Francesco Coco a Milantól az Interhez Clarence Seedorfért, 2002
Egy újabb, nagy volumenű milánói barter: az Inter az Ajaxszal és a Real Madriddal Bajnokok Ligáját nyerő, két évvel korábban 24.5 millió euróért vett Clarence Seedorfot dobta be a közösbe, a Milan a saját nevelésű, de barcelonai kölcsönjátéka során már-már világklasszissá érő balhátvéddel, Francesco Cocóval cselekedte ezt meg.
Éppen ezért tűnt logikusnak a lépés: a védekezésben és a támadásban egyaránt rendre átlagon felülit nyújtó Seedorf kora egyik legjobb középpályása volt, az idősebbek pedig emlékezhetnek arra, hogy akkoriban Cocót tartották az új Paolo Maldininek, és ez a felvetés a kétezres év körül egyáltalán nem tűnt valóságtól teljesen elrugaszkodott írói munkásságnak.
A NYERTES? Az olasznál egy évvel idősebb, 1976-os születésű Seedorf egészen 2012-ig maradt a Milanban, nyert bajnokságokat, BL-t kettőt is, majd levezetett Brazíliában, aztán edzőként visszatért megbukni a Milanhoz; szegény Coco, aki akkor huszonöt éves volt, öt interes idénye alatt összesen csak 26 bajnokin szerepelhetett, konstans sérülései miatt, ebből is húsz Serie A-s fellépés az első ottani szezonjára jutott. Jelenleg reményei szerint éppen úton van ahhoz, hogy ő legyen az új Vinnie Jones, ettől függetlenül a nyertes a Milan, kiütéssel.
Plusz egy. Illetve négy. A kora negyvenesek és a késő harmincasok még biztosan emlékeznek rá, a fiatalabbak kedvéért meg elég legyen annyi, hogy a Mpenza-testvérek voltak a kilencvenes évek közepének Kylian Mbappéi – azonban a nagy áttörés nem sikerült nekik. A báty, Émile eljutott a Schalkéig és a Manchester Cityig, no és 57 válogatottságig, öccse, az 1976-ban született Mbo eggyel kevesebbszer húzta magára a belga címeres mezt, ám eggyel több, azaz két világbajnokságon fordult meg.
Két legnevesebb klubja a Sporting CP és a Galatasaray volt, és így került be rovatunkba: a portugálok 2000 elején ingyen szerezték meg őt a Standard Liege-től, de másfél év múlva feláldozták a brazil gólgép, Mário Jardel megszerzése közben. A törökök adták a korábban 17.5 millióért vett Jardelt, a lisszaboniak 4.5 millió euró és Mbo Mpenza játékjoga mellett a horvát válogatott csatárt, Robert Spehart és a cseh válogatott középpályást, Pavel Horváthot is „a mérleg serpenyőjébe dobták”.
Nagyon jól járt a Sporting, Jardellel trófeákat nyert, a brazil több gólt lőtt, mint ahány mérkőzésen pályára lépett, de aztán elkótyavetyélték őt a Boltonnak; Spehar és Horváth villámgyorsan kikopott a Galatából, Mpenzát fél év múlva kétmillió euróért eladták egyik korábbi csapatához, az Excelsior Mouscronhoz, majd játszott még az Anderlechtben is.
Szegény Jardel a klasszikus brazil középcsatárok egyik utolsó mohikánja volt, de borzasztóan visszavetette, hogy a válogatottban nem lehetett soha alapember, európai topklubok pedig nem bíztak benne zseniális teljesítményei ellenére sem.