A falvak diadala – interjú az 1998-as vb-bronzérmessel

– Hol született a horvát vb-ezüst? A Real Madridnál, a Barcelonánál, az Internazionalénál? Netán a zágrábi és spliti utánpótlás-nevelő műhelyekben? Esetleg a futballszövetségi irodákban?
– A falvakban. Ez a siker vidékről, a szegény településekről érkezett. Onnan, ahol nincsenek csúcstelefonok, nem működik IT-központ, viszont van pálya, ahol játszani lehet és szeretnek focizni. Éhség kell a sikerhez, tele hassal nem érhetsz célt.

– Vagyis a civilizációs fejlődés rontja a horvát futball esélyeit?
– A tehetség nagy tartalékot jelent, amelyből lehet tankolni és amely sohasem vész el. Összehasonlíthatatlanul fontosabb az ezüstéremnél a hatás, hogy a világbajnokságon a horvát gyerekek példaképeket nyertek. Olyan játékosokat, akikre felnézhetnek, akik megmutatták, kitartással, áldozattal kikké válhatnak ők is. Ugyanez volt a helyzet 1998-ban, amikor bronzérmet szereztünk a franciaországi világbajnokságon. Felvillantottuk az akkori kölykök előtt a reményt, hogy egy nap belőlük is lehetnek Sukerek, Bobanok, Prosineckik vagy Stimacok.

– Lettek is, csak máshogy hívják őket, például Luka Modricnak.
– Pontosan! Emlékeznek a Real-középpályás beszédére, amellyel nemrég a FIFA Év játékosa-díjat fogadta? Azt mondta a mikrofon előtt, tiszteli és becsüli az 1998-as nemzedéket, amely táplálta az álmait, és különösen hálás akkori kedvencének, Zvonimir Bobannak, aki máig tartó ösztönzést adott neki. Hasonló kapaszkodót jelentett a húsz évvel ezelőtti eredmény Rakiticnek, Mandzukicnak és a válogatott többi húzóemberének. Okkal feltételezzük, az idei élmény újabb Modricokkal, Rakiticekkel, Mandzukicokkal gazdagította a jövőnket.

– Magyarországnak nincsenek Modricai, Rakiticei és Mandzukicai, húsz évvel ezelőtt sem voltak. A példaképek hiánya elegendő magyarázat az elmaradt eredményekre?
– Nem tudom, mi az oka annak, hogy nem bukkannak fel kimagasló képességű magyar futballisták. Pedig van kire felnézni, gondoljunk csak a régi generációkra vagy Puskás Ferencre. Az ő példája erőt adhat.

– Puskásé túlságosan távoli történet, nem fogja meg a fiatalabb korosztályt.
– Akkor nézzenek messzebbre, kövessék a gyerekek Cristiano Ronaldo példáját. Valahol útközben eltévedtek önök. Nem tudom, hol, nem tudom, miért. Magyarországon sokat fektetnek a futballba, többet is, mint nálunk, és ez előbb-utóbb meghozhatja a gyümölcsét. Vannak játékosképző országok, a miénk is az, a magyaroknak szintén ez adhat esélyt. Nálunk arra épül a rendszer, hogy tehetséges futballistákat termel a nagy európai kluboknak. Éppen ezért a horvát bajnokság sohasem lesz igazán erős, a Bundesliga, a Premier League, a La Liga hozzá képest elérhetetlen messzeségben marad. De befektetni muszáj! Amikor néhány éve a Horvát Labdarúgó-szövetség elnöki tisztségére pályáztam, magam is ezt a jelszót tűztem a zászlómra. Szégyen, hogy a független Horvátország huszonnyolc éves fennállása során a politikusok nem találtak okot arra, hogy érdemben támogassák a horvát futballt. Nem találtak okot arra, hogy segítsenek harcolni a játékot mérgező huliganizmus ellen. Nem találtak okot arra, hogy támaszt nyújtsanak egy nemzeti stadion vagy egy válogatott edzőközpont megépítéséhez. Szégyen... És még így is nyertünk egy-egy világbajnoki ezüst- és bronzérmet!

