szenesi Attila által leírtakat, vagyis leginkább megmentőként fogadták a határ túloldaláról érkező üzletembert. A belépése a legjobb, ami a csapattal történhetett, mondják, s azóta eredmények is vannak, az pedig ebben a műfajban bizony a legfontosabb. Nos, igen.

Az ember óhatatlanul összehasonlításokat tesz: a nemrég a csőd szélén egyensúlyozó, a magyar határtól alig ötven kilométerre fekvő Eszék éppen a svájci Luzernt veri magabiztosan, 7542 néző előtt (közben a magyar El-selejtezős együttesek közül kettő már-már elvérzett), pedig a kulisszák itt még nem egy európai csapatéi, leginkább talán a húsz évvel ezelőtti tatabányai vagy zalaegerszegi stadionra emlékeztet a környezet, már csak a sok beton és a kék-fehér színek miatt is. Itt azonban a kultúra nem enyészett el, a pénzgondok csak tetszhalottá tették a gyorsan új életre lehelhető helyi futballt. Az adósságok rendezésével, az anyagi helyzet stabilizálásával a játékosok ismét hajtani, a nézők szurkolni, a gyerekek álmodni kezdtek. Ez lehet a különbség: a határ túloldalán (ahová pedig, mondjuk Pécsre, még 1990-ben a Sir Alex-féle Manchester United jött kupameccset játszani, s mindössze 1–0-ra nyert) olyan régen szakadt már meg a kulturális folytonosság, hogy amíg itt, Eszéken csupán a pénz hiányzott, odahaza a pénz önmagában már nem old meg mindent, sokkal nagyobbak a hiányosságok. Mészáros Lőrinc mondta is a nagy bejelentés után: „Itt minden megvan a jó focihoz, csak a pénz hiányzik. Én pedig pénzt is hozok önöknek!”

S akkor a pénz.

Tavaly év elején arról cikkeztek, hogy két-két és fél millió eurónyi vagy még annál is több adósságot kellett rendeznie Mészáros Lőrincnek az induláskor, s a városi tanács a helyi sajtóval és a szurkolókkal együtt tényleg megmentőként várta az érkezését. Ahogy a polgármester fogalmazott, nem egyszerűen az élvonalból kiesés, hanem az első három osztályból való kizárás, gyakorlatilag a megszűnés fenyegette a nagy múltú klubot, amely ugyan nem tartozott a jugoszláv sztárgárdák közé, csak a másodosztályban volt többször bajnok, de a kelethorvát történelmi régió, az öt megyét magába foglaló Szlavónia, azon belül Dél-Baranya megye és mintegy félmilliónyi ember első számú kedvenc csapata, melynél dolgozott korábban a horvát sikerkapitány, Miroslav Blazevic, a Fradiból is ismert Stanko Poklepovic, s ahogy említettük, itt nevelkedett a vb-bronzérmes Davor Suker (a 2000-es évek sikerkorszakának tulajdonosa, Antun Novalic tönkrement és börtönben halt meg 2009-ben). Amikor tehát a korábban rendszeresen a horvát tengerpartra járó Mészáros Lőrinc megérkezett az eszéki labdarúgásba, csak felfelé vezetett az út. Az együttes akkori és jelenlegi edzője, Zoran Zekic így eleveníti fel kérdésemre azokat az időket, percekkel a Luzern legyőzése után, miközben a svájciakat irányító kollégája, a német Európa-bajnok Markus Babbel a VIP-helyiségben Sukerrel elemzi a meccset: „Amikor az új tulajdonos megérkezett másfél évvel ezelőtt, kieső helyen álltunk, fél éve nem kapott senki fizetést a csapatnál, és kétszáz néző ücsörgött a hazai meccseinken. Ehhez képest láthatja, mi volt itt ma!”

