Hogyan lehet sikeres futballklubot felépíteni Közép-Európában?

Világi Oszkár visszatérő résztvevője a Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek és Diáktábornak. A csallóközi üzletember idén is ott volt Tusványoson, ahová ez alkalommal a Hertha BSC volt edzője, a magyar labdarúgó-válogatott korábbi szövetségi kapitánya, Dárdai Pál, valamint a Nemzeti Sport főszerkesztője, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke, Szöllősi György társaságában érkezett. De nem csupán vendég volt Erdélyben, hanem a Dunaszerdahelyi AC tulajdonosaként előadást is tartott, amelyben üzleti szempontból vizsgálta meg a kelet-európai labdarúgás helyzetét. A telt házat vonzó beszélgetésen bemutatta a témakörben készített prezentációját is, amely rengeteg adattal világítja meg a régió labdarúgásának állapotát.

Lapunk kérésére az 56 éves, jogász végzettségű Világi Oszkár, aki nemcsak a DAC tulajdonosa, hanem a Mol csoportszintű innovációs igazgatója és a Slovnaft vezérigazgatója is, készségesen rendelkezésünkre bocsátotta az anyagot, s arra is vállalkozott, hogy segít eligazodni a számok sokaságában.

„Tusványosi előadásomban arra igyekeztem választ keresni, lehet-e jó futballt csinálni Közép-Európában, és ha igen, mi módon – mondja Világi Oszkár. – Ötödik éve működtetem a Dunaszerdahelyi AC labdarúgócsapatát, s azóta folyamatosan azon töröm a fejem, hogy egy ekkora klubbal miképp érdemes foglalkozni, miként alakulhat a jövője, s mi lehet a történet kifutása. Rendre oda lyukadtam ki a vizsgálódásaim során, hogy a mi estünkben bizony a méretekkel van a probléma. Mi magunk kis klub vagyunk, az ötmillió lakosú Szlovákiában egy meglehetősen apró piacon mozgunk, és mindemellett a nagy klubokhoz képest túl kevés a pénzünk is. Ezért aztán elkezdtem megvizsgálni a másik oldalt, hogy mi a helyzet a nagy klubokkal, ők miként működnek, s ennek apropóján nekiláttunk a kollégáimmal az adatok összegyűjtésének.”

Az üzletember meglepve szembesült azzal, hogy miközben a futballt sokan nagyon transzparens ágazatként könyvelik el, valójában meglehetősen kevés olyan adat lelhető fel, amely igazolt és ellenőrzött. Kiderült, hogy még az Európa Labdarúgó-szövetség, az UEFA is olyan számokkal dolgozik, amelyek egy része már pontatlan. A magyar futballgazdasági kimutatásból például egyszerűen hiányzott a közvetítési jogok értékesítéséből származó bevétel. Az MLSZ szerint ebben az évben már egy részletesebb kérdőívet küldött az európai szövetség, és ily módon a következő kimutatásában már pontosabb számok szerepelhetnek. „Mivel jelenleg az adatok inkább a trendekre világítanak rá, és nem valós, konkrét összegeket mutatnak, Tusványoson is elsősorban a folyamatokat elemeztem” – teszi hozzá Világi Oszkár.

Az első tisztázásra váró kérdés az, hogy vajon a futballgazdaság leírható-e ugyanazokkal az alapfogalmakkal, mint egyébként a gazdaság?

„Ez két külön történet – ismeri el a DAC tulajdonosa. – A futballnak van egy saját belső világa, egy sajátos szabályrendszere, ebben pedig az üzleti folyamatok nem mindig úgy zajlanak le, ahogyan a hagyományos üzleti vállalkozásban. Az európai öt topbajnokság, az angol, a német, a spanyol, az olasz és a francia – játékoseladások nélküli – összbevétele tizennégymilliárd euró, ebből a Premier League 4.8 milliárdot hasít ki, míg a Ligue 1 másfelet. Ugyanakkor a keleti régióban még a legtöbb bevételt felmutató lengyelek is mindössze százhuszonnyolc millió euróból gazdálkodnak, miközben az alaptevékenység, a futball mindenütt ugyanaz. A nemzetközi kupaporondon pedig e két külön világ csapatainak kell megmérkőzniük egymással. Ez olyan, mintha a Mol Csoport a maga teljes hálózatával vetélkedne egy vidéki, egyetlen benzinkutat működtető vállalkozóval, mindkét félre egyformán érvényes játékszabályok alapján.”

