Zsemberi János: A focinál nagyobb örömöt más nemigen tud szerezni

– A véletlen műve, hogy a klubhonlap nyitó oldalán látható, fűre festett TSC-címer hasonlít a Ferencvároséra?
– Nem az – indította a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját a szerb másodosztályban szereplő, szeptember óta akadémiát is üzemeltető Topolyai SC elnöke, a SAT-TRAKT telekommunikációs vállalat tulajdonosa, Zsemberi János. – Tetemes anyagi gonddal küszködő, a megszűnés szélén álló klubot vettem át kétezerötben. Az én gondolatom volt, hogy térjünk vissza a gyökerekhez. Volt is hová, hiszen a TSC-t százhat éve alapították. Érdemes tudni, a Délvidéken mindig is a Fradi volt a legnépszerűbb magyarországi csapat, magam is a zöld-fehéreknek szurkolok. A Topolya és az FTC kapcsolata évtizedekre nyúlik vissza, mást ne mondjak, a ferencvárosiaktól kapott képeslapok mellett máig őrizzük az emlékplakettet, amelyet elődeink még 1923-ban vehettek át a Fradi akkori vezetőitől. A kapocs manapság is erős a két egyesület között, nem múlhat el úgy év, hogy gyerekeink ne játszanának egymással. Egyszer ők jönnek, máskor mi megyünk. A Ferencváros volt az első anyaországi klub, amellyel együttműködtünk. Innen jött az ötlet, hogy a tizennégy évvel ezelőtti „újrakezdéskor” olyan logót alkossunk, ami emlékeztet a Fradiéra. Mindamellett lassan időszerű lesz módosítani rajta.

– Csak óvatosan a címerváltoztatással, láthatjuk, hogy Újpesten is mekkora balhé lett belőle.
– Látni látjuk, de ne feledjük, ott a lecserélt címernek hagyománya van. Nem hinném, hogy Topolyán ekkora feszültség kerekedne belőle. Különben sem durr bele módra cselekednénk, körbejárnánk a témát, aki számít, annak kikérnénk a véleményét.

– Visszatérve a magyarországi összeköttetésekre: korábban arról lehetett hallani, hogy a Fradin kívül a Debrecennel, az MTK-val és a Puskás Akadémiával egyaránt szakmai kapcsolatban állnak. Ezek a vonalak élnek még?
– A Debrecennel és az MTK-val is jó a viszonyunk, de szakmai kapcsolatban már nem vagyunk. A felcsúti akadémiával viszont igen, olyannyira, hogy akit az átlagnál tehetségesebbnek tartunk, oda irányítjuk – ez részünkről afféle kötelességvállalás. Két növendékünk már ott játszik, remélem, lesznek követőik.

– Említette, hogy 2005-ben került a TSC élére. Mikor érkezett el az a nap, amikor úgy érezte, érdemes az addiginál is komolyabban foglalkozni a klubbal?
– Amikor értesültünk arról, hogy a magyar kormány, valamint a Magyar Labdarúgó-szövetség támogatni kíván bennünket. Ekkor eszméltem rá, hogy Topolya mások szerint is többet érdemel. Onnantól fogva szintet léptünk, az addigi amatőr hozzáállást felváltotta a profizmus.

– Mi nehezebb, egy merész terveket szövögető klub vagy egy sikeres cég élén állni?
– Nagy különbséget nem tapasztalok a kettő között. A céget annyiban könnyebb vezetni, hogy a működése kiszámítható – nem úgy, mint a futball.

– Volt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy a Topolya elnöke lett?
– Egyetlen másodpercig sem. Igaz, némelyek miatt többször is lett volna okom csalódottan visszalépni, csakhogy én nem ezek miatt igyekszem a lehető legjobban végezni a munkám, hanem az itteni közösség miatt: a gyerekek, az immár a másodosztályban szereplő felnőttcsapat játékosai és a szurkolók miatt. No meg magamért is, hiszen a focinál nagyobb örömöt más nemigen tud szerezni.

– Amióta beszállt a topolyai futballba, barátai vagy ellenségei száma gyarapodott?
– Amikor az egyesület elnöke lettem, azt gyanítottam, a baráti köröm bővül. Abban a tekintetben nem tévedtem, hogy csakugyan leltem új barátokra a labdarúgás révén, ugyanakkor irigyeim is akadtak – elsősorban az anyaországból. De úgy vagyok vele, inkább irigyeljenek, mintsem sajnáljanak.

– Ebben a történetben akad egy megkerülhetetlen személy. Kijelenthető, hogy a legendás vajdasági edző, Árok Ferenc nélkül nem lenne topolyai akadémia?
– Egyértelmű, hogy nélküle nem tartanánk itt. Sokszor és sokat beszélgetett Orbán Viktorral a futballról, és amikor szóba került a délvidéki akadémia felépítése, összekötött engem a miniszterelnök úrral. A folytatás már ismert.

