Nyílnak a kapuk – Bobory Balázs publicisztikája

Abban, hogy a magyar futball a kilencvenes évek elején leszakadt a sportág európai él-, sőt középmezőnyétől is, óriási szerepe van annak, hogy még egy évtizeddel korábban is csak azok mehettek legálisan légióskodni, akik betöltötték harmincadik életévüket, és engedélyt kaptak a valódi profiskodásra a Magyar Labdarúgó-szövetségtől. Persze korábban is akadtak honfitársaink, akik csodálatos karriert futottak be tőlünk nyugatra, de disszidensként itthon nem lehetett beszámolni a sikereikről. Puskás Ferenc hiába nyert sorozatban a Real Madriddal Bajnokcsapatok Európa-kupája-serlegeket, nevét kiejteni sem volt szabad itthon, de még a szintén BEK-döntőben, 1978-ban az FC Bruges színeiben a Liverpool ellen pályára lépő Kű Lajos is persona non grata volt Vitray Tamás közvetítésében. Persze az itthoni televízió képernyőjéről leradírozni nem lehetett, éppen ezért volt nevetséges, egyben végtelenül szomorú, hogy a közvetítésben említést sem tett róla, sőt a finálé előtt a magyar sajtóban konkrétan az a hír járta a fehérvári születésű, korábbi Ferencváros-játékosról, hogy kocsmai verekedés miatt éppen egy belga börtönben ül...

Szóval hiába játszottak annak idején remek magyar futballisták kiváló klubokban, kis hazánk focija bezárkózott a vasfüggöny mögé, ezzel együtt mindazt a tapasztalatot, amelyet a profi világban gyűjtöttek a disszidensek, sokáig nem lehetett kamatoztatni itthon. Maradt a belterjesség, és ahogy a labdarúgás a nyugati világban megszűnt a szegény emberek szórakozása lenni és tudományos alapokra helyeződött át, egyúttal iparrá vált, elkezdődött a leszakadás. Amikor a hetvenes évek közepén a hollandok sajátos edzésmódszerekkel, szinte minden gyakorlathoz labdát használva váltak totális futballjuknak köszönhetően a világ legjobbjaivá (bár vb-t nem nyertek), addig itthon a lóversenypályán Cooper-tesztet futottak az NB I-es játékosok. És még így kis kijutottunk 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is az aktuális világbajnokságra, igaz, a csoportkört egyszer sem éltük túl, de azt nem lehetett állítani, hogy a mieink számos mérkőzésen ne szereztek volna boldog perceket a szurkolóknak.

A legendás magyar futballkultúra mítosza közben azért folyamatosan erodálódott nyugaton, hiszen a nemzetközi eredmények egyre romlottak, legjobbjaink pedig tényleg csak pályafutásuk csúcsán túl tudtak külföldre szerződni, és persze nem a legnevesebb klubokhoz. Az 1985-ben

UEFA-kupa-döntőt játszó Videotonból például a sorozat gólkirályát, Szabó Józsefet hiába hívta a Sevilla vagy éppen az FC Köln, a klub nem engedte önös, önző érdekei miatt, hogy aztán néhány hónappal később mégis igent mondjon egy sokkal gyengébb csapat, a görög Iraklisz ajánlatára. Abból a garnitúrából egyébként Disztl Lászlónak sikerült jónak mondható külföldi karriert befutnia, hiszen a Bajnokok Ligájában is szerepelt később az FC Bruges színeiben, míg Burcsa Győző két évet lehúzott a francia Auxerre együttesében. A kor legjobb magyar kapusa, Disztl Péter azonban például „csak” a német másodosztályig jutott harmincévesen, pedig képességei alapján a Rot-Weiss Erfurtnál sokkal jobb csapatban kellett volna védenie. S akkor mit mondjunk válogatottbeli csapattársáról, Détári Lajosról? A világválogatott irányító ideális korban, 24 évesen, 1987-ben került ki az Eintracht Frankfurthoz, amelynél élete idényét futballozta, csapata az ő káprázatos szabadrúgásával nyerte meg a Német Kupát, és hiába állt sorba érte a fél világ – a Juventusszal például előszerződése is volt –, végül a játékjogát birtokló Állami Ifjúsági és Sporthivatal, a Honvéd és az Eintracht közösen 18 millió német márkáért a görög Olympiakosznak adta el, ami nyilvánvalóan törést jelentett Döme karrierjében, és később már nem is került nagycsapat kötelékébe.