Csaknem teli stadion, a csapat új mezében feszítő, az együttest és az edzőt percekig éltető, boldog szurkolók, s mindez már a második körben az Európa-ligában. Az új tulajdonos érkezése után, csaknem egymilliárd forintnyi adósság átvállalását követően, az első fél évben ugyanis sikerült kivívni a bennmaradást, a következő idényben pedig sorra döntötte a rekordokat a gárda: sorozatban hét győzelem (amire addig nem volt példa a legnagyobb sikereként 1999-ben Horvát Kupa-győztes klubnál), a Dinamo Zagreb idegenbeli legyőzése tizenhat év után, 66 pont a bajnokságban, ami ugyan „csak” a negyedik helyhez volt elég, de soha még ennyi pontot nem gyűjtött a csapat a legújabb kori horvát élvonal negyedszázados története során. Így aztán a nemzetközi porondra is kiléphetett az Eszék, ami a szurkolók minden várakozását felülmúlta.

„Szerintem Mészáros úr nem is tudja átérezni, hogy milyen jót tett velünk, eszékiekkel” – mondja Zoran Zekic vezetőedző, aki maga is itt nevelkedett az Osijeknél, ahogy mondta, labdát szedhetett Sukeréknek, akiknek a vb-remeklése idején megőrült, tombolva ünnepelt a város.

Arra a kérdésünkre, hogy gyakran találkozik-e a magyar tulajdonossal, a szakvezető így válaszolt: „Eddig csupán egyszer találkoztam vele, a csapat spanyolországi edzőtáborában. Az öltözőbe akkor sem jött be, csak leült velem, hogy meghallgassa, hogyan készülünk, mi várható a tavasszal.”

Valóban, Mészáros Lőrinc sokkal kevesebbszer tűnik fel a mérkőzéseken, mint például az általa elnökölt Puskás Akadémia FC meccsein Felcsúton, ahol a község polgármestere is. De a kollégái folyamatosan tájékoztatják az Eszéken folyó munkáról, s amint mondják, nehezen tudnak olyat kérni, amit a tulajdonos ne próbálna meg teljesíteni. A magyar üzletemberrel elsősorban fiatal horvát társa, a Dubaiban bejegyzett City Mail nevű csomagküldő cég társtulajdonosa, Ivan Mestrovic klubelnök és a klub alelnöke, a zentai illetőségű magyar menedzser, Szakály (Sakalj) Ferenc tartja a kapcsolatot. A 38 éves, a nemzetközi üzleti életben szocializálódó Ivan Mestrovic a klubnál máris nagyon profi marketing és píár mestere, általános vélekedés szerint remekül tartja kézben az irányítást, de Szakály Ferencnek is kulcsszerepe van az eszéki magyar szerepvállalás előkészítésében, a nemzetközi kapcsolatok menedzselésében. Mert ne gondolja senki, hogy tavaly kezdődött a Puskás Akadémia és az NK Osijek együttműködése.

A személyes kapcsolatokon alapuló befektetés ötlete Szakály Ferenc állítása szerint magától Vladimir „Vlatko” Markovictól, a horvát sportági szövetség legendás, jugoszláv válogatott játékosból majd horvát szövetségi kapitányból lett, több nyelven beszélő elnökétől származik, aki fantasztikus labdarúgók és edzők sorát adta a horvát futballnak Robert Prosineckitől Slaven Bilicen és Igor Tudoron át Niko és Robert Kovacig. Az UEFA vezérkarában és edzőbizottságában is nagy tekintélynek örvendő, mindig elegáns Markovic úr 1998-tól 2012-es visszavonulásáig volt a hazai szövetség elnöke (utódjának ő maga jelölte ki Sukert), felvirágoztatta a csődközelben lévő szervezetet, s közben a válogatott sorra jutott ki a nagy tornákra (a csúcson harmadik volt a világranglistán, de sohasem rosszabb tizedik helyezettnél); Markovic pedig egyik szponzort győzte meg a másik után (emlékszünk, a Mol előbb támogatta a horvát válogatottat, mint a magyart). A négy évvel ezelőtt elhunyt Markovic a Puskás Akadémia nagy presztízsű vendégeket felvonultató meccsein, fogadásain rendszeres meghívott volt Szakály Ferenc kíséretében, minduntalan emlegetve a jugoszláv-magyar focibarátságokat és Magyarország iránti csodálatát, s közben befektetőt keresve a nagy múltú, de nehéz helyzetbe sodródó eszéki futballnak (emlékszem, amikor Puskás Ferencnének felajánlotta, hogy pihenjen az ő költségére a horvát tengerparton, amikor csak kedve tartja – jóllehet, a nagy játékos özvegye sohasem élt a lehetőséggel).