– Igaz, hogy Árok Ferenc volt a bátyja edzője is?
– Bizony ám! A fivérem szép karriert futott be – velem ellentétben. Én hozzá képest csak focizgattam, ő eljutott az élvonalig. Tizenhét évesen már tagja volt a Novi Szad első keretének, később átigazolt a Partizanhoz. Mellette orvosi egyetemre járt, és éppen fogorvosi végzettsége állította válaszút elé. Jobban mondva, Feri bácsi állt elő azzal, hogy döntenie kell a labdarúgás és a fogorvoslás között. Utóbbi mellett tette le a voksát. Manapság Szombathelyen praktizál, de a focival nem hagyott fel: az orvosválogatott megbecsült tagja. Kosárlabdában viszont én vittem többre, amikor a gödöllői egyetem hallgatója voltam, az NB II-es csapatban játszottam, jóllehet az is csak amatőr szint volt. A futballra és a testvéremre visszakanyarodva: véleményét a mai napig kikérem. Hallgatok rá és jobbkezemre, Palágyi Szabolcs klubigazgatóra is. A szakmai rész Szabolcsra tartozik, én igyekszem nem belefolyni. Már csak azért sem, mert kiválóan végzi a munkáját.

– Az akadémia szeptemberi megnyitása óta hányan kopogtattak be azzal, hogy itt szeretnének játszani?
– A jelentkezők száma egyre csak nő, a városban gyakorlatilag már mindenki focizik – vagy focizni akar. Arról nem szólva, hogy tizennégy alközpontot üzemeltetünk, és mivel sehol sem kérünk tagdíjat, a futball tényleg népszerű lett a környéken. A magam részéről ezt azért sem bánom, mert így nagyobb a merítési lehetőség. Törekszünk rá, hogy a gyerekek fele magyar legyen – ezen a téren nem vagyunk könnyű helyzetben, de hála az égnek, kemény fából faragtak bennünket, így ezt a vágyunkat sem adjuk fel. Az akadémián egyébként mintegy ötven férőhely van, ám jelenleg csak huszonketten laknak bent.

– Hogyhogy?
– Mert nem akarunk olyan gyereket idehozni, aki nem jobb, mint a helybéli legények.

– Szerbiában hogyan fogadták, hogy a javarészt magyarok lakta Topolyán akadémia nyílt?
– Nagyon jól. Még a Szerb Labdarúgó-szövetség vezetői is megtiszteltek minket a látogatásukkal. Nem túlzok, a csodájára jártak az intézménynek – szerintem Szerbiában nincs ehhez fogható. Én is tagja vagyok a szövetség elnökségének, régóta ismerem a vezetőket, de engem is meglepett, mennyire megdöbbentek attól, amit nálunk láttak. Jólesett a pozitív reakció, amit tőlük kaptunk.

– Kaptak kritikát is. Több cikk látott napvilágot a Topolyától mintegy ötven kilométerre fekvő Tóthfaluban működő Nyers István Akadémia és a TSC Labdarúgó Akadémia vélt vagy valós szembenállása kapcsán. Ön hogyan jellemezné a két intézmény kapcsolatát?
– Soha semmilyen konfliktus nem volt köztünk. Való igaz, egyesek próbáltak minket egymásnak ugrasztani, csakhogy nem jártak sikerrel. Mindent elmondok azzal, hogy Tóthfalu bekerült az alközponti rendszerünkbe, új műfüves pályát építünk ott, az edzőket mi fizetjük. Az ottani akadémiának eddig nem volt felnőttcsapata, dolgozunk rajta, hogy legyen. A Tóthfaluhoz közeli Adorján együttese a negyedik vonalban szerepel, ha minden a tervek szerint alakul, feljut a harmadosztályba – ez remek terep lenne az akadémiáról kiöregedő fiataloknak. Az elmondottak fényében talán ellenségeink is elhiszik végre, jóban vagyunk a tóthfalusiakkal.

– Bővíthető, fejleszthető a topolyai akadémia?
– Természetesen. A szükséges engedélyek már a birtokunkban vannak, az anyagi fedezet megvan rá, így amint az időjárás engedi, nekifogunk a centerpálya építésének. Talán illő lenne stadionnak nevezni, de én inkább maradnék a centerpályánál. A városi fürdő szomszédságában húzzuk fel, négyezer fő befogadására lesz alkalmas, a felnőttcsapat is ott lel otthonra. Lesz minden, ami a kulturált szórakozáshoz kell. A szép környezet eleve adva van, ehhez jön még az étterem, a kávézó, a rehabilitációs központ és minden, amire egy első osztályú klubnak szüksége van.

