Németország: Diego árnyéka – interjú Guido Buchwalddal

– Mekkora hatással volt gyerekkorára a berni csoda? Azért akart futballista lenni, hogy olyan magasságokba jusson, mint a magyar válogatottat az 1954-es világbajnokság döntőjében legyőző német csapat játékosai?
– Az első, labdarúgással kapcsolatos emlékem nem ahhoz a meccshez fűződik – felelte a Nemzeti Sportnak adott interjújában Guido Buchwald, az 1990-ben világbajnokságot nyerő nyugatnémet válogatott labdarúgója, aki jelenleg a VfB Stuttgart igazgatótanácsában dolgozik. – Életem első futballélménye az Anglia–Németország vébédöntő volt 1966-ban. Az egész családdal a fekete-fehér televízió előtt kuporogtunk, a két bátyám és a nővérem között én voltam a legkisebb, úgyhogy én ültem a legközelebb a képernyőhöz. A berni vébédöntőről és az akkori német hősökről később hallottam. A döntőt feldolgozó dokumentumfilmet többször megnéztem, és mivel az akkori győztesek egyikével, Horst Eckellel később barátok lettünk, sokat beszéltünk arról a fináléról.

– Mit mesélt önnek a meccsről?
– Sokszor elmondta, a magyar válogatott erősebb, jobb csapat volt a nyugatnémetnél, nem véletlen, hogy a csoportmeccsen nyolc háromra győzött ellene. Ugyanakkor a döntő előtt a németek szövetségi kapitánya, Sepp Herberger a büszkeségről, a német nemzet becsületéről, a második világháború szégyenének lemosásáról beszélt az öltözőben, amivel igencsak feltüzelte a játékosokat. Emellett úgy érezte, hogy a magyarok már a meccs előtt világbajnoknak érezték magukat, kétgólos vezetésnél még inkább megnyugodtak, könnyelművé váltak, az egyenlítés után pedig nem tudtak váltani és megzavarodtak.

– Ön is a világbajnoki arany miatt kezdett el futballozni?
– Gyerekként álmodni sem mertem róla. Eleinte csak az lebegett a szemem előtt, hogy profi labdarúgó váljék belőlem és a Bundesligában szerepelhessek.

– Ehhez képest a német futballportálok a válogatott történetének valaha volt egyik legjobb hátvédjeként emlegetik. Egyetért a hízelgő véleménnyel?
– Inkább másokra hagyom a játékom megítélését, de ahhoz képest, hogy csatárként kezdtem, nem is rossz… Az U19-es válogatottal még támadóként nyertem tornákat, de amikor aláírtam első profi szerződésemet Stuttgartban, már védekező középpályásként számítottak rám, aztán egyre hátrébb kerültem. De az emlékezetes, Argentína elleni vébédöntőben középpályást játszottam.

– Azért emlegették Guido „Diego” Buchwaldként, mert az 1990-es világbajnoki fináléban leradírozta Diego Maradonát a pályáról?
– A többség így gondolja, de a válogatotton belül hamarabb rám ragadt a becenév. Az egyik egymás közötti bemelegítő játéknál többször átfűztem a csapattársamat, Klaus Augenthalert, ezután ő kezdett el viccesen Diegónak szólítani. A hollandok elleni nyolcaddöntőben a Jürgen Klinsmann-nak adott gólpasszom után az egyik újságíró nevezett el így, de kétségtelen, az argentinok elleni döntő után ragadt rám levakarhatatlanul a becenév.

– Mi volt a terve Diego Maradona ellen?
– Arra figyeltem, hogy ne kapjon labdát, ha mégis, lehetőleg a szélen jusson hozzá, mert onnan csak egy irányba indulhat. Emellett olyan közel álltam hozzá, amennyire csak lehetséges, a mellkasom végig a hátát súrolta. El akartam kerülni, hogy szembeforduljon velem. Nagyon gyors játékos volt, rendkívül alacsony súlyponttal, ha megfordul és rám vezeti a labdát, kevés esélyem lett volna ellene. Így viszont sikerült kikapcsolni a játékból.

– A szövetségi kapitányuktól, Franz Beckenbauertől kapott tanácsot?
– Az öltözőben annyit mondott, hogy Diego Maradona az én gondom.

