Futballodisszea – Csinta Samu publicisztikája

Mi tagadás, jó ideje kíváncsi vagyok, mit mondhat egy edző a világ olyan nagy futballistáinak, mint Cavani vagy Thiago Silva. Vagy Di María, Neymar és Mbappé. Konkrétan akkor vetődött fel bennem mindez, amikor Unai Emery 2016. június 28-án kétéves szerződést írt alá a Paris Saint-Germainhez. Próbáltam elképzelni, amint a 45 éves szakember bemegy a Parc des Princes öltözőjébe, és azt mondja Neymarnak, hogy... Egy baszk, aki labdarúgóként képtelen volt helyet szorítani magának a Real Sociedad kezdőcsapatában, nevére leginkább a spanyol futball alacsonyabb osztályainak tanulmányozása során lehet rábukkanni. Igaz, hogy nem játékosként igazolt a párizsi sztárcsapathoz, szakvezetőként pedig alig egy hónappal korábban sorozatban immár harmadszor nyerte meg a Sevillával az Európa-ligát. Ami kétségkívül remek ajánlólevél talán még egy világsztároktól hemzsegő öltözőben is.Az Unai Emery iránti kíváncsiságom azóta is töretlen, de inkább arra a titokra vonatkozik, amelynek birtokában a baszk edző az idén immár ötödik alkalommal vezette aktuális csapatát a második számú kontinentális kupaviadal döntőjéig, amiből négyet meg is nyert. Szerintem a sor elejére a legutóbbi, a Villarreallal aratott győzelme kívánkozik, lévén az áldozat a világ egyik leggazdagabb csapata, a Manchester United. És ezzel Emery a futballtörténelem első négyszeres El-/UEFA-kupa-győztes mestere, megelőzve a teljes trófeahalmozó társulatot, élén Giovanni Trapattonival.Ezek után viccesnek tetszhetne újabb fejezetet nyitni a „csak jó játékosból lehet-e jó edző?” örökzöld téma tárgyalásában. Jürgen Klopp, Thomas Tuchel és társaik sokakban változatlanul kérdéseket felvető sikereivel persze bármikor szembeállítható Pep Guardiola példája, aki talán ma is képes lenne gyakorlatban is bemutatni a játék néhány szakmai fogását, ha mondjuk nem lenne kéznél egy De Bruyne kaliberű „tanársegéd”. Elmosódó nyomokban létező öltözői ismereteim íratják velem, a veretes játékosmúlt olyan előny, amit a hasonlót felmutatni nem tudók csak véres verítékkel képesek ellensúlyozni.Fél évszázados példa kínálja magát. Három nap híján ötven éve, 1971. június 2-án játszották azt a BEK-döntőt – fiatalok és háziasszonyok kedvéért: a Bajnokok Ligája elődje –, amely egy futballistaként zseniális edző nélkül nem jöhetett volna létre. És azóta sem volt rá példa. Akkor került ugyanis görög klubcsapat első és eddigi utolsó európai klubtornafináléjába. És azóta sem drukkoltak annyian a Kárpát-medencében görög csapatnak, mint azon az estén.A Panathinaikosz ugyanis Puskás Ferenc vezényletével jutott el az Ajax elleni találkozóig a Wembleyben, olyan idény végén, amely több őrültséget produkált, mint sok más évad együttvéve. Abban a kiírásban esett ki mindjárt az első fordulóban az Újpesti Dózsa – szokatlan volt az akkoriban –, és a blamázson az is csak kis mértékben kozmetikázott, hogy a Crvena zvezda végül az elődöntőig jutott. Az volt az a BEK-idény is, amikor Románia bajnoka, az Aradi UTA ugyancsak az első fordulóban búcsúztatta a kupavédő Feyenoordot – majd kapott rögtön utána összesítve egy hatost az akkori Európa egyik legfélelmetesebb gárdájának számító belgrádi csapattól.Puskás athéni varázslatáról természetesen sok epizód került azóta napvilágra, amelyek a világ egyik legismertebb magyarjának szakmai és emberi kvalitásait egyaránt jelzik. Az egyik korabeli Panathinaikosz-játékos fia Almási Tamás Puskás Hungary című filmjében úgy fogalmaz: „Athénban azért imádták Puskást, mert egyesítette magában a görögök két ideálját, a világjáró Odüsszeuszt és az életimádó Zorbát”. Talán azonban a görög néplélek avatott ismerői sem tiltakoznának az ellen, hogy mindez kevés lett volna ahhoz, hogy a háromlevelű lóhere csapata átverekedje magát az európai bajnokok mezőnyén.Az edzői karrierjének elején lévő Pancho minden