A huliganizmust kell visszaszorítani

– Nem állítom, hogy huszonöt stadionra lenne szükségünk. A mi ligánkban öt-tízezresnél nagyobb nézőteret felesleges tervezni, nem kellenek nekünk eurómilliárdok, csak mondjuk ötvenmillió euró. Annyiból már hozzá lehetne segíteni Horvátországot ahhoz, hogy kicsi, de modern futballország legyen. Tíz kicsi stadion és egy huszonötmillió eurós nemzeti stadion, ennyi elég lenne. Az infrastruktúra fejlesztése húsba vágó feladat, mert csak így szoríthatjuk vissza a huliganizmust. A biztonsági kamerák, a szigorú beengedő kapuk kiszorítanák a nemkívánatos elemeket. Ha nincs kontroll, látjuk, mennyi baj történik. Nincsen olyan hazai mérkőzése a horvát válogatottnak, amelyet ne kísérne valamilyen botrány. Mert sajnos még mindig élnek itt olyan régi időkből megmaradt emberek, akik nem szeretik az országot, akik csak rombolni akarnak. Tönkretenni mindent, ami Horvátországot naggyá teheti.

– Azért Oroszországban csak naggyá lett Horvátország. Mi volt az ön szemében a második hely: csoda vagy realitás?
– Szükségünk volt némi szerencsére is, hiszen számos esélyesnek mondott nagy csapat – így Argentína, Brazília vagy Németország – idő előtt kiesett, tehát nyíltak előttünk a kapuk. Sokat segített az is, hogy Oroszország kiverte Spanyolországot, így nem velük kellett találkoznunk a negyeddöntőben. Ám ne higgye senki, hogy a siker a semmiből jött, annak minden mozzanatára rászolgáltunk. Ami Oroszországban történt, leírhatatlan hatást gyakorolt a nemzetre: a hétköznapi bajainkra a futballsiker antibiotikumként szolgált, hirtelen elmúlt minden fájdalom.

– Hosszú távon is hat a gyógyszer?
– Azoknak az egyszerű embereknek adott semmi máshoz nem hasonlítható, felemelő élményt, akiket a politikusok és az ország vezetői rendre elfelejtenek. Mint egy falat kenyér, táplálták a válogatott meccsei az érzelmeiket, az önbecsülésüket, a boldogságérzetüket. Erősebbé tette őket a világbajnokság. Reményt adott, hogy valami változik, és nem kell újabb húsz évet várniuk hasonló élményre. Mert nem egyszeri megvillanás volt a mostani, jelzi ezt az 1998-as világbajnoki bronzérem és a tény, hogy azóta nagy tornáról csak kétszer hiányzott a válogatott. Futballtehetségeit tekintve Horvátország gazdag ország, csak éppen ezzel a hatalommal nem áll összhangban a kevés beruházás, a zavaros szervezeti háttér, a játékosok mérsékelt fizetése.

A háborús szenvedés erősítette a nemzetet

– Egyetért azzal a véleménnyel, amely szerint az 1998-as vb-bronzérmes nemzedéket a délszláv háború erősítette meg?
– Teljes mértékben! Valahányszor pályára lép a válogatott, az országban megmozdulnak az érzelmi tartalékok, a nemzeti büszkeség. Innen fakad a mi erőnk. Az én korosztályomnak nem adatott meg a kiváltság, hogy könnyű időkben élje fiatalkorát. Mégis büszkén gondolunk arra, hogy részesei lehettünk a folyamatnak, amely Horvátországot függetlenné tette. Még akkor is, ha a pályafutásunkat visszavetette a háború, hiszen 1990 és 1996 között nem vehettünk részt nagy tornán. Hat évet kellett várnunk az első hivatalos fellépésre. Ám amikor végre pályára futhattunk, óriási érzelmi támogatást kaptunk, és senki sem felejtette el, az évek során hány és hány fiatal élet veszett oda a horvát ügyért. Kötelezettségünknek éreztük a bizalmat megszolgálni, hiszen láttuk, győzelmünk vigaszt jelent a sokat szenvedett népnek.

