Nem remeghet a kéz – legendás meccsek bírója a Nemzeti Sportnak

„Alighanem Abraham Klein volt az elmúlt húsz év legjobb játékvezetője” – írta a Times az 1990-es világbajnokság felvezetőjében, és a szakírói vélemény egybecsengett a korszak több meghatározó hangjával. A temesvári zsidó családban 1934-ben született bírót a második világháború vészterhes évei után egy jótékonysági vonattal Hollandiába küldték, később Izraelben telepedett le, onnan indult el aztán egy furcsa nadrágvásárlással a világhírnév felé. Máig büszke megvesztegethetetlenségére, pedig három világbajnokságon látott-hallott egyet s mást, a katonai junta árnyékában rendezett 1978-as tornán például nem volt veszélytelen továbbengedni a játékot, miközben a házigazda argentin válogatott nyolcvanezres közönsége tizenegyest reklamált. Ő fújta az 1970-es vb-n a legendás Brazília–Anglia (1–0) klasszikust, az 1974-es tornára a müncheni terrortámadás miatt nem engedte el a FIFA, 1982-ben ismét csúcsrangadó jutott neki az Olaszország–Brazília (3–2) csoportmérkőzéssel. A nemrégiben elhunyt Palotai Károllyal több évtizedes barátságot ápoló férfi hétfőn a Nemzeti Sport szerkesztőségének vendége volt.

– Tényleg nadrágot varratni indult, mielőtt bírónak állt?
– Volt Haifában egy Jónás nevű magyar szabó, bekopogtam hozzá, hogy vegyen méretet rólam – válaszolta Abraham Klein tökéletes magyarsággal. – Bírói ruhában találtam a műhelyében, talpig beöltözve, éppen indult meccset vezetni. Mondta, tartsak vele, majd utána lebonyolítjuk a nadrágvásárlást. Két kilométert gyalogoltunk a pályáig, büszkén feszített az utcán a játékvezetői egyenruhájában, a pályán viszont nem sok örömet lelt, már az elején a lábát törte. Kezembe adta a fütyülőt, hogy álljak be a helyére. Ellenkeztem, tiltakozván, nem ismerem én a szabálykönyvet, de ő csak legyintett. „Egyszerű ez: ha az egyik megrúgja a másikat, fújd le!” Nem csinálhattam rosszul, mert a végén azt jósolta, nagy bíró lesz belőlem. Nála tettem le később a vizsgát, a nadrágot viszont csak nem csinálta meg…

– Ugorjunk vissza az izraeli nadrágvarratástól a temesvári gyökereihez! A bánsági városban született 1934-ben, abban az időszakban, amikor a helyi csapat, a Ripensia öt év leforgása alatt négyszer megnyerte a román bajnokságot.
– A fejembe vésődött a csapat neve, de az első meghatározó futballélményem a világháború után lejátszott Temesvár–Budapest városok közötti mérkőzés. Négy egyre nyertek a pestiek, a szépítő gólt a későbbi román játékvezető és futballszövetségi elnök, Andrei Radulescu szerezte.

– Miként élte meg családjával a temesvári zsidóságot is sújtó háborús időket?
– Édesapám, Klein Vilmos, aki valamikor az MTK cserejátékosa volt, még 1937-ben elköltözött, Budapesten vészelte át a világháborút. A rokonságából szinte mindenki eltűnt a holokauszt során. Mi édesanyámmal Temesváron ragadtunk, sok küszködés árán, de megmaradtunk.

– Hogyan jutott Izraelbe?
– Ötszáz gyerekkel együtt felraktak 1947-ben egy Hollandiába tartó jótékonysági vonatra. Apeldoorn nevű településen kötöttünk ki, sohasem felejtem az érkezés utáni képeket. A többhetes vonatúttól elcsigázott, éhes gyereksereg őrültek módjára rohamozta meg az étkezőasztalokra kitett kenyérszeleteket. Hiába szóltak nekünk, hogy ne faljunk fel mindent, lesz még leves, saláta, krumpli, miegymás. Iskolába is járattak minket a holland királynő támogatásával, egy év után onnan költöztem tovább Izraelbe.

– Családi háttere, zsidó származása érintette-e játékvezetői munkáját?
– Néhány éve egy berlini dokumentumfilm stábja szembesített azzal, hogy milyen történelmi jelentőségű mérkőzést vezettem Haifa közelében. A második világháborút követően sokáig semmilyen sportkapcsolat nem volt Nyugat-Németország és Izrael között. Először egy Bayern Hof nevű kiscsapat érkezett izraeli földre 1969-ben, hogy barátságos mérkőzést játsszon a Hapoel Naharija amatőr együttessel. Felhívott a klubelnök, hogy bár ismeri édesapám rokonainak tragédiáját, képes lennék-e vezetni a meccset. „Figyelj ide – mondtam neki –, én futballbíró vagyok, nekem a németek meccsét is úgy kell fújnom, mint akármely másik csapatét, az én szememben a pályán Németország ugyanaz, mint mondjuk Brazília vagy Anglia.”