– Az Olaszországban és az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon is csapattársa volt Lothar Matthäus, valamint Andreas Möller, később mindketten Magyarországon dolgoztak. Milyen viszonyban volt velük?
– Lotharral barátok voltunk, Andreasszal kevésbé volt szoros a kapcsolatunk. Azóta is ritkán találkozunk, nem is tudom, hol dolgozott legutóbb.

– Bernd Storck pályaedzője volt, amikor honfitársa a magyar válogatott kispadján ült.
Bernd Storckot viszont jól ismerem, mert amikor a Stuttgartban futballoztam, az akkori vezetőedző, Jürgen Röber munkáját segítette. Élveztem vele a közös munkát, az első perctől nagyon céltudatos volt, mindig tudta, mit akar elérni, és azt is, hogyan.

– Az 1992-es Európa-bajnokságon többek között Thomas Doll, a Ferencváros korábbi vezetőedzője is csapattársa volt. Róla milyen emlékeket őriz?
– Barátok voltunk, még ha nem is a legközelebbiek. Az öltözőben vidám srác volt, állandóan mosolygott, viccelődött, ugratta a többieket. Nagyon pozitív személyiség volt, és amennyire hallottam, a Ferencvárosnál is jó munkát végzett, bajnokságot nyert a csapattal. Őszintén szólva nem is tudom, miért küldték el a klubtól.

– Mert nem tudta elvezetni az együttest az Európa-liga csoportkörébe.
– Értem.

– Az Eb-re visszatérve: a döntőben a tengerparti nyaralásukból visszahívott dán játékosoktól szenvedtek vereséget. Túlságosan elbízták magukat?
– Szó sem volt ilyesmiről. Nem hittünk a szóbeszédeknek, tudtuk, hogy Peter Schmeichel és Brian Laudrup nem a Burger Kingből érkezik, és amikor az elődöntőben legyőzték a hollandokat, éreztük, nehéz meccs vár ránk. Két olyan találkozó van, amely nem hagy nyugodni, és amelyet szívem szerint újra lejátszanék. Az egyik a bolgárok elleni negyeddöntő az amerikai világbajnokságon, a másik éppen a Dánia elleni Eb-finálé. Jobb csapatunk volt, tízből kilencszer legyőztük volna a dánokat, de akkor nem sikerült. Tudom, sokan éppen a csodák és az esélytelenebb csapatok győzelme miatt szeretik a futballt, de borzasztó érzés, amikor a bravúrt éppen a te károdra viszik végbe.

– A német válogatott idei világbajnoki kudarcáról mi a véleménye?
– A legnagyobb gondot az jelentette, hogy két csapat alkotta a válogatottat. A keretben helyet kaptak a rutinosabb, négy évvel ezelőtti világbajnokok, mellettük pedig ott voltak a fiatalok, akik tavaly megnyerték a Konföderációs Kupát, és be akartak kerülni a kezdőbe. Emiatt megbomlott a csapategység, az öltözői széthúzás a pályán is megmutatkozott. A mai labdarúgásban a legerősebb csapatok azonos szinten állnak, a legutóbbi, Franciaország elleni Nemzetek Ligája-meccsen is látszott, egyéni képességekben a világbajnoki címvédő sem erősebb a német válogatottnál. Ám ha az azonos szinten lévő válogatottak közül az egyik összetart, a másik pedig klikkesedik, nem nehéz kitalálni, melyik nyer.

– Mennyit ártott a német válogatottnak az a fotó, amelyen Ilkay Gündogan és Mesut Özil a török köztársasági elnök, Recep Tayyip Erdogan mellett mosolyog?
– Nagyon sokat. De a legnagyobb baj nem a találkozás volt, hanem az utólagos hallgatás. A torna előtt senki sem állt ki a nyilvánosság elé, hogy tisztázza a helyzetet, és elmondja véleményét az ügyről. Mindenki csöndben maradt, ami a lehető legrosszabb reakció volt. A világbajnokság előtt, az Ausztria elleni felkészülési meccsen Özil gólt lőtt, ám a társaktól mindössze egy-két pacsit kapott. Már akkor látszott, ennek a válogatottnak gondjai lesznek.