– Ezek szerint a feljutás a cél?
– Immár az. Miután Szabó Zoltán átvette a kissé gyengén rajtoló együttes irányítását, minden jóra fordult, összeállt a brigád, és a tabellán már csak a Javor Ivanjica és az Indjija előz meg minket. Az alapszakaszból nyolc meccs van hátra, a rájátszásban megvívunk további hetet – szerintem odaérhetünk.

– A klub tudná vállalni az élvonalbeli szerepléssel párosuló terheket?
– Igen. A megfelelő anyagi háttér mellett legalább ennyire fontos számunkra, hogy a reményeink szerint ősszel már a Super Ligában induló csapatunkat saját nevelésű játékosok is erősítsék. A mester jelen pillanatban két ilyen futballistával kalkulálhat Hajagos Tamás és Sinkovits Dávid személyében. Ha az merész álomnak is tűnik, hogy idővel kizárólag saját nevelésű labdarúgók alkossák a gárdát, odáig feltétlenül szeretnénk eljutni, hogy évente egy-két az akadémiáról kikerülő játékos csatlakozzon a felnőttkerethez.

– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, szeretnék, hogy a TSC-ből is legyen Sepsiszentgyörgy, DAC. E tekintetben mennyire vannak a céltól?
– Rá kellett döbbennünk, hogy nem tudunk felnőni a Dunaszerdahelyhez. Hozzánk képest a DAC más kávéház a maga hátterével, tizenkétezres arénájával és népes anyaországi szurkolótáborával. Szívből szorítok neki, ráadásul a két klub között baráti a kapcsolat – nálunk azonban mások a lehetőségek. Ugyanezt mondhatom a Sepsiszentgyörgy kapcsán. Nekünk nincs annyi pénzünk, mint a szóban forgó két csapatnak. Ámbár a szerb labdarúgásban nem is kell annyit költeni, errefelé kisebbek a kiadások.

– Jól tudom, hogy Partizan-drukker is?
– Igen, az vagyok. Csak azt ne kérdezze, egy Partizan–Fradin kinek szurkolnék!

– No és a Topolya–Partizanon?
Magunk ellen mégsem szurkolhatok. Csak hogy mindenki megértse, miért kötődöm a belgrádi klubhoz: alelnöke voltam. Sokat tanultam azokban az években. Mint ahogyan akkor is, amikor alsóbb osztályú egyesületeket vezettem. A futball minden szintjén dolgoztam, az utolsó falusi csapattól kezdve a Bajnokok Ligájában szereplő Partizanig. Ezek után nem nehéz a Topolyát vezetni.

– Időnként nem hiányzik a Partizan?
– Hazudnék, ha nemmel felelnék. Van úgy, hogy beugrom egy kávéra. Többször hívtak már, hogy menjek vissza, de nem akarok. Most jó helyen vagyok.

– Nikolics Nemanja szavai is erről árulkodnak. A zentai születésű támadó decemberi látogatása alkalmával azt mondta, lenyűgözte, amivel Topolyán találkozott. Ez volt a legszebb dicséret, amit az elmúlt hónapokban kapott?
– Az egyik legszebb. Boldogsággal töltött el Nemanja véleménye. Vagyunk olyan jó viszonyban, hogy ha nem tetszett volna neki, amit lát, elmondja. Korábban én vizitáltam nála Chicagóban, amikor kimentem a meccsére, és tettem egy kört a stadion körül, elcsentem egy-két ötletet. Ezeket is igyekszünk hasznosítani a centerpálya építésénél.

– A felvételek tanúsága szerint Nikolics Nemanját meglepte egy TSC-mezzel. Elképzelhető, hogy valaha tétmeccsen magára ölti azt a dresszt?
– Örülnék neki, de reális esély nincs erre. Kötődik a Vajdasághoz, gyakran hazajár, ám családja jövőjét Magyarországon képzeli el, és én ezt tiszteletben tartom. Ez persze nem zárja ki, hogy egyszer kísérletet tegyek a szerződtetésére. Akiről viszont feltételezem, hogy futballozik még Topolyán, az Könyves Norbert. Ő a környékbeli Mohol szülötte, ott fedeztük fel, tőlünk került az MTK-hoz.

– Mire a legbüszkébb, amit eddig elért?
– Mire gondol? A sportra, az üzleti, esetleg a magánéletre?

– Mindenre.
– Arra vagyok a legbüszkébb, hogy túl az ötvenen mindenkinek a szemébe tudok nézni. Soha senkinek sem tettem keresztbe, mindig az őszinteség és a korrektség vezérelt. Nincs olyan ember az életemben, akit kerülnöm kellene, bárki jön velem szemben, nem kell átszaladnom az utca túloldalára. A mai világban szerintem ez becsülendő.