Ennek következtében teljesen más a kiindulópontja, eltérő a célja és persze más a működése is egy angol meg egy közép-európai klubnak – jegyzi meg Világi Oszkár a topligák bevételeit felrajzoló táblázatot elemezve. Hozzáteszi, hogy miközben a topligákban elképesztő pénzek mozognak, a játékos-adásvétel tekintetében arrafelé mínuszban állnak. Azaz többet költenek vásárlásra, mint amennyit a labdarúgóik értékesítéséből beszednek. Ez már nem igaz erre a régióra, mifelénk mindenkinek az a célja, hogy az adásvételből pozitívan jöjjön ki. Manapság a kelet-európai futballgazdaság szereplői arra fókuszálnak, hogy minél több olyan futballistát neveljenek fel, akit aztán értékesíteni lehet a nagy bajnokságok valamelyikébe. Világi hasonlatával: a piramis alján szorgos hangyaként ott tevékenykedik a sok-sok kis klub, amelyek alapvetően arra hajtanak, hogy minél több fiatalt juttassanak el a csúcsra, a futballnagyhatalmak felvevőpiacaira. A tét, hogy az elit tizennégy milliárdjából mennyit lehet a játékos-transzferek révén átcsorgatni a kicsikhez. Mostanság a topkategórián belül is az angol, spanyol, német hármas jelenti a csúcsot angol dominanciával, bár az erőviszonyokon változtathat és a Bundesligát még erősebbé teheti, ha a német klubokat az eddigieknél jobban megnyitják a külföldi tőke előtt, hiszen jelenleg csak negyvenkilenc százalékban lehet külhoni tulajdonosa az ottani egyesületeknek.

TÖBB MINT FUTBALLKLUB, MŰKÖDTETÉSE KÜLDETÉS

Mivel a topligák bevételei nemcsak meghatározóan nagyobbak, de strukturálisan is jóval kevésbé kockázatosak, Világi Oszkárban okkal vetődik fel a kérdés: van-e értelme Közép-Európában egy sikeres csapat felépítésében reménykedni? Felvetésünkre, hogy vajon sikeren sportszakmai vagy üzleti eredményességet ért-e, azonnal rávágja:

„Mindkettőt, az egyik nem létezhet a másik nélkül! A sportszakmai siker az, ha egy együttes a hazai bajnokságában megpályázza a kupaindulásra jogosító helyezést, a nemzetközi porondon pedig bizonyos gyakorisággal eljut a csoportkörig, esetleg a negyeddöntőig. A képlet világos: a sport lényege a győzelem, sőt a minél több győzelem. Sportszakmai eredményesség azonban csakis akkor képzelhető el, ha a klub olyan gazdasági struktúrában létezik, amely egy idő után már a tulajdonos személyétől függetlenül is működni tud. Megvizsgáltuk tehát, hogy Kelet-Európában miként lehet egy futballklub életképes, és az derült ki, hogy a sikerességnek két feltétele van: egyrészt a bizonyos időközönkénti eredményes nemzetközi kupaszereplés – ami a gyakorlatban a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga csoportkörébe kerülést jelenti –, másrészt, hogy a klub képes legyen játékosokat értékesíteni az európai piacon. Érdemes böngészni az aktív játékospolitikát elemző táblázatot, mert abból kiderül például, hogy a Ferencváros BL-selejtezőbeli aktuális ellenfelének, a Dinamo Zagrebnek hetvenötmillió euró az értéke, viszont ennek a százharminc százalékát tudta 2015 és 2017 között realizálni a játékoseladásokból.”

