A gigaértékű csere: Zlatan Ibrahimovic a Barcelonától az Internazionaléhez Samuel Eto'óért és 46.9 millió euróért, 2009

Miután Joan Laporta Barca-elnök meghozta élete egyik legrosszabb döntését, és megvette Dmitro Csihrinszkijt (nem sokkal többet buktak rajta a katalánok, mint tízmillió euró), Ukrajnából hazafelé repülve egy hirtelen ötlettől vezérelve megállót parancsolt a pilótának Milánóban: mint később bevallotta, akkoriban, új középcsatárt keresvén Diego Forlán, David Villa és Zlatan Ibrahimovic között vacillált, és a levegőben a svéd mellett döntött. Este Laporta már Massimo Moratti Inter-elnök házában vacsorált, és hamar megegyeztek a felek: a Barcelona végül 46.9 millió eurót fizetett, és átadta húszmillió eurós értékben Eto'o játékjogát is.

Érdekes, hogy az első tervek szerint Alekszandr Hleb is a csomag része lett volna, ám a fehérorosz játékos nem akart Milánóba költözni, kölcsönbe sem (tízmillióért vehette volna meg az Inter egy idényt követően, ha mer váltani a középpályás). A két csatár ára között azért volt ekkora differencia, mert a Barcelonában Pep Guardiola mesterrel (is) összevesző Eto'o szerződése egy év múlva lejárt volna, míg a Bajnokok Ligája-győzelemre törő Ibráé 2014-ig szólt Milánóban.

(Eto'o egyébként átélt már egy cserét: 2000-ben a Diego Tristán, Flávio Conceicao, Eto'o hármas forgó kapcsán került a Deportivo La Corunán át azonnal a Mallorcához a Real Madridtól.)

A NYERTES? A két csapat 2010-ben összecsapott egymással a BL-ben, és az Inter megnyerte a párharc után a sorozatot is. Eto'o két interes idénye alatt nyert bajnokságot, hazai kupákat és klubvilágbajnokságot, százkét mérkőzésén lőtt ötvenhárom gólt és kiosztott huszonöt asszisztot, majd 27 millió euróért elugrott az Anzsihoz, hogy a világ legjobban kereső játékosa legyen. Ibrahimovic a nagy remények ellenére megbukott a La Ligában, összekapott Guardiolával (is), egy évre rá hatmillióért kölcsönadták a Milanhoz (mert már megvette a Barca Villát is), és a svéd ék már csak összecsomagolni tért vissza, mert 24 millióért végleg az olaszoké lett – pedig a Barcát 46 mérkőzésen 35 kanadai ponttal segítette, ami végül is nem rossz. De annyira nem jó, hogy a katalánok megnyerjék a cserét...

REKORDOK. A leghosszabb nevű elcserélt játékos nem más, mint a thaiföldi Narubadin Weerawatnodom, akit 2015-ben transzferáltak el Adisak Kraisornért a helyi bajnokságban. Mint az köztudott.

A legnagyobb gruppencserét az Inter és a Genoa kötötte, 2009-ben: a milánóiak megkapták Thiago Mottát és Diego Militót, adták Robert Acquafrescát, Francesco Bolzonit és még három fiatalt, akik némi alkudozás után Leonardo Bonucci (igen, ő), Ivan Fatic és Riccardo Meggiorini lettek. A középpályás Mottát 10.2, a csatár Diego Militót 25, a támadó Acquafrescát 15, a középpályás Bolzonit három, a középhátvéd Fatic fele játékjogát fél (a másik tulajdonos a Chievo Verona volt), az ék Meggiorini fele játékjogát két és fél (a Genoa a többi részért ugyanennyit utalt a Cittadellának), a nagy Bonuccit teljes egészében pedig hárommillióért (őt Meggiorinivel együtt aztán gyorsan eladták félig a Barinak, 1.75, illetve 2.75 millióért) számolták be a nagy talján bizniszbe. A mérleg megvonását a kedves olvasóra bízzuk.

