FFT: 10 gyilkos kérdés a tizenegyespárbajokról

Ízelítő a cikkből:

Miért jók egyes országok a tizenegyespárbajokban – és mások miért olyan rosszak?

A történelem megtanított minket arra, hogy Németország a tizenegyesrúgók országa (még ha ehhez a cseh Antonín Panenkának lenne is egy-két szava…). Uli Stielike nevéhez fűződik a legutolsó, nagy tornán kihagyott német büntető kétes dicsősége. 1976 óta azonban a németek egyetlen párbajt se buktak el!

Amikor az 1990-es vb-döntő 85. percében Németország tizenegyeshez jutott Argentína ellen, Lothar Matthäusnak, a csapat tizenegyesrúgójának akadt némi gondja a cipőjével, nem érezte azt stabilnak. A legnagyobb lelki nyugalommal passzolta át a feladatot Andreas Brehmének. „Jónéhány kiemelkedő tizenegyeslövőnk volt akkoriban. Pierre Libarski is rúghatta volna, de Brehmét választottam. Egy szobában voltunk a vébé alatt, és sokat beszélgettünk ilyesfajta dolgokról. Andreas tudta, hogy őt fogom megkérni.” Brehme berúgta, ezzel pedig Németország megnyerte harmadik világbajnoki címét.

Ahogy Andy Barton sportpszichológus mondja: „Ez egy önbeteljesítő jóslat. Amilyen jó hatással van a németek játékára az esélyesség tudata, épp annyira lehúzza az ellenfelet. Amikor büntetőkre kerül a sor, az angolokon eluralkodik a rögeszme, mely szerint ők mindig veszítenek a tizenegyespárbajokban. Tehát ha Anglia negatívan áll a büntetőrúgásokhoz, úgy is fog teljesíteni”.

Portugália nemrég átvette az angol mumus szerepét Németországtól, Simao Sabrosa higgadt büntetőrúgása pedig kisebbfajta csodának tűnt négy éve Gelsenkirchenben. „Vettem egy mély levegőt, és próbáltam ultranyugodt maradni. Nehéz volt, de rengeteget gyakoroltam ezt” – idézi föl a történteket.
A tizenegyesfóbia - még az oroszországi vb-n enyhült is - nem csak angol betegség. Hollandia évekig szajkózta Johan Cruyff mantráját, mely szerint a büntetőket nem lehet gyakorolni Így talán nem meglepő, hogy a hollandok 1992 és 2000 között négy nagy tornáról is tizenegyesekkel búcsúztak.

„Nonszensz. Úgy túllihegték ezt velünk kapcsolatban, hogy akár könyvet is írhatnának belőle, és odaadhatná Van der Sarnak” –mondta a volt válogatott, Pierre van Hooijdonk. Amikor Frank de Boer és Patrick Kluivert is hibázott a rendes játékidőn belül a 2000-es Eb-elődöntőben, majd a csapat négyből három lövést (ebből egyet ismét De Boer) kihagyott a párbajban, Hollandia padlót fogott. Szövetségi kapitányukat, Frank Rijkaardot sírni látták a csapatbuszon – ideje volt egy jó pszichiáter után nézni.

Mennyire kell fejben ott lenned a jó tizenegyeshez?

Amikor az olasz csatár, Giuseppe Meazza 1938-ban Brazília ellen nekifutott a labdának, érezte, hogy gatyamadzagja felmondta a szolgálatot, és alsóját a lecsúszás veszélye fenyegeti. Sztoikus nyugalommal megfogta a szerelését, és ugyanabban a pillanatban, hatalmas ováció közepette, Valter mellett a kapuba helyezett, biztossá téve a 2–1-es győzelmet.

A legtöbb büntetőrúgó persze nem olyan hidegvérű, mint Meazza. Miután Arsene Wenger látta Cesc Fabregas olaszok elleni tizenegyespárbajban rúgott győztes találatát a 2008-as Eb-n, azt mondta: „A büntetők sikere 90 százalékban pszichológia. Gyorsul a szívverésed, a kapu kisebbnek, a kapus hatalmasnak tetszik. Fókuszálnod kell, anélkül, hogy a következményeken agyalnál”.

Anglia balszerencséjére épp a kihagyás réme villant át Steven Gerrard agyán, mielőtt valóban kihagyta volna 2006-ban a Portugália elleni büntetőjét. „Tudod, hogy rajtad a világ szeme, ráadásul pont ilyenkor, amikor ennyire fáradt vagy, hatalmas rajtad a nyomás, szoktak becsúszni a hibák. Hát, velem is így történt.”

Mindennek a tetejébe a kapusok gyakran ki akarják készíteni ellenfelüket. Az egykori olasz válogatott, Walter Zenga például ilyeneket kiabált a büntetőrúgóknak: „Tudom, hogy tudod, amit tudok!” Nem csoda, ha most azt tanítja játékosainak, hogy pontrúgáskor soha ne figyeljenek a kapusra…

Mitől lesz valaki jó tizenegyesrúgó?

Még az olyan legendák, mint Maradona, Baggio és Zico is hagytak ki döntő tizenegyeseket világbajnokságon (Puskás meg az olimpiai döntőben, Helsinkiben) , nyilvánvaló, hogy a technika nem minden. De mégis: gyakorlat teszi a mestert. Kérdezzék csak meg a brazil Bebetót, aki szinte rögeszmésen készült a tizenegyesekre az olaszok elleni, 1994-es vb-döntő előtt – még ha Baggio hibája miatt rá már nem is került sor a büntetőpárbajban. „Mire eljött a tizenegyesek ideje, már mindannyian hullafáradtak voltunk. Elképesztően meleg volt, iszonyúan fájt a lábunk. De minden nap legalább hetven tizenegyest rúgtam. Csakis a kemény munkában hiszek– ebből ered a magabiztosságom.”

Az önbizalomnak Marcello Lippi, az olaszok szövetségi kapitánya számára is fontos szerepe volt a 2006-os finálé előtt. „A hosszabbítás végén elkezdtem összeszedni, ki rúghatná a tizenegyeseket, és rájöttem, gyakorlatilag bárki. A Juventus edzőjeként 2003-ban a Bajnokok Ligája döntőjében a Milan ellen úgy éreztem: nagyjából senki sem. Nem csoda, hogy Olaszország nyert, a Juventus kikapott. Legyen benned kurázsi – csak ez számít egy tizenegyespárbajban.”

A tapasztalat szintén fontos tényező, csakhogy épp fordítva, mint hinnénk. Geir Jordet, aki a hollandok sportpszichológusa volt Van Basten idejében, nemrég publikált egy tanulmányt, amely szerint a kezdő játékosok büntetőik 90 százalékát értékesítik, míg a már gazdaggá és híressé vált futballistáknál ez az arány csupán 63 százalék.

Tehát a tökéletes büntetőrúgó fiatal, magabiztos, és keményen gyakorol. Persze némi szerencse sem árt, ennek a francia szélső, Bruno Bellone a megmondhatója: 1986-ban Brazília ellen büntetője a kapufáról Carlos kapus hátára pattant, onnan pedig a hálóba.

A 10 kérdést és választ tartalmazó terjedelmes cikk elolvasható a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!