Futball a spanyolnátha idején – talán a mai Real Madrid sincs nélküle

A jelenlegi koronavírus-járványt sokan hasonlítják a legutóbbi igazán nagy világjárványhoz, az 1918 márciusától 1919 nyaráig, sok helyen pedig egészen 1920 tavaszáig három hullámban pusztító spanyolnátha-járványhoz, amelynek világszerte legalább ötven-, más becslések szerint százmillió halálos áldozata volt. Az első világháború pusztító négy éve után a harcokban megfáradt és a nélkülözéstől legyengült, kiszolgáltatott immunrendszerű emberek körében döbbenetes hatékonysággal tarolt, annyi embert megölve, mint az évszázad két világháborúja összesen.

A mostani koronavírus-járványban azt látjuk, hogy minden országban néhány héttel a vírus felbukkanása után a hatóságok leállították a nagy tömegeket megmozgató közösségi rendezvényeket, így felfüggesztették az összes sporteseményt is, köztük a labdarúgó-bajnokságokat, az európai kupasorozatokat, és elhalasztották az idei Európa-bajnokságot, sőt immár az olimpiát is. Azt gondolnánk, hogy a csaknem kereken száz évvel ezelőtti járvány idején is hasonló korlátozásokra került sor – ám korántsem. Pedig a koronavírussal szemben a spanyolnátha nem az időskorúakat, hanem a 20 és 45 év közöttieket veszélyeztette elsősorban.

A témában Malonyai Péter kollégánk írt március 16-án gondolatébresztő publicisztikát, amelyben bemutatta, hogy a magyarországi futballéletet – annak ellenére, hogy csak a fővárosban 30 ezerre becsülhető a spanyolnáthában elhunytak száma – lényegében nem akasztotta meg a világjárvány, a hatósági rendelkezéseknek megfelelően csupán 1918. október 21. és november 4. között szünetelt a bajnokság, s az MTK például ebben az időszakban is megtartotta zárt kapuk mögött, nézők nélkül a KAC elleni bajnokiját (6:2), a válogatottnak pedig az Ausztria elleni, november 3-ra kiírt mérkőzését halasztották el csupán. 1919. április 7-én azonban már annak ellenére megtartották Budapesten a Magyarország–Német-Ausztria mérkőzést, hogy tartalékos csapattal érkezett Budapestre a volt Monarchia számos, a mai Ausztrián kívüli német nyelvterületét is még magába foglaló, rövid ideig létező „nagyosztrák” államalakulat válogatottja, mert a csapatból két játékost, az „örökifjú centerhalf” Jozef Brandstättert és az „ördöngös technikájú” Adolf Fischerát is ágynak döntött a spanyolnátha. Mindez nem volt akadálya annak, hogy az Üllői úti pályán 35 ezer (az osztrák Wiener Sporttagblatt adatai szerint 50 ezer) néző buzdítsa válogatottunkat, amely Orth György és Braun „Csibi” József góljával 2:1-re megverte Heinrich Retschury és a legendás Hugo Meisl közös csapatát.

Az akkori futballnemzetek különféleképpen élték meg a korabeli pandémiát. Országos futballbajnokságok akkor még nem voltak jellemzőek (nálunk is lényegében Budapest-bajnokság volt az élvonal), országos bajnokot leginkább úgy hirdettek, hogy a regionális bajnokságok győztesei találkoztak egy rájátszásszerű döntőben. Angliában, Olaszországban, Spanyolországban vagy Németországban sem került sor még azonban ilyen országos döntőre az 1918–1919-es idényben, a regionális bajnokságok azonban zajlottak – lényegében fennakadások nélkül. Angliában például az egyetlen központi utasítás a meccsek előtti kézfogás szüneteltetése volt, és szórványosan fordult elő, hogy zárt kapussá tettek egy-egy meccset, olyankor szinte mindig a rendőrségnek kellett gumibotokkal távol tartania a tiltást igencsak zokon vevő szurkolókat. De a sportesemények kötelező szüneteltetése még témajavaslatként sem került a brit parlament elé, a szövetség, az FA pedig 1919 januárjában bejelentette, hogy augusztusban indul az országos bajnokság, és elkezdik a válogatott mérkőzések szervezését is.

Az európai futballban a legnagyobb fennakadásokat Svájcban okozta a járvány. Ennek az az oka, hogy semleges országként Svájc nem vett részt a világháborúban, így a világégés évei alatt is folyamatosan zajlott a bajnokság. Az alpesi országot azonban meglehetősen sújtotta a vírus, a lakosság fele megfertőződött, és 25 ezren meghaltak. A magyar sportsajtóban is először egy svájci hír kapcsán jelent meg a spanyolnátha szó – igaz, még két külön szóba írva. A Sporthírlap 1918. augusztus 19-i számában így számolt be: „René Perronoud, a FC La-Chaux-de-Fonds kiváló kapuvédője, ki a svájci válogatott csapat kapusának tisztét is több ízben betöltötte, a Svájcban is járványszerűen fellépett spanyol náthának áldozatul esett. Ugyanebben a betegségben halt meg két klubtársa is: Eouis Thummermüth és Alfréd Facot.” A svájci bajnokságot 1918 őszén hosszú hetekre be kellett szüntetni, csak nagy nehezen sikerült a következő év tavaszán úgy bepótolni az elmaradt találkozókat, hogy befejezettnek lehessen nyilvánítani a bajnokságot, néhány csapat így sem játszotta le minden mérkőzését.

A formálódó futballnagyhatalom Brazíliát is érzékenyen érintette a járvány. „Az ablakomon kinézve láttam a holttestek óceánját” – írta le rémületét Pedro Nava brazil író, aki tizenöt évesen szembesült Rio de Janeiróban a látvánnyal, miszerint a spanyolnáthának olyan sok áldozata van, hogy az utcán is holttestek tucatjai feküdtek, és a sikátorokban napokig hevertek az egymásra halmozott, feldagadt és megpuhult holttestek, a gyerekek azonban így is az utcán fociztak, és arról álmodoztak, hogy egy szép napon a Maracanában léphetnek pályára, ahol viszont épp zárt kapuk mögött játszottak a nagyok. Ugyanezt a posztapokaliptikus tájat énekli meg Laura Spinney a Fakó lovas: hogyan változtatta meg a világot 1918-ban a spanyolnátha című könyvében, és ő magyarázatot is ad arra, hogy mindezek dacára miért csak néhány hétig rendezték nézők nélkül a brazíliai meccseket. Spinney eszmefuttatása szerint a spanyolnáthajárvány nemhogy gátolta a futballéletet, de valóságos lökést adott a sportág fejlődésének, mert mind több tudós kezdte hangoztatni, hogy a betegség legjobb ellenszere a mozgás a szabad levegőn, márpedig azt Brazíliában már akkor is elsősorban a futball jelentette.

Spanyolországban is volt hasonló, pozitív hozadéka a járványnak: XIII. Alfonz királyban – aki szintén megbetegedett – épp a betegségét leküzdve lángolt fel a futball iránti szenvedély, és akkor határozott arról, hogy a királyi család „kösse magához” és virágoztassa fel az egyik madridi klubcsapatot. A járvány elmúltával így adományozta 1920-ban a „királyi” jelzőt a Madrid Football Clubnak, amely Real Madrid néven ma a világ legeredményesebb és legértékesebb labdarúgóklubja.