Folytatódnak a küzdelmek a Legendák Ligájában, ahol az első párosból az 1995-ös Ajax jutott tovább, a Parma-hívek nagy bánatára, ellenfele pedig az 1990-es AC Milan lesz, amely a legjobb tizenhat között a Diego Maradona-féle Napolit búcsúztatta, kiütéses győzelemmel.

A kérdés most az, az Ajax vagy a Milan jut a legjobb négy csapat közé?

Az Ajax a hetvenes évek holland hagyományait folytatta a modernizált totális futballal (amikor minden játékos gyakorlatilag az összes poszton megfordult egy mérkőzésen), ahogyan Jorge Valdano mondta, Louis van Gaal egy „futballutópiát” valósított meg. Az edzéseken más sportágak mozgásaiból merítettek, még az aerobikból is, pulzusmérőt használtak, és elsőként figyelték rendszeresen a testzsírszázalékot. Van Gaal taktikája szerint „minden játékos egy szám a pályán”, egyéni igényeiről mindenki lemond a csapat javára. A kapus azonnal indított, akár lábbal is, a szélső védők támadó szélsőt játszottak, az igazi szélsők mellé szorosan felzárkóztak a középpályások, akiknek így rengeteget kellett dolgozniuk, főleg, ha nem 4–3–3-ban, hanem 3–4–3-ban (vagyis inkább 3–3–1–3-ban) léptek pályára.

„Arra összpontosítottunk, hogy képesek legyünk egymás jobb lábára passzolni, és alapvető elvárás volt, hogy a lehető leggyorsabban adjuk tovább a labdát. Rengeteget gyakoroltuk a harminc méternél hosszabb átadásokat, amelyekkel váratlanul meg tudtuk változtatni az események ritmusát. Emlékszem olyan esetre is, amikor hárman játszottunk hat ellen az edzésen, de a hatfős csapatban csak egy vagy két labdaérintés volt engedélyezett. Egy idő után olyan olajozottan ment a helyezkedés és az átadás, hogy az újonnan érkező játékosok tátott szájjal nézték, mit művelünk” – emlékezett vissza a régi szép napokra Ronald de Boer.

Van Gaal szívesen fogadott bármilyen új ötletet, R. de Boer például kitalált egy szabadrúgás-variációt egy kosárlabda-mérkőzést nézve a tévében, e váratlan mozgásokra épülő figurát használták az angolok a legutóbbi világbajnokságon.

A Van Gaal-iskola a labdatartásra és a területre épült: maximalizálni a saját csapatnál mindkettőt, a sarokba szorítani az ellenfelet. A térnyitást szolgálta a két klasszikus vonalszélső, a magyar labdarúgásban dr. Lakat Károly volt ennek az egyik legnagyobb híve (csak ő még két középcsatárral), és volt az Ajaxnak egy remek irányítója is Jari Litmanen személyében, aki természetesen a középpálya és a csatársor összes posztján „előfordult”.

Hasonló taktikával, sok-sok saját nevelésű vagy a környékről „összegyűjtött” fiatallal, és egy kicsit fiatalabb kiadású Frank Rijkaarddal hasított az 1995-ös Ajax ellenfele, az 1990-es AC Milan.

Amelynek élén a holland (és Kovács István révén magyar) iskola nagy tisztelője, Arrigo Sacchi állt, aki megreformálta a 4–4–2-es hadrendet: a söprögetős-emberfogásos szisztémát félredobva zónavédekezéssel operált, de a védelem és a középpálya soha nem távolodott el egymástól 25-30 méternél messzebbre. Az eszmei alap a „kollektív intelligencia” volt, az egyérintős játékot megkövetelő Sacchi sokszor egész mérkőzéseket játszatott le a csapattal egy képzeletbeli labdával. A Milanban mindenki karmester volt, ugyanakkor a terület leszűkítésével az ellenfél irányítóit falak közé zárták.

Soha nem volt még ilyen nagy újítás az olasz futballban a szakértők szerint, soha nem tapasztalt a Serie A ilyen agresszív és gyors futballt – és az új Milan első vezéralakja Carlo Ancelotti volt, Sacchi később maga mellé vette őt az olasz válogatott kispadjára is. A korabeli olasz edzések elég lazák voltak, Sacchi azonban kihajtotta a játékosaiból a szuszt, s a taktikai variációkat az unalomig ismételte a pályán és az öltözőben is (és csak a nagy Rijkaardnak volt szabad a magyarázat közben elszundikálnia).

Az ellenfél területének lekicsinyítését a két csatár kezdte a letámadással és a passzsávok elzárásával, a többiek őket követték a mozgásukkal, lásd a fenti fura tréningeket, és soha nem az ellenfelet, hanem a labdát követték a milanosok, az emberfogásból kivett Franco Baresi ezért söprögethetett, és vezényelhette a lescsapdát (akkoriban még nem volt passzív les!). A védekezéskor a négy védő elé csak három középpályás zárt vissza, az egyik szélső középpályás nem, és labdaszerzés esetén máris biztosítva volt a létszámfölény. „A mi védekezésünk az volt, hogy támadtunk, és nyomás alatt tartottuk az ellenfelet” – összegzett Ancelotti.

A legszebb példa erre a Real Madrid 1989-es lesöprése: Ruud Gullit és Marco van Basten letámadásai megzavarták a spanyolokat, Gullit egy az egy elleni akciókat vezetett, társa az üres területeket vadászta, a szélső Roberto Donadoni villogott, Baresi megjelenésével pedig nem tudtak mit kezdeni a területvédekezéssel operáló madridiak. A mérkőzés egy jó 25 méteres sávban zajlott, éppen mint a mai topfutballban, a karmester Bernd Schustert teljesen elvágva a középcsatár Hugo Sáncheztől.

A hollandos vonalat képviselte az ilyenkor háromvédős rendszer (Paolo Maldini ment középre), és az, hogy az előretörő szélső védők mögé a középpályások húzódtak be, ez esetben Angelo Colombo váltott vissza Mauro Tassotti helyére. Érdekes, hogy Sacchi középpályássora támadás közben rombuszt formázott, Ancelotti később ebből építette meg a maga karácsonyfarendszerét. Sacchi a válogatott élére kerülve majdnem világbajnokot faragott a squadrából, és mint A Calcio titka című könyvében Kéri András Dániel leszögezi: az olasz labdarúgás ismét vezető stratégává vált a fusignanói születésű mesternek köszönhetően, aki tökéletessé tette a holland futballt – három holland főszereplésével!