A szakmai együttműködés is évtizedes múltra tekint már vissza. A Puskás Akadémia korosztályos csapatai Jakab János szervezésében már 2007 óta rendszeresen játszottak edzőmeccseket az Osijekkel felváltva Felcsúton és Eszéken. Ezeket az utánpótlás-mérkőzéseket sokszor látta a helyszínen a Puskás Akadémia alapítója, Orbán Viktor (nemcsak Felcsúton, hanem Eszéken is), aki ekkoriban személyesen is egyeztetett Vlatko Markoviccsal, és akinek a kormányai következetesen képviselik a magyar nemzet határokon átívelő politikai, szellemi, gazdasági és kulturális újraegyesítését. Ennek a folyamatnak pedig kétségkívül része a magyar sport és futball szakmai és üzleti kapcsolatainak kiterjesztése a környező országokra, különös tekintettel a magyarlakta területekre (a csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, dunaszerdahelyi, topolyai „magyar” futballklub már zajló fejlesztése nagyjából közismert, de hasonló projektek indulnak Kárpátalján, a Muravidéken, sőt Burgenlandban is). Eszéken, ahol már egy százalék alá csökkent a magyarság létszáma (ami legfeljebb ezer főt jelent), természetesen nemcsak a helyi (magyar) fiatalok képzési körülményeinek a javítása a cél, sokkal inkább az, hogy a magyar futball élő, szerves kapcsolatba kerüljön az infrastrukturális szempontból még sokszor elmaradott, de a nemzetközi elithez szakmailag mégis sokkal több szállal kötődő horvát futballal. Horvátországból ugyanis mindennapos dolog akár tízmillió eurós nagyságrendű átigazolási összegért Európa élklubjaihoz szerződni, s ebbe a világba tagozódhat be eszéki érdekeltségei révén a magyar foci. A horvátoknak a világ jelenlegi legjobb csapatában, a BL-címvédő Real Madrid keretében két játékosuk van: Luka Modric és Mateo Kovacic, de a döntőbeli ellenfél, a Juventus ollózós csodagóljának szerzője, Mario Mandzukic éppen úgy horvát, mint mondjuk a legutóbbi el Clasícón az ellenfél FC Barcelona középpályáján parádézó Ivan Rakitic (akit a horvátok Eb-kiesése után Mészáros Lőrinc horvát luxusnyaralójának lakójaként „találtak meg” és üldöztek el a dühös horvát szurkolók tavaly nyáron, midőn már éppen Lionel Messit várta vendégségbe…), s küszöbön áll a legnagyobb összegű horvát átigazolás: a Manchester United menedzsere, José Mourinho a hírek szerint ötvenmillió eurót is hajlandó lenne fizetni az Inter középpályásáért, Ivan Perisicért.