Nyilván adódik a kérdés, hogy a sikeresség tekintetében Világi Oszkár hová sorolja saját klubját, a Dunaszerdahelyt. A tulajdonos elismeri, felemás a kép. A DAC az elmúlt időben öt játékosát értékesítette, ebből – ahogy ő fogalmaz – közép-európai léptékkel mérve jelentős bevételhez jutott. Viszont az a tervük, hogy az Európa-ligában meneteljenek el legalább a csoportkör küszöbéig, dugába dőlt azzal, hogy már a második selejtezőkörben elbúcsúztak egy, Világi szerint „nálunk amúgy nem jobb csapat”, a görög Atromitosz ellenében. Most az a fela­dat, hogy megfejtsék, miért nem voltak sikeresek az európai porondon, és mit kell még tenni ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Az eredményes nemzetközi kupaszereplést azért tekinti kulcskérdésnek, mert az adhatja meg a DAC-nak azt a biztos gazdasági hátteret, amelynek köszönhetően – így mondja – „akár nélkülem is képes lesz gazdaságilag kiegyensúlyozottan működni és megtartani az értékeit. S ha évről évre el tudnánk jutni az Európa-liga csoportkörébe, s ott jól szerepelnénk, azzal a DAC felkerülne a kontinens futballtérképére. S ha nem is vívna majd Bajnokok Ligája-döntőt, amikor megkérdeznének mondjuk Belgiumban egy futballrajongót, hallott-e a Dunaszerdahelyről, igenlő lenne a válasza, mert az illető évről évre találkozna velünk, a nevünkkel a kupasorozatban. S innen egy lépés, hogy olyan játékosaink is legyenek, akik a topligákból kaphatnak szerződést, s ha szóba kerülne a karrierjük kezdete, azt mondhatnák, hogy az Dunaszerdahelyről indultak. Ha eddig eljutnánk, akkor kijelenthetném, nagyon sikeres klub lettünk!”

A DAC helyzete persze annyiban speciális, hogy több mint szimplán egy futballklub. S Világi Oszkár is hangoztatja, hogy neki a DAC működtetése küldetés, hiszen azért vette meg a 2014-re anyagilag ellehetetlenült, játékosait elvesztő, morálisan szétzüllött klubot, mert lerobbant állapotában is jelentős értéke volt a szlovákiai magyarságnak s mindazoknak az anyaországban és a határokon túl, akik a DAC-ot akkoriban is szerették. Szintén sajátos helyzetet teremt, hogy Szlovákiában az állam nem támogatja a sportot, még a közvetítési jogokon keresztül sem. Pedig a KPMG egyik tanulmánya kimutatta, hogy a pozsonyi költségvetés 700 millió euró bevételhez jut annak köszönhetően, hogy az országban létezik a sport, hogy sportolnak az emberek. Ehhez képest az összes sportcélú állami kiadás mind­össze 130 millió euró. Ez a hozzáállás Világi szerint nagyon nehéz helyzetbe hozza a szlovákiai labdarúgást. Jellemző, hogy 12 élvonalbeli csapat több mint felének a költségvetése nem haladja meg a 700-800 ezer eurót. Miközben ez nagyon szerény összeg a riválisok büdzséjével összevetve, óriási teher azoknak a tulajdonosoknak, akiknek az eurószázezreket folyamatosan ki kell termelniük, s akiknek nem állnak rendelkezésükre a nyugat-európai futballgazdaságra jellemző bevételi források a kiadásaik fedezésére. Hiszen a bajnoki meccsek látogatottsága alacsony (ez alól Dunaszerdahely üdítő kivétel), elhasználódott az infrastruktúra (a DAC-ra ez sem igaz), így skyboxok híján csak szimpla belépőket lehet árulni 5-6 euróért (ebből is lecsíp az állam 20 százaléknyi áfát), s nincsenek tehetős szponzorok sem, mert az a közvélekedés, hogy nincs szponzorálási értéke a focinak.

„Azt a modellt keresem, kutatom, amelyben a DAC meg tud élni és nemzetközileg is sikeres lehet. A kényszerhelyzet miatt, merthogy nincs elég pénz a szlovákiai futballban, a csapatok és a tulajdonosok kilencven százaléka azt vallja, s e körbe tartozom én magam is, hogy minél több fiatal labdarúgót kell szerepeltetni. Velük modern európai futballt kell játszatni, mert csak így lehet értékesíteni a legjobbakat az európai piacon. Ez persze roppant összetett kérdés, így része a játékvezetés is, hogy a bírók engedjék a test test elleni játékot, mert ha ebben a szellemben nőnek fel a fiatalok, még az angol bajnokságban is megállhatják a helyüket. Ellenben ha szétfújják a meccseket, sohasem lesznek sikeres játékosaink. Emellé meg kell találni azt a merítési bázist is, ahonnan kikerülhetnek ezek a tehetséggyanús fiatalok. Nálunk nem alkalmazható a csak baszkokat foglalkoztató Athletic Bilbao stratégiája. Sikeres DAC-ot nem lehet kizárólag hazai játékosokból felépíteni, szükség van és szükség is lesz a külföldiekre is. A kérdés az, milyen arányban. A már említett Dinamo Zagreb esetében, ahogy az a táblázatból kiderül, negyvenöt százalék a légiós a keretben; valószínűleg az ideális ez az ötven százalék körüli arány.”

