Adriano előbb a Parmában, majd az Interben is nagyszerűen teljesített pályafutása elején, a milánói csapatban négy olasz bajnoki címig jutott. Ha ez nem lenne elég, a brazil válogatottban 27 gólt szerzett 48 mérkőzésen, a 2004-es Copa América-döntőben is eredményes volt Argentína ellen.
Bár remekül indult a karrierje, sérülései és a pályán kívüli élete miatt legjobb formája hamar elhagyta Adrianót. A rendkívüli erővel bíró csatár a The Players Tribune-nak őszintén beszélt a saját történetéről – 22 éves volt, amikor édesapja elhunyt, s ezen soha nem tudott túllépni.
„Miután édesapám elhunyt, soha nem tudtam úgy szeretni a futballt, mint azelőtt. Ő imádta a labdarúgást, így én is. Ez ilyen egyszerű volt. Ez volt a végzetem, hiszen amikor játszottam, akkor a családomért tettem azt. Apám halála után már semmi sem volt ugyanaz” – mondta Adriano.
„Az óceán másik oldalán voltam Olaszországban a családomtól távol, s egyszerűen nem tudtam megbirkózni a helyzettel. Teljesen depressziós lettem, így sokat ittam. Nem akartam edzeni, s ez nem az Inter hibája volt. Egyszerűen csak hazamentem volna” – folytatta a brazil.
Adriano formája elkezdett hanyatlani, számára egyre nehezebb volt a labdarúgásra koncentrálni. Ezt az Internél is észrevették, így 2008-ban a Sao Paulóhoz került kölcsönbe.
Még 2009-ben volt egy jó idénye – 30 meccsen 19 gólt szerzett a Flamengo színeiben –, ám ezt követően gyakorlatilag véget ért a pályafutása. Két évvel később súlyos Achilles-sérülése volt, fizikailag már soha nem volt önmaga.
„Az Achilles-sérülésem után tudtam, hogy fizikailag egyszerűen vége számomra. A sebességem és az egyensúlyom hirtelen semmivé lett.”
S hogyan foglalná össze Adriano a karrierjét egy mondatban?
„Egy lyuk van a sarkamban, egy pedig a lelkemben.”