Détári az elsők között volt, akit az MLSZ harmincéves kora előtt engedett külföldre igazolni, szerencsére aztán később akadtak követői, akiket általános megbecsülés övezett klubjukban. Kip­rich József a Feyenord legendája lett, Kovács Kálmán pedig Franciaországban, az Auxerre-ben szórta a gólokat. A kilencvenes évektől aztán következett a visszaesés, mert bár például a belga bajnokságban Urbán Flórián, Halmai Gábor vagy éppen Balog Tibor kiválóan szerepelt, a topligákból lassan elfogytak honfitársaink, az ezredforduló környékén Király Gábor és Dárdai Pál herthás BL-szereplése vagy Szabics Imre stuttgarti remeklése már a ritka, ám annál örömtelibb kivételt jelentette a magyar futballdrukkereknek.

A renomét viszonylag könnyű volt elveszíteni, ám annál nehezebb újra felépíteni. A kilencvenes esztendők után a magyar labdarúgóról általánosan elterjedt Európában az a nézet, hogy technikailag képzett és érti a játékot, ellenben fizikailag, taktikailag éretlen a magasabb szintre, és óriási hiányosságai vannak mentális téren is. Főleg ez utóbbi miatt választottak a nyugati klubok általában délszláv játékosokat honfitársaink helyett, és valljuk be, ha közülük nagy ritkán egy-egy el is jutott egy erősebb együtteshez, hamar könnyűnek találtatott, és tovább erősítette a már említett prekoncepciót.

Az elmúlt időszakban aztán valami megváltozott. A rendszerváltozást követő csaknem két évtized bizonytalansága, pénztelensége után stabilizálódott a magyar futball háttere, és a sportág fejlődő pályára állt. Persze sokan azt szerették volna, ha az előrelépés sokkal gyorsabb és látványosabb, hiszen valóban rengeteg pénz áramlott a sportágba, de nyilván lépcsőfokokat nem lehet átugrani, és egyáltalán nem biztos, hogy azt a deficitet, amelyet az elmúlt évtizedekben felhalmozott a magyar futball, könnyedén le lehet dolgozni. Azért a válogatott már kétszer egymás után Európa-bajnokságon vehetett részt, klubcsapataink közül az elmúlt három évadban mindig volt főtáblás valamelyik nemzetközi sorozatban, és az idén is lesz. Ami talán a legörvendetesebb, hogy honfitársaink közül heten a világ egyik legerősebb bajnokságának tartott Bundesliga klubjaiban szerepelnek, közben a patinás Hertha BSC kispadján Dárdai Pál ül, vagyis rég volt ennyire erős magyar jelenlét a német élvonalban, mint most. Közben jó látni, hogy a nemzeti csapatban is számításba vett légiósaink többsége játszik, és jól teljesít aktuális együttesében, és egyre ritkábban jönnek haza külföldön szereplő labdarúgóink azzal a dumával, hogy pikkelt rá az edző, hűvös volt az időjárás, vagy éppen nem feküdt neki az ottani stílus.

A felelősség óriási ezeken a futballistákon. Most rajtuk is múlik, hogy minél több magyar játékost merjenek szerződtetni nívós bajnokságokban szereplő együttesek, és dőljön meg minden negatív tézis, amely hazánk labdarúgásával kapcsolatban anno kialakult. Gulácsi Péter, Sallai Roland, Szalai Ádám vagy éppen Szoboszlai Dominik már sokat tett azért, hogy megnyissa a kapukat másoknak, de a trend nem szakadhat meg, a nyári Európa-bajnokságon mutatott remek teljesítményt és hősies helytállást remélhetőleg sikerül még inkább meglovagolni, és lassan elkezdenek más szemmel nézni ránk, mint az elmúlt évtizedekben. Ezért sokat tesz a Ferencváros is, amelyben ugyan háttérbe szorultak a magyarok, de azok, akik szóhoz jutnak, nyilvánvalóan óriási tapasztalatot szereznek az európai porondon, és talán lehetőséget is teremtenek maguknak, hogy később ők is légiósnak álljanak.

Meggyőződésem, hogy a további fejlődéshez az kell, hogy minél több magyar futballista szakadjon ki a komfortzónájából és feszegesse a határait külhonban, idegen környezetben, másik húsz-huszonkét harcos között, akik közül mindegyik a kezdő tizenegy tagja akar lenni. Mert szerencsére a hazai közeg nagyon sokat változott előnyére, a vérbeli profizmus viszont még ott sajátítható el, ahol ennek sokkal mélyebbek a gyökerei.

A kapuk nyílnak, csak lépjenek is be rajta minél többen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!