Felvetődik természetesen az a sportszakmai kérdés is, hogy lehet-e minőséget várni egy olyan bajnokságtól, amelyben a szereplők fele anyagi nehézséggel küszködik? Felkészítheti-e egy ilyen versenysorozat a hazai legjobbakat arra, hogy az európai porondon versenyképesek legyenek? A probléma nem sportágspecifikus, és az egyre inkább jellemző kiútkeresés az, hogy mind több sportágban szerveznek határokon átívelő bajnokságokat, vagy fogadnak be a nemzeti versenysorozatba külföldi együtteseket. Ennek tipikus példája ebben a régióban a jégkorong, amelyben az osztrák alapú, magyar, cseh és olasz csapatot is felvonultató EBEL mellett ott van a magyar-romániai összefogással működő Erste Liga, a MAC és a DVTK-Jegesmedvék pedig a szlovák élvonalba kapcsolódott be.

Világi Oszkár szerint is az a következő lépések egyike, hogy a kis országok bajnokságaiból létrejöjjön egy-egy összevont, regionális versenysorozat. Pillanatnyilag a legnagyobb probléma ezzel a labdarúgásban az, hogy „közösködés” esetén az egyes országok elveszítenék a kupasorozatokra szóló kvótáikat, Magyarország és Szlovákia például a maga négy-négy helyét. Arra kell tehát elsősorban megoldást találni, hogy ezek a kvóták mégse vesszenek kárba. A közös bajnokságok megoldanának több problémát: például a jelenleginél stabilabb és jelentősebb bevételre lehetne számítani a közvetítési jogok értékesítéséből, hiszen a tízmilliós magyar vagy az ötmilliós szlovák piac a csehek bevonásával egyből 25 millióssá duzzadna. A téma aktualitását amúgy az is jelzi, hogy a hollandok és a belgák is foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Az elkövetkező néhány évben itt, Kelet-Európában is terítékre kerül ez a probléma a DAC elnöke szerint, aki úgy véli, egy 16 csapatos magyar-szlovák-cseh bajnokság – amelyben persze az indulási jogot alaposan átgondolt szempontok szerint osztanák szét – nagyon sok embert vonzhatna a stadionokba az egész régióból.

A JÁTÉKOS KÖVETEL, AZ EDZŐ TEHETETLEN

Egy gazdaságilag is jóval erősebb bajnokság ugyanakkor felverhetné a játékosok árát és fizetési igényét, márpedig a DAC tulajdonosa szerint napjaink futballjának rákfenéje éppen a labdarúgók fizetése.

„Az európai labdarúgásban nem létezik a tengerentúlon alkalmazott önkorlátozás, a fizetési plafon, s ezért tartunk ott, hogy nagyon kevés a nyereséges klub, mert a fizetések immár elviszik a bevételek javát. Ezzel függ össze, és Tusványoson erről is beszéltem, hogy egyre nehezebb fegyelmezni a hetente font- vagy eurószázezreket kereső futballistákat. A trénerek azt mondják, az egyetlen eszköz a kezükben lassan már csak a szabadnap kiadása vagy megvonása lesz. A pénzbüntetésnek lényegében nincs hatása, azt mellényzsebből kifizetik, de ha ugrik a szabadnap, abból azért még értenek. Ma már vannak olyan játékosok, akik külön edzenek, saját stábjuk dönt az étkezésükről, a klubok pedig jobb híján ebbe is beletörődnek.”

