Roby Baggio Magyarországon – „labdái verset írtak a zöld gyepen”

„Ne haragudj, hallom, a Sporttól jöttetek. Szabad megkérdeznem, kire vártok?” – fordul felénk a ferihegyi repülőtér érkezési kapujánál egy kisfiával várakozó, középkorú apuka, majd amikor meghallja Roberto Baggio nevét, kiszakad belőle az örömkiáltás: „Ezt nem mondjátok komolyan!”

Komolyan mondjuk pedig, az 1993-as aranylabdás, a napfényes kilencvenes évek olasz angyala száll magyar földre a 12 óra 2 perckor landoló bergamói járattal.

Aki látta őt játszani, annak azért, aki nem látta, annak meg azért felesleges ügyetlen szavakkal mesélni róla; mintha kézzel-lábbal mutogatva próbálnánk megértetni egy idegennel a nemes bor zamatát vagy az erdei táj illatát. Megfoghatatlan szépség, belülről fakadó könnyedség rejlett a játékában, amelynek lényegét az olasz újságírás legnagyobbjai is csak közelítették metaforáikkal.

„Labdái verset írtak a zöld gyepen” – mondta egy szemtanú, mások a pálya Michelangelójának, a firenzei Uffizi mestermunkájának nevezték, valamely kevésbé poétikus lelkű szakíró pedig józanul megjegyezte, hogy nincs az olasz labdarúgásban olyan beszédtéma, amely annyira egységbe kovácsolná a véleményeket, mint az ő zsenialitása.

Ha visszanézzük pályafutása csúcspillanatait, szinte megelevenedik az 1990-es hazai rendezésű világbajnoksággal, az 1994-es vb-ezüsttel, a Milan, az Internazionale, a Juventus vagy éppen a Parma nemzetközi sikereivel ékes korabeli olasz futballmennyország hangulata, és a háttérből szinte hallani véljük a népszerű énekes, Cesare Cremonini felejthetetlen dalát az elmúlás melankóliájáról: „Amióta Baggio nem játszik, nincsenek vasárnapok.”

Szürke hétfők viszont még maradtak, így ezen a napon ha nem is éppen ezeket a gondolatokat, de valószínűleg nagyon hasonlókat forgat éppen a fejében a ferihegyi édesapa. A legkevésbé sem csodálkozunk azon, hogy amikor végre megjelennek bőröndjeikkel rég nem látott családtagjai, a boldog puszilkodás után kedvesen elküldi őket cigizni, szendvicsezni, vécére, mondván, ő még vár valakire. Kisfia kérdőn néz fel rá, az apa határozottan odasúgja: „Baggio volt a világ legjobb játékosa.”

Hosszú és kacskaringós, ihletett örömpercektől beragyogott és sérülésektől sújtott, fájdalmas hónapokkal teli pályafutásának egyik jellemző fordulópontja volt az 1990 nyarán világcsúcsnak számító, 25 milliárd lírás átigazolása a Fiorentinától a Juventushoz. Firenzében két napig tüntetett az utcán a tömeg a pénzsóvár vezetők ellen, a világ talán legjobban megsiratott klubváltásának ötven sebesült és egy érzelmileg „megerőszakolt” játékos lett az eredménye. Az akkor huszonhárom éves támadó torinói bemutatása alkalmával a jelenlévők meghökkenésére eltolta az asztalán elé fektetett Juventus-sálat, később pedig azzal keltett megbotránkoztatást, hogy Juve-játékosként nem vállalta el a tizenegyes elvégzését volt csapata ellen, mi több, a szurkolók által elé dobott lila sálat felemelte, és rejtett hűsége jeléül magához szorította.

Roberto Baggio: Ők a magyar futball jövője, mi vagyunk értük a felelősek

Volt még romantika a labdarúgásban, és biztosak vagyunk benne, ha Baggio az eltelt évtizedek távlatából felidézi a letűnt kor tapasztalatait, elbeszélése tanulsággal szolgálna a mai futball szereplőinek is. Sajnos azonban már Ferihegyen világossá teszi, hiába a televíziós csatornák, újságok érdeklődése, magyarországi látogatása során – az egyenlőség elvét követve – senkinek sem kíván interjút adni. Így arról sem nyílik alkalmunk kérdezni őt, mit tud arról, hogy az emlékezetes firenzei búcsú nyarán először egy másik futballistát „tapogatott körül” a Juventus, az Olympiakoszból végül a Bolognához szerződő Détári Lajost.