Davor Suker is magától értetődő természetességgel mondja kérdésünkre, hogy mindenből naprakész, ami a Real Madridnál történik, hiszen napi kapcsolatban van Modriccsal, a királyiak középpályásával. És a most még nem túl komfortos eszéki lelátón nemcsak Suker, hanem más világhírű horvát futballszemélyiségek is megjelennek. A Dinamo elleni májusi rangadón például Zdravko Mamiccsal, a fővárosi klub korábbi elnökével találkoztunk, aki már euró-százmilliókért juttatott horvát labdarúgókat külföldre (most éppen nyomoznak ellene, mert állítólag eltette Modric vételárának felét, amikor a játékos még a Tottenhamhez szerződött 21 millió euróért 2008-ban). S hogy a horvátok egy-két lépéssel közelebb mozognak a futball és sport elitjéhez, azt a klubház falára kinagyított fotó is üzeni, amelyen Diego Maradona pózol egy nevére szóló NK Osijek-mezzel (alighanem a klubelnök dubai kapcsolatai révén készülhetett el ez a kép), és szurkolói klubkártyája van Eszéken a háromszoros Grand Slam-győztes svájci teniszezőnek, Stan Wawrinkának is (aki Igor Vekic Osijek-alelnök profi teniszező lányának a párja).

Miközben egyébként magyarországi sajtóorgánumok azért kérdőjelezik meg az eszéki befektetés kulturális létjogosultságát, mert alig vannak már Eszéken magyarok, azért a horvát foci erején túl a földrajzi közelség és a közös tradíció is indokolja és megkönnyíti az együttműködést, amely üzleti szempontból is logikusnak tűnik (a Rijekának olasz, a Pula csapatának új amerikai tulajdonosa van, alighanem tisztán üzleti alapon, mert nagy fantáziát látnak a ma még viszonylag szegény, de piacképes horvát fociban), s mégiscsak az Eszék a „legmagyarabb” horvát csapat. Mint mondtuk, Szakály Ferenc alelnök magyar nemzetiségű, s a mellénk adott eszéki tolmács, Ana Macan is jól beszéli a nyelvünket, édesanyja magyar. Sok még a távolról magyaros hangzású név a környéken, mint a Luzern elleni első gól szerzőjéé, akit Petar Bockajnak hívnak vagy a klub sajtófőnökéé, a nagyon készséges Alen Nadsombaté, aki nem tud már magyarul, de erős eszéki identitással avat be városa hagyományaiba: „Esekernek hívjuk azokat a réges-régi, kétszáz éves eszéki családokat, amilyenből én is származom, s amelyek egy-két generációval ezelőtt még beszélték a helyi dialektust, az eseker nyelvjárást, egy sajátos német-magyar-horvát keveréknyelvet. A Madarska retfala, vagyis Rétfalva máig egy városrész neve.”

A magyar–horvát viszony persze sohasem volt olyan problematikus, mint például a román–magyar, errefelé a múlt ködébe vesző „magyar világ” sokkal inkább egy hajdani szép időszak, a boldog békeidők nosztalgikus szinonimája, semmint a horvátok függetlenségének korlátozására emlékeztet, minthogy azt inkább a törökök, a szerbek, a Habsburgok igyekeztek elvenni a történelem során. Amíg mondjuk a majdnem felerészben még mindig magyar Marosvásárhelyen olykor küzdeni kell a magyar nyelvű feliratokért, Szerbiában vagy Szlovákiában időnként most is fizikai atrocitások érnek magyarokat, Kárpátalján pedig rendszeresen meggyalázzák a Honfoglalás-emlékművet a Vereckei-hágón, itt spontán megtörténik, hogy valaki magyar nyelvű graffitit mázol egy utcai kerítésre („SZERETEM ESZÉKET”), s véletlenül sem bántja vagy firkálja össze senki. Ivan Mestrovic, az NK Osijek elnöke is hangsúlyozza, hogy mennyire hálás Magyarországnak, amely gyerekként őt is befogadta a délszláv háború idején.