A legtöbbször elcserélt játékos az amerikai, 2002-es vébé-résztvevő Clint Mathis, akit az MLS-ben négy alkalommal is elüzleteltek, megjárván a Colorado Rapids, a New York RB és kétszer a Los Angeles Galaxy gárdáját is. Tegyük hozzá gyorsan, hogy honfitársa, a fiatalon visszavonult Jamie Watson szintén négy cserén esett át, de kisebb amerikai csapatok is állomásai között voltak.

Az általunk megtalált legfrissebb dél-amerikai cserét 2018 elején ütötték nyélbe: a 25 éves brazil karmestert, Régist odaadta a Sao Paulo a Bahiának a kapus Jean 2.3 millió eurós árán felül; utóbbi klub egyébként Jeant azzal a Douglas Friedrichhel pótolta, akiről a Corinthians a balbekk Capixaba miatt mondott le, és még fizetett is másfél millió eurót.

Spórolós németek. Könyveinkben mindössze két jelentősebb német cserét találtunk: amikor 2005-ben a Bayern München megvette a Bundesliga akkori egyik legmegbízhatóbb védőjét, Valérien Ismaëlt a Werder Brementől, akkor nyolc és fél millió eurót fizetett érte, plusz ingyen átengedte a brémai népkedvencet, Torsten Fringset, ötmillió euró értékben. Egy évvel előtte 9.25 millióért vették a középpályást a bajorok a Dortmundtól.

2006-ban a Bréma úgy vette meg Per Mertesackert a Hannovertől, hogy ötmillió euró mellett odaadta Frank Fahrenhorstot is, 2000-ben a Wolfsburg elcserélte skót védőjét, Brian O'Neilt az angol bajnokság 19. helyén álló Derby County csapatával a volt hamburgi Stefan Schnoorért.

Tegyük gyorsan hozzá, nem egyszerű a németekkel cserélni, amikor Lúciót elvitte a Bayern Münchentől az Inter, a Uli Hoeness így foglalta össze a hosszas alkudozásokat:

„Az Inter tizenöt játékost kínált fel nekünk cserébe, de végül pénzt kaptunk. Azt jobban szeretjük”.

A franciák ebben jobbak: 1989-ben az Olympique Marseille megszerezte Manuel Amorost és Alain Roche-t is a Bordeaux-tól, érte némi pénz mellett Klaus Allofst postázta.

Máskor jobban megszalad a fantázia cserealap-ügyben…

A Manchester United 1927-ben három fagyasztónyi jégkrémért szerezte meg Hughie McLennant a Stockporttól, a Middlesbrough a későbbi MU-ikon bekket, Gary Pallistert egy zsák labdáért cserélte el a Billingham Townnal, a Unitedhez már egy zsák pénzért adta tovább.

A román Jiul Petrosani 500 kilogramm disznóhúsért engedte el középpályását, Ion Radut a Valceához, a Stemnic Buda jó kétezer forintnyi összegért és egy rakás tűzifáért szerezte meg a negyedosztályban játszó kapust, Valentin Bargant a Recolta Lazától.

A zseniális Ian Wrightot a Crystal Palace egy szett súlyzóért cserélte el a Greenwich Borough-val 1985-ben, a nem kevésbé remek Tony Cascarinót 1982-ben a Gillingham pár melegítőért, labdáért és bójáért kapta csak meg Crockenhill csapatától, rövid alku után. 1999-ben a Fulham-elnök Mohamed al-Fajed a Rushall Olympictől harminc pár tréningruháért cserébe vehette birtokba Zat Knightot (aztán 2007-ben 4.7 millió euróért adta el az Aston Villának), a zseniális John Barnes hasonló módon került a Watfordhoz a Sudbury Courttól.

Akár hiszik, akár nem, betonért, garnéláért, kolbászért, gázvezetékért, sörért és pizzáért is vettek már labdarúgót –Marosi Gergely sportlegéért erre szíveskedjenek továbbfáradni.