– Jó, hogy ezt a két országot hozta szóba: az 1970-es világbajnokságon vezetett Brazília–Anglia (1–0) mérkőzését máig a torna történetének legendás ütközeteként emlegetik.
– Erősen bírálta a nemzetközi sajtó a FIFA-t, hogyan jelölhet ennyire fontos meccsre egy zöldfülűt, aki a mexikóvárosi olimpiát leszámítva jóformán csak az 1965-ös Olaszország–Lengyelország mérkőzésen tapasztalta a mély vizet. Mintha egy kisfiút küldenének kémnek a vietnami háborúba – írták gúnyosan a lapok. Aztán amikor a játékoskijáróban felsorakoztunk, és körbenézve azt láttam, az egyik oldalon Pelé, Tostao, Carlos Alberto, Jairzinho sorakozik, a másik oldalon pedig Bobby Moore, Bobby Charlton, Geoff Hurst, Gordon Banks, hirtelen azon kaptam magam, hogy remeg a kezem, mint a nyárfalevél. Hogy ne látsszon, gyorsan a nadrágomba kapaszkodtam, a gyepre kiérve azonban erőt vettem magamon, mégis furcsán mutat, ha egy bíró zsebre dugott kézzel sétál ki. Amikor kezet fogtam a két csapatkapitánnyal, Carlos Albertóval és Bobby Moore-ral, már olyan keményen nyújtottam nekik a jobbomat, hogy érezniük kellett: itt bizony nem lehet kenyérre kenni a játékvezetőt.

– Mégsem tudta lefújni idejében a meccset...
– Valamiért nem hallotta meg senki a lármában a hármas sípszót, én meg úgy voltam vele, végül is jó a meccs, élvezik a futballisták, élvezem én is, hadd játsszanak még néhány percet! Nem is meccs volt az, hanem koncert, opera.

– Négy évvel később nem szerepelt a világbajnokság játékvezetői keretében.
– A FIFA-nál úgy döntöttek, hogy az izraeli sportolók ellen elkövetett 1972-es müncheni terrortámadás után két évvel kockázatos lenne izraeli bíróként részt vennem a nyugat-németországi tornán. Elfogadtam.

– Máig vita tárgya, a Jorge Rafael Videla tábornok vezette katonai juntának mekkora szerepe volt a házigazda Argentína 1978-as világbajnoki győzelmében. Ön az egy nullás olasz győzelmet hozó Argentína–Olaszország csoportmérkőzés bírájaként tapasztalhatta, mivel jár kétes helyzetben nem ítélni tizenegyest az argentinoknak.
– Azóta nem hallok rendesen a jobb fülemre. De ez egy bírónál talán nem is nagy baj... Nem a játékosokkal volt gond, ők nem reklamáltak, hanem a nyolcvanezer üvöltő szurkolóval. Tanultam az argentinok első két mérkőzéséből, tudtam, mi történt a magyarok ellen, láttam a két piros lapot, figyeltem azt is, hogyan győztek a második találkozón a franciák ellen. Nulla nulla volt a szünetben az állás. Számítottam rá, hogy ha a második félidőre a szokásnak megfelelően én futok ki a pályára először, éktelen füttyorkánt kapok. Ezért megvártam az argentin csapatot, és a száznyolcvan centiméteres Mario Kempes árnyékában sétáltam ki a gyepre, a lelátón pedig a játékosok láttán kitört a fergeteges tapsvihar.

– Hallottunk Solti Dezső „futballmachinátor" ügyeskedéseiről a Grande Inter menetelése idején, olvastunk a csapatot segítő volt bíró, Leo Horn híres amszterdami vendégszeretetéről az Ajax fényes sikerei idején. Mennyire igyekeztek befolyásolni a klubok, válogatottak háttéremberei a bírók tevékenységét?
– Solti engem is felhívott telefonon az egyik olasz meccs előtt, de mondtam neki, nincs miről beszélnünk. Elmondhatom magamról, hogy soha, senkinek sem engedtem beleszólást a munkámba, sőt a meccsek előtt inkább nem is érintkeztem senkivel. Ha például meghívtak helybeliek, udvariasan visszautasítottam a találkozót, mondván, majd a meccs után. Szerintem a jó bíró két tulajdonságról ismerszik meg: igazságos és bátor. Meggyőződésem, hogy a legtöbb játékvezető igazságos…