Hetvenéves a magyar csatár, aki győztes gólt szerzett a Real Madrid ellen

– Azt mondta, a Fény utcai piacon egy borozóban találkozzunk, mert úgymond ez az irodája. Úgy tudom, évek óta nem iszik, hogyan bírja egy pohár vízzel?
– Innen vittek a kórházba a szívemmel kétezertizennégyben, akkoriban azért sokat ittam – ismerte el Ladinszky Attila. – Szerencsére rendbe jöttem, a felépülésem után is járok ide, ám nem iszom.

– Önnel kapcsolatban számos történet kering az interneten a kicsapongó életmódjáról, a nőügyeiről. Egyről csupán hallottam, a történet nyomára sehol sem leltem: naranccsal dekázott. Volt ilyen?
– Persze! Egy időben az egykori kapusnál, Fazekas Árpádnál laktam Brüsszelben, s egy görbe este abba torkollott, hogy vetélkedtünk, ki tud naranccsal többet dekázni.

– Hoztam narancsot. Megpróbáljuk?
– Ne vicceljen, ebben a cipőben?!

– El tudom képzelni, hogy Tatabányán a hosszú hajával meg a bulizós természetével mennyire lopta be magát a kemény Bányász-szurkolók szívébe.
– Pedig így volt, ha hiszi, ha nem. Látták, hogy megdöglök a pályán akkor is, ha nem megy a játék. Szűcs György volt az edzőnk, vele már nagyobb csatáim voltak. Szólt az egyik meccs előtt, hogy „Ide hallgasson, Ladinszky, tudom, hogy belenéz az éjszakába, ezért a hétvégén kihagyom a csapatból.” Ezt a Népsportnak is elmondta, csak azzal nem számolt, hogy a bányászok majdnem megverték.

– Hogyan került a Vasas csatársorába Molnár Dezső, Puskás Lajos és Farkas János mellé?
– A nyolcadik kerületben születtem, tősgyökeres pesti voltam, de nem ez döntött elsősorban, hanem az, hogy Farkas Jancsi nem volt hajlandó felhúzni a tizenegyes mezt. Menczel Iván már nem Tatabányán, hanem a Vasasban játszott, ám le-leruccant néha bulizni, hogy eltűnjön a Vasas-vezetők szeme elől. Ő javasolt, mondván: van itt ez a vékony, ügyes gyerek. Mészöly Kálmán és Farkas pedig rábólintott. Farkas Jancsival különösen jóban voltam, pedig hét évvel volt idősebb nálam. A mai napig bánt, hogy nyolcvankilencben nem tudtam hazajönni a temetésére, pedig, mint utóbb kiderült, jöhettem volna. Csak nem mertem, a haza hűtlen elhagyása miatt ugyanis elítéltek, nem engedtek volna be. Igen ám, de Jancsi halála után nem sokkal elhunyt az édesanyám, s akkor elhatároztam, ha törik, ha szakad, az ő búcsúztatására eljövök. Politikai menekültként bementem a nagykövetségre, s ott nagyon rendesek voltak, kitalálták, hogy nem az útlevélbe ütik a vízumot, hanem egy külön papírt adnak, s azzal három napig itthon tartózkodhatok. Kicsi majréztam a belépéskor, de semmi gond nem volt. Különben sokan azt hitték, hogy Farkas Jancsi temetésén is ott voltam, pedig csak koszorút küldtem. Mondta is Mészöly Kálmán utólag, hogy azért a szertartás után odamehettem volna hozzá... Ekkor tisztáztuk, hogy személyesen nem voltam jelen.

– Az utánpótlás-válogatottól lépett le Belgiumban ezerkilencszázhetvenegyben. Mi késztette erre? Szűk volt az élettér? Netán politikai okok miatt?
– Egyik sem. Hirtelen elhatározásból maradtam kint. A szüleim sem tudtak róla. Zsugáztunk a szállodában, amikor bejött Szepessy László, aki később a Fradiban és az ETO-ban is játszott, s mondta, milyen jó kint. Befejeztük a partit, átmentem a szobánkba, ahol Tóth Bálint már aludt. Felvettem a nadrágomat és kiléptem az ajtón ötven dollárral a zsebemben – amit, ha jól emlékszem taxira költöttünk.