NO DE MI ÚJSÁG MAGYARORSZÁGON?

A legnagyobb volumenű, a legtöbb válogatottságot megmozgató cserére szerint 1974-ben került sor, amikor a Budapest Honvéd a támadó Pusztai Lászlót elcserélte a Ferencvárossal a védő Páncsics Miklósra. Utóbbinak nagyon nem fűlött a foga a váltáshoz, de nem volt más választása, mennie kellett.

Pusztai a Fradiban másodvirágzását élte, a válogatottban is alapember lett (a váltás előtt egyszer, utána huszonnégyszer szerepelt ott!), a korszakos futballista Páncsics azonban már nem került vissza a nemzeti csapatba, és nagyon keveset játszott Kispesten. Pedig…

„Akkor vállalta a nagy múltú egyesület csapatának az összefogását, amikor majdnem széthullott a gárda. Akkor vált a magyar válogatott oszlopává, amikor csaknem szétzüllött a csapat. Akkor hirdette a sok edzés, a sok munka igéjét, amikor az szinte bűnnek számított. Akkor volt nyílt beszédű, amikor mások szerint hallgatni volt érdem. És amikor mennie kellett a Ferencvárosból — hiszen kár lenne bármit is magyarázni, mennie kellett — emelt fővel ment, mert szeretett volna bizonyítani. Különös játéka a sorsnak, hogy ez számára a Honvédban csak elvétve adatott meg” – írta róla Rózsa András a Népsportban 1977-ben.

A Ferencváros egy másik cserével később kimondottan rosszul járt: az akkori, azaz 1979-es edző szerint Esterházy Márton nem NB I-es futballista, el is cserélte gyorsan az előző szezonban még élvonalbeli Vasas Izzóval Nagy Mihályra. Esterházy nyaralás közben értesült a nagy váltásról, egyéni módon: vett egy Népsportot, és abban olvasta…

Nagy mindössze négyszer szerepelt a csapatban, majd elengedték a MÁV Előréhez –Esterházy meg sokszoros válogatott és egyszer majdnem gólkirály lett.

Zárjuk az általunk legérdekesebbnek tartott magyar cserével: dr. Lakat Károly 1979-ben vezetőivel némi pénzt adatott a fiatal Kardos Józsefnek, hogy eligazoljon Újpestre Salgótarjánból: a zseniális mester természetesen tudta, hogy micsoda tehetség Kardos, de szüksége volt a Dózsától érte kapott három azonnali erősítést jelentő futballistára: az ott kölcsönben bizonyító, roppant gólerős Bíró Antalra, a Vörös becenéven közismert Kovács Józsefre (a későbbi válogatott támadó, Kovács Péter édesapjára, korábban Salgótarjánból vitte el a Dózsa) és a tehetséges védőre, Ádám Lászlóra, aki egyébként egy év múlva a Fradiban folytatta. Utóbbi helyett a lila-fehérek először a kölcsönben korábban Tarjánban megfordult kapust, Kovács II Lászlót kínálták fel, aki Bíróval 1977-ben került az SBTC-hez a Dózsától: Kovácsért cserébe, kölcsönbe…

Érdekes, hogy Kardos majdnem Debrecenbe igazolt, jó cimborája, Sallai Sándor mellé, de amikor meglátta, hogy milyen zajos helyen, a vasúti sínek mellett kapott volna lakást a klubtól, elmenekült. Természetesen Sallai Sándor is átesett egy cserén: 1983-ban a Debrecen elcserélte nagy tehetségű fiatalját a Budapest Honvéddal a kilencszeres válogatott védőre, Paróczai Sándorra.

Sallai később ráfizetett jó debreceni kapcsolataira, és egy spanyolországi karriert cserélt el (nem önként!) egy zárthelyi tartózkodásra – de ez már következő sorozatunk témája lesz!