Az ukrán labdarúgásban szántanak, vetnek, majd bőségesen aratnak

 

Európa egyik legnehezebb helyzetben lévő országára, a „Nagy Medve” ölelésében élő, a szomszédos Oroszországgal de facto (hideg)háborús viszonyban álló Ukrajnára óriási médiafigyelem irányul hosszú hetek óta: az HBO csatorna Csernobil című sorozata minden nézettségi rekordot megdönt, a világ újra elszörnyedt a 33 évvel ezelőtti rettenetes atomerőmű-katasztrófa tragédiája fölött, a televíziós széria őrült rajongói pedig szó szerint fel akarják fedezni a világ talán legveszélyesebb helyét egy sugárzó mosolyú szelfiért.

Pedig irányulhatna mostanság más miatt is a figyelem Ukrajnára: keleti szomszédunk labdarúgása a jelek szerint újabb aranykorát éli. A korábbi aranylabdás csatár, Andrij Sevcsenko irányította válogatott négy forduló után három győzelmével és a címvédő portugál válogatott otthonában elért értékes döntetlenjével magabiztosan vezeti Európa-bajnoki selejtezőcsoportját, az U20-as válogatott a napokban nyerte meg – története során először – a világbajnokságot a lengyelországi korosztályos tornán, a Sahtar Doneck és a Dinamo Kijev szinte évente eljut valamelyik európai kupasorozat egyenes kieséses szakaszáig, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy hét esztendeje Európa-bajnoki döntőt, tavaly Bajnokok Ligája-finálét rendezhetett az ukrán főváros, Kijev.

„Titok nincs, a válasz pedig nagyon egyszerű: munka, munka, munka… – mondja lapunknak a kárpátaljai Viskről származó Varga Sándor, az ukrán és a posztszovjet futballt alaposan, testközelből ismerő játékosügynök, aki a Ferencvárossal idén bajnokságot nyerő ukrán vezetőedző és korábbi csatárcsillag, Szerhij Rebrov képviselője is, amikor az ukrán futballsikerek titkáról faggatjuk. – Hihetetlen szellemi hátországa van a futballnak Ukrajnában, az edzők és az utánpótlással dolgozó szakemberek jóval képzettebbek annál, amilyen tudást az UEFA edzői tanfolyamán el lehet sajátítani. Az egész posztszovjet futballban erőteljesen élnek tovább a lobanovszkiji tradíciók, a legerősebben persze Ukrajnában Lobanovszkij Dinamo-kötődése miatt.”

Újabb aranykort említettünk, nem véletlenül: az ukrán futball nemzedékről nemzedékre képes megújulni, egymást követő generációknak biztosítva a felejthetetlen futballsikereket. Kevés országban működik ennyire jól az internalizáció, a futballkultúra átörökítésének folyamata. A futballtörténelem legjobb edzői közé emelkedő Valerij Lobanovszkij nevét a módszertana és a sikerei világszerte ismertté tették, de az egykori Szovjetunió határain túl kevesen hallottak Viktor Maszlovról, aki valóságos innovatív géniusz volt a Torpedo Moszkva, majd 1964-től a Dinamo Kijev vezetőedzőjeként. A világon az elsők között alkalmazta a tudatos letámadást, a zónavédekezést, és – noha a folyamat nyugaton és keleten nagyjából egy időben, de egymástól függetlenül zajlott le – őt tekinthetjük a 4–4–2-es játékrendszer feltalálójának is, miután az akkoriban szinte mindenhol alkalmazott 4–2–4-es szisztémában váratlanul visszavonta a két szélső csatárát a középpályára. Tette olyan nagyhatású volt, hogy a brit Jonathan Wilson taktikai alapművében, a Futballforradalmakban egyenesen a modern futball atyjának nevezi Viktor Maszlovot.

 

Az ő játékosa és tanítványa volt Valerij Lobanovszkij, aki virtuózan cselező futballistaként kezdte, edzőként viszont hosszú évek vívódása után elkötelezte magát az egyén- helyett a rendszerközpontú játék mellett. Kijev volt a szovjet számítástechnikai fejlesztések központja, ott hozták létre az első kibernetikai intézetet is, Lobanovszkij a Kijevi Műszaki Fő­iskola fűtéstervezői szakának hallgatójaként az elsők között ismerte fel a számítástechnika jelentőségét. A Politechnikai Intézetben eltöltött gyakornoki ideje alatt a futball szisztematikus megközelítése felé fordult, a halmazelméletet felhasználva, részfeladatokra és alrendszerekre bontva szemlélte a játékot. Elsőként fordított gondot az adatrögzítésre, játékosainak meghatározta, meccsenként hány támadásban kell labdához érniük, a pálya melyik szegletében mozoghatnak és így tovább. A Lobanovszkij-koncepció maga lett a szovjet stílus, és a futballpályára ültette át a pártpolitika kollektivizáló szemléletét is, amely az egyén háttérbe szorítása révén alakítja ki a csapategységet.

