– Bevallom, egyáltalán nem szeretem – mondta a madridi As-nak adott interjúban az 1978-ban világbajnoki bronzérmet nyerő hatvanöt éves Zico. – De ha most szerződtetne valakit a Flamengo, és elkezdenék őt az új Zicóként emlegetni, azt sem kedvelném. Pelé volt minden idők legjobbja, nem lesz még egy hozzá hasonló. Ha valaki azért jött el a meccsemre, hogy egy másik Pelét lásson csalódottan kellett távoznia.
– Létezik ma még az ön posztja?
– Nem igazán. Klasszikus tízes voltam, aki ziccerbe hozta a csatárokat. Az utolsó passz a legnehezebb, és talán ez volt a legnagyobb erősségem.
– Azért a szabadrúgások is elég jól mentek. Körülbelül mennyi gólt szerzett így?
– Több mint százat.
– Ki tanította meg így lőni?
– Kölyökként az utcán futballozva gyakran lőttem szabadrúgásokat, ám utána a Flamengo korosztályos csapatainál egyáltalán nem gyakoroltam, profiként kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Volt egy csapattársam, Renato, imádott edzeni, és nagy hatással volt rám. Egyszer odajött, és mondta, hogy maradjak kint vele, és gyakoroljuk a szabadrúgásokat, nekem pedig megtetszett. Általában két-három órát töltöttünk csak ezzel. Heti három alkalommal naponta körülbelül hetven szabadrúgást lőttünk. Felakasztottunk két mezt a felső sarkokba, és volt, hogy az ifistákat kértük meg, hogy álljanak sorfalat, mert abban az időben még nem voltak mozdítható, mobil sorfalak.
– Ki volt minden idők legjobb szabadrúgáslövője?
– Csak a brazilok között is volt több. Nelinho, Dicá, később Rivelino, Eder, Juninho, Pernambucano, Roberto Carlos. Maradona is fantasztikus volt, akárcsak Michel Platini, aki akkor kezdett el igazán szabadrúgásokkal foglalkozni, miután Olaszországba igazoltam. De említhetném Roberto Baggiót is, aki kért tőlem egy videokazettát a szabadrúgásaimról, hogy úgy lőhessen, ahogy én.
– Vajon a maiak között miért nincs igazán jó szabadrúgásspecialista?
– Nem gyakorolnak annyit, amennyit kellene. Brazíliában csak Neymar lövi jól a szabadrúgásokat. De az utolsó igazán jó brazil szabadrúgáslövő a kapus Rogerio Ceni volt.
– Valóban Neymar a leginkább alkalmas a válogatott csapatkapitányi posztjára?
– Túl nagy felelősség került rá, ami nincs jó hatással a játékára. Több szabadságra lenne szüksége. Pelé ezért nem akart soha csapatkapitány lenni, mert ő is tudta, hogy az sok nehézséggel és nagy teherrel jár.
– Miben kellene Neymarnak változnia ahhoz, hogy még jobb legyen?
– Jó lenne, ha kizárólag a futballal foglalkozna.
– Gyakran hallani arról, hogy nem érzi jól magát a Paris Saint-Germannél, Ön szerint jó helyen van a párizsiaknál?
– Igen. A Barcelonánál bármit is csinált, nem tudott kitörni Messi árnyékából, a PSG-nél viszont ő a kulcsember. Az előző szezonban a párizsiak megnyerhették volna a Bajnokok Ligáját, csak sajnos Neymar megsérült, ráadásul egy olyan időszakban, amikor remek formában volt.
– Mit gondol a hatalmas tehetségnek kikiáltott Vinícius Júniorról? Megért negyvenötmillió eurót, amenyit a Real Madrid fizetett érte a Flamengónak?
– Jó kérdés. De egészen kicsi kora óta követem a pályafutását, és a saját korosztályában mind a Flamengónál, mind a válogatottnál toronymagasan kiemelkedik a mezőnyből. Nem várható el, hogy tizennyolc évesen egyből húzóember legyen a felnőtteknél, de nagy jövő előtt áll. Gyors, erős, és jól cselez, de a kapura lövésben és a passzjátékban javulnia kell. Jelenleg ő a brazil labdarúgás egyik legnagyobb ígérete..
– Melyik volt minden idők legjobb brazil válogatottja?
– Az ezerkilencszáz-ötvennyolcas, Pelével és Garrinhával. Igaz, azt a csapatot én is csak videón láttam játszani, az első, amelyet élőben is láttam, az a hetvenes válogatott volt.
– És az 1982-es, amelyben ön is futballozott?
– Az is a legjobbak között van, tele fantasztikus játékosokkal, és az edzővel, Santanával, aki rajongott a szép futballért, és teljes szabadságot adott nekünk a pályán.
– Miért nem jött össze a világbajnoki győzelem?
– Mert a világbajnokságon ha rossz napot fogsz ki, kiesel, és velünk pontosan ez történt. A középdöntőben összekerültünk a szintén remek olasz válogatottal, amely kihasználta a hibáinkat, és meg sem állt a győzelemig.
– Milyen volt az olaszok hírhedt védője, Claudio Gentile ellen játszani?
– Pontosan emlékszem rá, bár velem egyáltalán nem volt annyira alattomos, mint Maradonával. Elég hamar kapott egy sárga lapot, és utána szinte hozzám se mert érni.
– Egyetért azzal, hogy a brazil futball sokat vesztett az identitásából?
– Sajnos igen, aminek elsősorban az az oka, hogy a legtöbben anyagi okok miatt nagyon korán külföldre igazolnak.
– Nem lehet, hogy úgy érzik, Európában jobb játékossá válhatnak?
– Ez az egész azután kezdődött, hogy kiestünk a nyolcvankettes vébén. Az komoly trauma volt mindenkinek. Úgy emlegettek minket, mint akik szépen futballoztak, mégis kiestek. Utána a kétezerkettes válogatott is remek volt, Ronaldóval, Rivaldóval, Ronaldinhóval, Cafúval és Roberto Carlosszal, de azóta már az eredmény a legfontosabb, a csapatok ennek rendelnek alá mindent.
– Ma már egyáltalán nincsenek szép futballt játszó válogatottak?
– De, ilyen volt a kétezertízes spanyol válogatott. Xavi és Andrés Iniesta a sportág történelmének legjobbjai közé tartoznak, élmény volt amilyen könnyedén járatták a labdát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.