De mit keres Baggio most, 51 évesen Magyarországon?

Röviden: a róla és a tavalyelőtt elhunyt német szakemberről elnevezett Roby Baggio-Horst Wein FuNino edzésmódszert népszerűsíti a Debreceni Futballegyetem keretében szervezett MLSZ edzői továbbképzésen Gödöllőn és Debrecenben. S most maradjunk is a rövid változatnál, hosszabban ugyanis inkább arról tudnánk mesélni, máskor mit szokott csinálni Magyarországon. Vadászberkekben közismert tény, hogy az egykori jeles labdarúgó rendszeresen jár lőni hazánk erdeibe, már amikor éppen nem argentínai vadászfarmján múlatja az időt. Hogy ez mennyire igaz, annak magunk is tanúi lehetünk a hátsó ülésen.

Miközben a repülőtérről Gödöllőre autókázva a Debreceni Olasz Focisuli vezetője, a társszervező Hegedüs Gábor társalog a jeles vendéggel Magyarország földrajzi viszonyairól, az olasz válogatott egykori csillaga egyszer csak kinéz az ablakon, és megkérdezi: „Erre van Dabas?”

Kiderül, a Balaton felől közelítve a Pest megyei települést szokta magának betájolni, aligha függetlenül a Dabasi Erdészetben nyíló vadászati lehetőségektől. Mostanság azonban ez a téma különösen érzékeny a magyar föld talán leghíresebb puskásánál, odahaza ugyanis éppen a bíróságon igyekszik kiköszörülni a becsületén ejtett csorbát, miután az állatvédő szervezetek állandó vegzálásai odáig fajultak, hogy vezetőjük kijelentette, „Csak a halott vadász jó vadász”, majd a félreértések elkerülése végett hozzátette, „Baggio temetésére pezsgővel mennék el”.

Elkötelezett civil futballistavédőként ugyanakkor valljuk, ideje lenne az autogramvadászok áldozatainak érdekében is szólni egy-két szót, a hétfői tapasztalat is mutatja, szegényeknek nincs könnyű dolguk. Türelmesen, kézgörcs nélkül tűri a gödöllői sztárvendég a szűnni nem akaró rohamokat, és talán csak akkor jut némi nyugalomhoz, amikor egy félreeső asztalkánál letelepedik olasz kísérőivel, és kiadják neki az egyetemi büfé ablakából a dobozos Borsodit és a műanyagpoharas gépi kávét.

„Nem tehetek róla, nekem mindig a tizenegyes jut róla eszembe” – jegyzi meg mögöttünk a jelenlévő több száz magyar edző egyike, miután társa rendhagyó jellemzést ad a napszemüvegét göndör, ősz frizurájába lazán beigazító, kisimult arcú olaszról: „Te, nem úgy néz ki, mint egy fogorvos?”

Hát igen, a tizenegyes…

Ki ne emlékezne a lelátóra szálló labdára az olasz játékos büntetője után?

S bizony meg is bűnhődött a mozdulatáért – azon nyomban sárga lapot kapott Bo Karlsson svéd játékvezetőtől. Az eset 1990. október 17-én ott történt a Népstadionban, a Magyarország–Olaszország Európa-bajnoki selejtező (1–1) 53. percében: Baggio tizenegyesből egyenlített a Disztl László góljával vezető magyarok ellen, örömében azonban a hálóból visszapattanó labdát izomból kirúgta a tribünre.

Profetikus jelenet volt: négy évvel később, ország-világ szeme láttára, a Brazília elleni világbajnoki döntő utolsó rúgását küldte hasonlóképp Claudio Taffarel kapuja fölé. Akkor született meg a nép ajkán az olasz futballnyelv bámulatos paradoxonja: „Copfocska elveszítette Olaszországnak a világbajnokságot.” A mérkőzést vezető Puhl Sándort pedig majdnem megfosztotta pályafutásának talán legfőbb ereklyéjétől: a magyar bíró ma is csodálja, miként kerülhetett vissza a pályára a nézőtérről a világ végére elbombázott labda – amelyet aztán ő a hóna alá fogott, és szépen hazahozott Budapestre…

„Nagy sztárok élete is egy pillanat alatt omlik össze” – mondta a döntő játékvezetője a mérkőzés negatív hőséről egy három évvel ezelőtti interjúban.

Gödöllőről jelentjük: bár alkalomadtán dobozos Borsodit iszik egy magyar kisváros egyetemi büféjében, Roberto Baggio élete láthatólag nem omlott össze.