A magyar futballt is gyakran éri a vád, hogy – különösen a teljesítményekkel összevetve – túl sok pénz megy el a sportágra. Világi Oszkár szerint azonban nem a befektetett pénz mennyiségével van gond, inkább a felhasználás hatékonyságával. A magyar modell él, az árbevétel struktúrája alapján az NB I máris nagyon jó üzleti szerkezetű bajnokság. Ami hiányzik, az a nemzetközi szereplésből befolyó pénz, s keményebben kellene dolgozni azért is, hogy az OTP Bank Ligából több játékost lehessen eladni a határon túlra. Jelenleg a transzferből ugyanis nagyon kevés a bevétel: a játékoseladásokból csak egy százalékkal folyik be több, mint amennyi a költés összege, s ez nagyon nem jó arány. A helyzet megváltoztatásához még sok munka kell, de ha ez bekövetkezik, akkor az NB I egy olyan gazdasági modell alapján működik majd, amely hosszú távon is sikeres lehet. A magyar futball ezen az úton egyébként jóval előbbre jár, mint szlovákiai. Odaát hiányzik a közvetítési jogokból származó bevétel, amely megalapozná a kis klubok stabilitását. Emiatt hosszabb távon a nemzetközi eredményességről is le kell mondaniuk, hiszen az európai siker alapja a minőségi hazai bajnokság. Ha nem lesz változás, véli az üzletember, akkor Szlovákiában a futball hosszabb távon nem lesz sikeres, és nemzetközi szinten sem tud eredményeket felmutatni. Egy-két klub, a Slovan és a DAC talán még igen, de maga a szlovák foci nem.

SEGÍTENE A HARMADIK EURÓPAI KUPASOROZAT

Azzal az illúzióval ezzel együtt le kell számolnunk errefelé, hogy Bajnokok Ligája-döntős csapatunk legyen. Világi Oszkár úgy gondolja, ennek minimális a valószínűsége (noha a Leicester 2016-os angol bajnoki címe jelzi: vannak még csodák), ellenben ha megtaláljuk a helyünket a fociban, s képesek vagyunk folyamatosan megtartani, az megalapozhatja e régióban is labdarúgás sikerességét. Hogy hol tart a Dunaszerdahely ennek a puzzle-nak kirakásával, a tulajdonos erre is őszintén felel.

„Nemrég még azt hittem, közel a cél, de most kiderült, hogy nem így van. A tavalyi idényhez képest megerősítettük a cserepadot, mert világossá vált, hogy ez nagy hiányosságunk, egyszerűen nem voltunk elegen. Ezt orvosoltuk, s immár van olyan egyéniségünk is, mint Kalmár Zsolt, aki képes meccseket eldönteni. Mégis beleszaladtunk egy olyan párbajba, amelyben nem mi kerekedtünk felül. Meg kell értenünk a történteket, hogy jövőre ne ismétlődjenek meg azok a hibák, amelyek ezen a nyáron a korai kiesésünkhöz vezettek az Európa-ligában.”

Kérdés persze az is, miként alakul az európai futball jövője annak fényé­ben, hogy – miként az a mellékelt ábrán is pontosan látható – a kontinens bajnokságaiban szereplők több mint a fele veszteséget termel, s további egyharmaduk is legfeljebb szolid, 10 százalékos nyereséggel számolhat.

„A topbajnokságok fő bevétele a közvetítési jogokból és a jegyeladásból származik, s e bajnokságok iránt a következő évtizedekben aligha lanyhul az érdeklődés. Tele vannak a stadionok is, s ez sem igen fog megváltozni. Márpedig e két forrásból stabilan annyi bevételhez jutnak a nagycsapatok, hogy 300-400 milliós tartozással is tudnak létezni. Közép-Európában ezzel szemben kulcskérdés a kiegyensúlyozott költségvetés, mert a bevételeit meghaladóan költekező klub e régióban egy idő után menthetetlenül tönkremegy. Ezért is biztató, hogy az UEFA az Európa-liga kettő beindításán gondolkodik, harmadik számú kontinentális sorozatként, mert ebben a BL-ből és az Európa-ligából kihulló együttesek is esélyt kapnának rá, hogy megérjék a futballtavaszt, európai ellenfelek ellen játsszanak meccseket, s ezzel újabb bevételeket generáljanak.”

S ha már a sok pénz, búcsúzásként Világi Oszkár még felteszi azt a találós kérdést, hogy vajon melyik a világ legtöbb pénzt hozó futballmérkőzése. A választ is ő maga adja meg: az az angliai playofftalálkozó, amely a másodosztályból a Premier League-be jutásról dönt. A győztes ugyanis önmagában azzal, hogy az élvonalhoz csatlakozik, 170 millió euróval gazdagodik. Ebből a pénzből az évi 82 millió euróból gazdálkodó magyar futball kétéves költségvetése bőven kijönne…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. augusztus 10-i lapszámában jelent meg.)