– Szerencséje volt, Börzsey János, az MLSZ akkori főtitkára nem jelentette a lelépését – vagy nem akarta jelenteni – a nemzetközi szövetségnek, így nem tiltották el. Szándékosan feledkezett meg róla?
– Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a korábbi generáció futballistái kedveltek. Sebes Gusztáv révén kerültem Tatabányára – Guszti bácsi mindig mondta, csibész vagy, ballábas, mint Puskás –, az ifiválogatottban és a Vasasban Machos is szeretett, talán Börzsey is. De azt nem tudtam, hogy nem vagyok eltiltva. A német Rot-Weiss Essennél edzettem, akkortájt került képbe Békeffy Jenő menedzser. Szólt, hogy a Feyenoordnál edzősködő Ernst Happel balszélsőt keres. Ezerkilencszázhetvenben a rotterdamiak nyerték meg a BEK-et, ez nagy lehetőség volt! Happel ismert, de próbajátékra hívott, amelyen két „gyilkost”, Rinus Israelt és Theo Laseromsot állította rám. Többet voltam a levegőben, mint a labdával, ám Happel mondta, oké, kellek. Csak hát az eltiltás! Erre a tréner kijelentette, ő most akar leigazolni, különben jelentkezzek, ha lejár a büntetés. A klub a nemzetközi szövetségnél tudakozódott, s kiderült, nem is vagyok eltiltva. Az osztrák trénernek sokat köszönhetek: a bal szélről bevitt centerbe, pedig mondtam neki, hogy a jobb lábamra csak támaszkodni szoktam. Azt válaszolta, nem baj, az is elegendő.

– Ha ilyen respektje volt, miért állt tovább az Anderlechthez?
– Nem rajongtam Hollandiáért, ráadásul játszottunk egy edzőmeccset az Anderlechttel, s az én gólommal egy nullára győztünk. A Belga Kupa-döntőben már a brüsszelieket erősítettem, mindkét gólunkat én szereztem a kettő egyre megnyert találkozón.

– Hol akadt el, hogy belga válogatott legyen?
– Raymond Goethals volt Belgium szövetségi kapitánya. Azt mondta, mindenképpen kellenék. Emellett „lekáderezett”, a nagymenőket megkérdezte, hogy milyen vagyok a pályán kívül. Közvetlen voltam, ha még nem ismertem a nyelvet, akkor bólogattam, mondtam néhány magyar szót. Igaz, később kértek, fordítsam le, mit jelent, hogy k... anyád, és amikor megtudták, röhögtek rajta. Az ottani szövetség be is adta a kérvényt az UEFA-hoz, de nem lett belőle semmi, mert továbbálltam Brüsszelből.

– Pedig még rigmust is írtak önhöz: „Un, deux, trois, Attila est lá.” Azaz, „egy, kettő, három, Attila már itt van.” Miért váltott?
– Magánéleti probléma miatt. Német feleségem, Karin – akit magamban csak Hitler húgának hívok – javára asszonytartást ítéltek meg, amelynek összege magasabbra rúgott az alapfizetésemnél. Spanyolország úgy került képbe, hogy már kilencvenkilenc százalék volt, hogy az Atlético Madridhoz igazolok, amikor Szusza Ferenc olvasta a hírt. Azonnal eljött Belgiumba, s mondta, menjek a Betisbe. Jó, csak mi az a Betis? – kérdeztem tőle. A klub egy hétre meghívott a barátnőmmel Sevillába, a második nap után mondtam, hogy átigazolok.

– Örökre beírta magát a klub történetébe, s a góljával győzték le a Real Madridot egy nullára.
– Viszont az egyik legnagyobb élményem, hogy egy nyári tornán három egyre nyertünk a városi rivális, a Sevilla ellen, s mindhárom gólt én szereztem. Az elsőt fejesből, a másodikat és a harmadikat tizenegyesből. Az elsőnél a kapus balra ment, kifordítottam a bokám és a jobb sarokba lőttem, a második előtt szóltam a kapusnak, hogy ugyanoda helyezem, ő megint balra ment, én a jobb sarokba vágtam. Majdnem megkergetett, pedig betartottam a szavam. Különben egy másik életre szóló élményem is a Betishez fűződik. Idén a Benito Villamarín Stadionban játszották a Valencia–Barcelona Spanyol Kupa-döntőt. Mentem fel a lelátón a helyemre, s láttam, hogy az idősebb szurkolók összesúgnak, aztán tapsolni kezdenek. Mire a székhez értem, elkezdtek folyni a könnyeim.

– Melyik klubban érezte magát a legjobban?
– Egyértelműen egyiket sem emelném ki. A Betisnél végigkísért a drukkerek szeretete, a BEK-győztes Feyenoordba bekerülni óriási élmény volt, s azt mondom, ha nem kerül válságba a házasságom, a pályafutásomat az Anderlechtnél fejeztem volna be.

– Nem bánta meg, hogy külföldön futott be karriert? Hogy nem lett magyar válogatott?
– Nem bántam meg. Nézze, amikor fut a szekér, az ember nem foglalkozik ilyesmivel. Én ott futballoztam, csajoztam, éltem az életemet. Jól ment. Még a macskám is homárt evett.

– Mióta él itthon?
– Alig több mint húsz éve. Az akkori barátnőmmel Brüsszelben egy éttermet vezettünk, amikor megfogalmazódott bennem, hogy nem ott akarok meghalni. Hazajöttünk, a kapcsolat ugyan tönkrement, és húsz éve már Bodor Ágnes iparművész a párom.