A Luzernt legyőző, s talán hamarosan a PSV ellen készülő eszéki együttes tagjai egyébként részben ugyanazok, akik a kiesés ellen küzdöttek másfél évvel ezelőtt, részben pedig helyi fiatalok, így ez a csapat, az edzőkkel, vezetőkkel együtt valóban eszéki, erős helyi kötődéssel, mindössze néhány idegenlégióssal. Egy-két macedón és a Felcsútról kölcsönadott ukrán Dmitro Ljopa, akikhez a mostani átigazolási időszakban érkezhet újabb erősítés, mert Szakály Ferenc hat-hét új játékost szeretne hozni a továbblépés érdekben.

A talpra állás gyorsabb volt, mint hitték, nemcsak a pályán dőltek meg régi rekordok, hanem a nézőtéren is, egyelőre úgy tűnik, tényleg csak a pénz hiányzott. Tizennégyezerre nőtt a klubtagok száma a háború óta még mindig csupán alig százezres városban, s közülük négy-ötezer néző már rendszeresen ott van a hazai meccseken, a Luzern ellen megközelítette, s ha sikerül a továbbjutás, az eindhoveniek ellen meghaladhatja a nézőszám a tízezret, sőt, szinte biztosra vehető, hogy emberemlékezet óta először ismét tele lesz a 19 ezres Városkerti Stadion (Gradski vrt), legalábbis az UEFA által engedélyezett mértékben. Rendeznek időnként válogatott meccseket is, 1996-ban Suker lőtt itt gólt a magyar válogatottnak is a Miroslav Blazevic által irányított horvát szupercsapat tagjaként a 4–1-es horvát győzelemmel végződő találkozón, telt ház előtt, míg tavaly márciusban, már a Mészáros-érában, Izraelt verte meg 2–0-ra a nemzeti csapat, felvonultatva a sztárokat, Darijo Srnát, Luka Modricot, Mario Mandzukicot (Ivan Rakitic végig a padon ült, nem fért be).

A világháború után alakult NK Osijek a hetvenedik születésnapját már erős financiális háttérrel, megújult ajándéktárgy-kereskedelemmel, ismét lelkes és büszke szurkolótáborral ünnepelte az eszéki színházban, kebeldagasztó, színpompás gálaműsorral, ahol Davor Suker és immár az új magyar tulajdonos, Mészáros Lőrinc is beszédet mondott szurkolói sállal a nyakában, s így fejezte be mondandóját: „Hajrá, Eszék, hajrá, Szlavónia!"

Színházi show-műsorral köszöntöttek a jubileumot

A dörgő taps és a játékosokkal, támogatókkal, politikusokkal teli karzatokat elhomályosító kék-fehér konfettieső mögött dicsőséges eszéki futballjövő kontúrjai sejlettek fel…

Nikola Lipovac zágrábi újságíró szerint egyfajta reneszánsza van Horvátországban az Osijeknek, divat a klub szimpatizánsának lenni; a jugoszláv időkben csak a Hajduknak és a Dinamónak illett szurkolni, azok igazi jugó csapatnak számítottak, aki az Eszéknek drukkolt, gyanús volt, horvát nacionalista…

Mészáros Lőrinc büszke csapatára, a Nemzeti Sportnak elmondta, bízik a menedzsmentben, amely Ivan Mestrovic és Szakály Ferenc vezetésével eddig remekül helytáll. Sűrű időbeosztása és a távolság miatt évente csak néhány alkalommal látja személyesen is játszani az együttest, de eszéki csapata keményen dolgozik azon, hogy Szlavóniának újra nagy futballja legyen, megfelelő infrastruktúrával, s az egyelőre tőkeigényes befektetésből hosszú távon talán a magyar labdarúgás és gazdaság is profitál.

Ha csütörtök este Svájcban továbbjut a gárda az Európa-liga következő körébe, a helyi vezetők csaknem biztosra veszik, hogy az Eindhoven elleni hazai meccsen, augusztus 3-án Mészáros Lőrinc is ott lesz Eszéken, sőt talán a magyar miniszterelnök is...

A római erőd mai őrzői ilyen látványos koreográfiával ünnepelték a klub 70. születésnapját