Damien Duff: Kicsit Gera Zoltán szurkolója voltam

– Ha azt mondom, Gera Zoltán?
– Akkor azt mondom, hihetetlenül jó srác – vágta rá a Nemzeti Sportnak nyilatkozva Damien Duff százszoros ír válogatott futballista, aki annak idején a Fulhamben együtt játszott a Mágikus Magyarnak becézett Gera Zoltánnal. – Amikor egy csapatban futballoztunk, a barátomnak tekintettem. Azt hiszem, a tehetségét nem kell ecsetelni, hiszen önök, magyarok ezt talán még jobban tudják nálam. És ami még megmaradt róla: akkor is mosolygott, ha veszítettünk. Valahogy mindig pozitív maradt és nyugodt.

– Melyik mozdulata ugrik be elsőként önnek?
– Várjunk csak… Az Európa-ligában a Juventus elleni első mérkőzésen három egyre kikaptunk Torinóban, mindenki temetett bennünket, ám a visszavágón négy egyre megvertük az olaszokat. Ha jól emlékszem, Zoli két gólt is lőtt. Ja, és természetesen amikor a Hamburg ellen a döntőbe lőtt bennünket. A kapu előtt képtelenség volt őt kiismerni, azt is mondhatnám, kicsit a szurkolója voltam, annyira csodáltam a mozdulatait.

– Ki volt a legjobb játékos, akivel valaha együtt játszott?
– Mármint Zoli után? Szóval… Roy Keane is zseni volt. A Chelsea-ben pedig annak idején világsztárokkal futballoztam együtt, Frank Lampard, Didier Drogba, John Terry – mindegyik csodálatra méltó futballista. Mondanom sem kell, az volt a legjobb csapat, amelyben valaha játszottam, persze ez nem azt jelenti, hogy ott is éreztem a legjobban magamat. A Fulham sokkal közelebb állt hozzám, a mentalitásomhoz.

– Százszor húzhatta magára az ír válogatott mezét. Emlékszik az első meccsére?
– Naná! Idegenben játszottunk a csehekkel. Tizenhét éves voltam. A mai napig emlékszem, hogy a lefújás után elsírtam magam az öltözőben, s hogy a többiek ne lássák, gyorsan beszaladtam a tusolóba. Így utólag nem tettem volna, sohasem voltam az a típus, aki szégyellte az érzelmeit. Aznap hihetetlen büszkeséget éreztem. Százszor húzhattam magamra az ír válogatott mezét, így azt is mondhatom, az álmom százszorosan teljesült.

– Hogyan képzeljük el a hétköznapjait Dublinban? Százszoros ír válogatottként a mai napig úton-útfélen megállítják a szurkolók?
– Hogy is mondjam… Hazudnék, ha azt mondanám, már senkit sem érdeklek odahaza. De nem szeretem a feltűnősködést, szeretek inkább a háttérben maradni. Természetesen ha megkérnek, hogy készíthessenek velem közös képet, sohasem mondok nemet. Egyébként pedig teljesen hétköznapi életet élek, reggel felkelek, megreggelizünk a családdal, utána elindulok a munkahelyemre, ami most ugyebár a dublini akadémia, ahol a tizenöt éves korosztály munkájáért felelek.

– Véletlenül sem szeretném megsérteni, de ez nem degradáló? Most éppen Miskolcra érkezett tanulni, miközben kortársai közül sokan nagy múltú csapatokat dirigálnak, a már említett Frank Lampard a Derby County edzője, Steven Gerrard a Rangers kispadján ül, Thierry Henryt pedig a napokban a Monaco élére nevezték ki.
– Dehogy degradáló! Ők rögtön a csúcson kezdték, egyből megtalálta őket a nagy munka, engem nem. De nem is bánom, szeretnék fokozatosan eljutni oda. Játékosként is ez volt a jellemző rám, nem egyből a Chelsea-ben kezdtem a karrierem, mégis eljutottam oda. Úgy vagyok vele, szeretnék mindennap tanulni, és így egyszer talán én is irányíthatok igazi topcsapatot.

– Tartja a kapcsolatot a korábbi világsztárokkal?
– Igen, sokukkal. Gera Zoli száma is itt van a mobiltelefonomban. Nem beszélünk gyakran, üzenetet sem váltunk, de ha úgy adódna, tudom, bármikor kérhetnénk egymás segítségét.

– Aktív játékosként határozta el, hogy szeretne edző lenni?
– Érdekes, de nem. Fél év is eltelt már, miután abbahagytam a labdarúgást, amikor elgondolkodtam, mihez is kezdjek. Tudtam, hogy imádom a labdarúgást, hogy szeretnék a pálya közelében maradni. Amikor labdarúgó voltam, csak a futball létezett számomra. Egyelőre gyerekekkel foglalkozom, ha egyszer úgy hozza a sors, Angliába szívesen visszatérnék, de a kalandokat is szeretem, dolgoznék Ausztráliában vagy Amerikában is.

– Edzőként is olyan nyugodt, mint futballistaként?
– Ellenkezőleg. Játékosként tényleg mindig higgadt tudtam maradni, ám edzőként képtelen vagyok rá. Edzőként teljesen megváltoztam, a pálya szélén álldogálva képtelen vagyok megállni, hogy ne eresszem ki a hangomat. José Mourinho felfogása közel áll hozzám. Bevallom, sokkal jobban szerettem játékos lenni, edzőként húsz-harminc emberért kell felelned. Ettől függetlenül egyelőre nagyon élvezem a munkát a gyerekekkel. És mindenképpen a saját utamat akarom járni.

– Kislánya mellett egy hétéves kisfiú apukája. Futballista lesz belőle is?
– Semmit sem erőltetek. Ha énekes vagy táncos akar lenni, áldásom rá. De egyelőre érdekli a futball, esténként, amikor odahaza meccseket elemzek, írom magamnak a jegyzeteket, gyakran odakuporodik mellém, és kérdezősködik. Azt szoktam mondani neki, fiam, mindegy, mit csinálsz, de azt teljes erőbedobással tedd! Látod, én most edző vagyok a hét minden napjának huszonnégy órájában.

– Csaknem húsz esztendőt élt Londonban. Hogyhogy nem maradt ott a futball befejezése után?
– Mindig is tudtam, ha egyszer befejezem a profi karrierem, hazaköltözöm Dublinba. Tizenhat éves voltam, amikor elköltöztem otthonról, a következő húsz évet Londonban töltöttem. Szerettem az angol fővárost, sohasem éreztem idegennek, kívülállónak magam, mégis minden pillanatban úgy éreztem, ha vége lesz a futballnak, szeretnék Dublinban élni. Ez sohasem volt kérdés számomra. Szerettem volna írként odahaza, Írországban felnevelni a gyermekeimet. Szóval, most így kerek a világom.