empátiája, a játékosok nyelvezetének és trükkjeinek oda-vissza ismerése mellett futballszakmai és -pszichológiai szempontoknak is jelentős mértékben érvényesülniük kellett. Egy, a legjobb indulattal is csak félamatőrnek számító, kizárólag hazai játékosokból álló csapat tagjait kellett meggyőzni, hogy ideje sutba dobni a görög sportban akkoriban magát még erősen tartó meggyőződést, mely szerint a külföldiekkel képtelenség felvenni a versenyt. A klasszikusok közé kívánkozik az a taktikai utasítás is, amellyel Puskás Frangiszkosz Szurpiszt küldte a Wembley gyepére: te fogod Cruyffot, ez lesz életed egyik legkellemesebb délutánja. Egy nemrég látott, csaknem tízperces, német nyelvű összefoglaló alapján ítélkezve nem biztos, hogy a védő így is élte meg, a labda ugyanis folyamatosan a holland szupersztárnál volt, akit szabályosan szinte sohasem tudtak szerelni.Öreg hiba lenne összehasonlítani Puskás ötven évvel ezelőtti produkcióját Emery elmúlt évtizedbeli edzői sikereivel. Főleg annak tükrében, hogy a baszk nemcsak a Sevillával brillírozott, hanem az Arsenalt is Európa-liga-döntőbe vezette. Csak a PSG-nél volt kénytelen megelégedni belföldi győzelmekkel, ebben a periódusban futott bele a Barcelona elleni 1–6-ba, ami után nem sok edzőt szoktak marasztalni. A Villarreallal szerzett trófea attól is kivételes mesterműnek számít, hogy a spanyol bajnokság hetedik helyezettjét „mindössze” 247.7 millió euróra taksálja a mindenható Transfermarkt. Csak az ötletszerű összehasonlítás kedvéért: a Premier League-ban éppcsak megkapaszkodó Brighton 259.6 millió eurót összesít a játékospiacon. A gdanski döntő másik résztvevője adatainak szembeállítása egyenesen zavarba ejtő lenne.Mivel azonban az európai kupadöntők évadját éljük, ne feledjük, hogy ma Bajnokok Ligája-döntőt játszanak Portóban, ahol eredendő témafelvetésünk két emblematikus alakjának – Guardiolának és Tuchelnek – a csapata, a Manchester City és a Chelsea igyekszik bearanyozni a 2020–2021-es idényt. Előbbi játékosként az állandóságot képviselve a Barcelonával nyert BEK-et, KEK-et, európai Szuperkupát, majd edzőként szinte azonnal a legmélyebb vízbe ugorva jutott a katalán klubnál töltött négy év alatt tizennégy trófeáig, köztük két Bajnokok Ligája-diadalig. Azóta sem a Bayernnel, sem a Cityvel nem sikerült ennyire közel kerülni az európai csúcshoz. Ha valaki valamikor bizonyítani akar – maga és a világ előtt –, Guardiolára ez mindenképpen érvényesnek tetszik.Nem kisebb azonban tét Tuchelnek sem, aki a PSG-vel vívott már vesztes BL-döntőt, de a világ ötödik legértékesebb klubjával igazából csak franciaországi sikerekig jutott. Ma este a Transfermarkt rangsorában a világ legmagasabbra, 1.03 milliárd euróra taksált csapata, a Manchester City és a hatodik, 773.8 millió eurós Chelsea csap össze, erősítve vagy cáfolva a tézist, mely szerint a számok csak ritkán hazudnak. A piaci értékek „oldalvizén” pedig egy nagy futballistából lett remek edző, illetve egy tőmondatban elintézhető pályafutású játékosból kinőtt elismerésre méltó stratéga vívja majd saját külön harcát.Ritkán vállalkozom tippelésre, ezúttal is csak annyira szorítkoznék, hogy szívemnek a City győzelme lenne kedvesebb. Tudom, magánügy, de egy érvem mindenképpen van. Egy volt nagy futballista szájából az is hitelesen hangzik, ha csak annyit mond: „Játsszál nyugodtan!” Athéni játékosai hallhatták ezt Puskástól, annyiszor és olyan hitelességgel, hogy a magyar szavakat egy életre megjegyezték a Panathinaikosz ötven ezelőtti odisszeájának utasai.Ettől még változatlanul kíváncsi vagyok, miket mondhatnak az edzők az agyonfizetett, ezért aztán a földközeltől könnyen eltávolodó sztárjátékosaiknak. Könnyen lehet persze, hogy csalódnék. A futballöltözőben a fontos üzeneteket sok esetben egy-egy tekintet vagy hátbavágás közvetíti a legjobban.A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!