– Mi a horvát vb-ezüst tanulsága Magyarország számára?
– Építeni kell a nemzetközi kapcsolatokat sikeresebb országokkal, és fiatalokat nevelni, az akadémiai rendszert hatékonnyá tenni. De ne felejtsük el a legfontosabbat! A Hajduk Split sportiskolájában valamikor tábla lógott az öltöző falán, a következő szöveggel: „Iskolánk fő célja, hogy becsületes embereket neveljen. Azon túl, ha lehetséges, nagyszerű futballistákat is.” Ez volt negyven éve. Idővel változott a futball, edzők jöttek-mentek, ma már nincs felirat a falon. A levegőben mégis mintha ott lebegne egy képzeletbeli felhő, benne az új jelszóval: „Iskolánk egyetlen célja, hogy nagyszerű futballistákat neveljen. Bármi áron...”

– Mennyire telepszik rá a politika a horvát futballra?
– Amikor sikeresek vagyunk, akkor nagyon. Amikor gond van és segíteni kellene, akkor már kevésbé. Az éremátadásnál persze nem hiányozhatnak a politikusok a közös fotóról.

– Splitből és a dalmáciai vidékről erős válogatottellenes hangok érkeztek a világbajnokság idején. A kívülálló számára érthetetlen volt a megosztottság.
– Elenyésző kisebbségről van szó, nem szabad félreérteni a jelenséget. Mi szégyelljük magunkat az érintettek helyett is. Meggyőződésem, hogy a romboló megnyilvánulások és a huliganizmus mögött a Hajdukhoz köthető Nas Hajduk csoport áll. Szavak szintjén átláthatóságért, változásokért küzdenek. De kérem, milyen átláthatóságot emlegetnek azok, akik hitlerista jeleket nyírnak a pálya füvébe, akik nemzetközi mérkőzéseket szakítanak félbe, és akik tönkre akarják tenni a Horvát Labdarúgó-szövetség munkáját?! Egymillió ember ünnepelt Zágráb utcáin, háromszázezer Splitben, nyolcvanezer Zadarban. Ehhez képest mi az a néhány ezer boldogtalan lázongó? Róluk, ezekről a szörnyetegekről mindent elmond, hogy Splitben a bárok tulajdonosait is próbálták megfélemlíteni, arra szorítva őket, ne mutassák a televízióban a horvát válogatott mérkőzéseit. Normális ez? Azt állítják, hogy aki nem tart velük, az ellenség.

– Meg azt is, hogy a jelenleg elfogatási parancs elől Bosznia-Hercegovinában bujkáló korábbi Dinamo Zagreb-igazgató, Zdravko Mamic és az általa irányított zágrábi kör ellen küzdenek...
– Ki a fenét érdekel Mamic? Nincsen már itt. Megvádolták, védi magát, nem léphet be Horvátországba. Elment. De ne aggódjon, találnak helyette mást! Most már Davor Sukert, a szövetség elnökét támadják. Tizenhárom évvel ezelőtt én voltam a célpont, mert állításuk szerint nem volt átlátható a tevékenységem. Három bajnoki címhez segítettem a Hajduk Splitet vezetőként, úgy, hogy üres kasszával vettem át a csapatot, és a saját pénzemből finanszíroztam. Mégis, a szemükben bűnöző voltam.

A siker két tényezője: a tehetség és a jó edző

– Nem ellentmondásos folyton problémákat emlegetni, miközben éppen egy világbajnoki ezüstérem apropóján beszélgetünk?
– Bármilyen eredményes az ország, nem szabad elfeledkezni a nehézségekről, amelyekkel menet közben szembesülünk. A siker nálunk két tényezőre épül: a tehetségre és jó edzőkre. Ez Horvátország két kincse, egyebünk nincsen. Nincsenek jó stadionjaink, edzőtáboraink, pályáink, nincs egyetlen euró televíziós bevételünk, és mégis, megvertük Angliát, ahol fontmilliókban mérhető a tévés pénz. Csak a tavalyi év során több mint száz játékost értékesítettek a horvát csapatok különböző európai kluboknak, a bevételek kilencven százalékát a játékoseladások adják. Kell ennél többet mondanom?