„Hasonló zajlik most a szemünk előtt – fejti ki Varga Sándor. – Nemhogy sztárok nincsenek az ukrán felnőtt- és U20-as válogatottban, még kimagasló képességű játékosok sem. Vannak persze tehetségek, mint a korosztályos vébén három gólt szerző, a torna ezüstcipőjével jutalmazott kárpátaljai fiú, Szerhij Buleca, aki Ungváron nevelkedett, most már a Dinamo Kijev játékosa, de ő is húszéves, és még nem játszott a felnőttcsapatban. Sevcsenko tizenhét évesen már gólt szerzett a Bajnokok Ligájában a Bayern München ellen, és Rebrov is villogott tizenhét esztendősen a Sahtarban, majd tizennyolc évesen a Dinamóban.”

Az U20-as ukrán együttes most tényleg nem csillogott, annál kiegyensúlyozottabban játszott – veretlenül lett világbajnok, rendre szoros eredményt elérve (Egyesült Államok 2–1, Katar 1–0, Nigéria 1–1, Kolumbia 1–0, Olaszország 1–0, Dél-Korea 3–1), a Panama elleni 4–1-es sikert leszámítva. Az ukrán szövetségi utánpótlásban nyolc éve dolgozó Alekszandr Petrakov szövetségi edző csapata rendkívül egységes volt, a jól betanított és felkészített, erőnlétileg és mentálisan kiváló játékosok magabiztosan hozták a stabil középpályás-védekezésre alapozott, hatékony kontrajátékra épülő futballt.

 

A maszlovi és lobanovszkiji hagyományokat őrző ukrán iskola pedig minden évtizedben learatja a babérokat. Lobanovszkijjal a Dinamo Kijev 1975-ben (a Ferencvárost legyőzve) és 1986-ban (az Atlético Madrid ellen) megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját. A Lobanovszkij irányította szovjet válogatott 1988-ban Eb-döntőt játszott Münchenben (két évvel korábban, néhány héttel a mexikói vb előtt vette át a kapitányi posztot, a tornát pedig a Mezey-csapat elleni irapuatói 6–0-val kezdte). A Dinamo aztán a kilencvenes évek második felében lépett fel ismét az európai nagyszínpadra a közel-keleti dőzsöléséből visszatérő mesterrel, valamint Sevcsenkóval és Rebrovval a csatársorban (az 1997–1998-as BL-sorozatban 7–0-s összesítéssel semmisítette meg a Barcelonát, a következő kiírásban pedig BL-elődöntős volt). És a folyamatosság jegyében a 2006-os világbajnokságon már Lobanovszkij korábbi játékosával, Oleh Blohinnal a kispadon, Sevcsenkóval a csatársorban jutott be a válogatott a legjobb nyolc közé, ahol a későbbi győztes olasz együttes állította meg. Most pedig már Andrij Sevcsenko kezében az irányítás, aki sohasem felejti el megemlíteni, hogy mindent Lobanovszkijnak köszönhet, akit apjaként tisztelt, és akinek futballfilozófiáját maga is viszi tovább.

Napokkal ezelőtt még arra is reális esély volt, hogy a klubedzői munkára áhítozó Sevcsenko az AC Milanhoz távozzon. „Seva” gyakran hangoztatja, jobban szeretne csapatával napi edzői munkát végezni, mint szövetségi kapitányként dolgozni a napokra megkapott kiválasztottakkal. Ám erre most nem került sor, a Samp­doriától érkező Marco Giampaolo lett az AC Milan új trénere, de az ukrán futballszövetség akkor sem esne kétségbe, ha Sevcsenko új kihívás után nézne – s a folytonosság ez esetben is biztosítva lenne. „Az ukrán szövetség már jelezte, hogy Sevcsenko távozása esetén Szerhij Rebrovot kérné fel utódjául – mondja Varga Sándor, aki Rebrov ügynöke is. – Ő pedig, bárhol is dolgozzon akkor, erre az ajánlatra aligha mondana nemet.”

Világos a koncepció: egy volt Lobanovszkij-játékos, aki már négy évig irányította edzőként a kijevi Dinamót, a válogatotthoz lépne tovább.

Ukrajnában ez tiszta sor.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 22-i lapszámában jelent meg.)