Betis: a klub magyar hőse bebetonozta magát a kezdőbe

„Legkorábban két, de inkább három hónap múlva nyitunk.”

Nem erre a válaszra számítottunk, amikor a Betis otthonába, a Benito Villamarín Stadionba betérve a portásnál afelől érdeklődtünk, mikor húzzák fel a rácsot az 1907-ben alapított klub múzeumának bejárata előtt. A messze földön híres spanyol vendégszeretet azonban minket is utolért, amit cseppet sem bántunk: a felújítás előtt álló, de még a régi ereklyék egy részét felvonultató termeket a múzeum vezetője, Juan Salas Rubio megmutatta lapunk stábjának, így képet kaphattunk a csapat históriájáról.

Bár kétségtelenül érdekes történeteket hallottunk az egyesület első s mindmáig egyetlen, 1935-ben szerzett bajnoki címéről, a világháborút követő ínséges időszakról, amikor hét éven át a harmadosztályban, amatőrként sínylődött, majd a dicsőséges feltámadásról, az 1977-es Spanyol Kupa-diadaláról, s közelmúltjának heroikus sikereiről, amilyen például a 2005–2006-os Bajnokok Ligája-csoportkörös szereplés vagy a 2005-ös Király-kupa-győzelem is volt, leginkább a klubban megforduló honfitársainkról kérdezgettünk: Kuzman József és Ladinszky Attila játékosként, Szusza Ferenc és Dunai Antal pedig vezetőedzőként szolgálta a sevillai zöld-fehéreket.

Noha benyomásaink szerint a klubnál leginkább a spanyol válogatottakra büszkék (a 27 labdarúgónak külön részleget szenteltek az egyébként meglepően szűkös, bővítés előtt álló múzeumban), nagy becsben tartják a Betist egykoron szolgáló külföldieket is. Nem túlzás állítani, hatalmas tisztelet övezi a sevillai zöld-fehérek magyarjait, akik közül a múzeum igazgatója szerint a legtöbben Szusza Ferenc nevét ismerik a városban – az egykori kiváló labdarúgó és edző 1972-től 1976-ig, összesen 198 mérkőzésen irányította a Betist, ezzel a mutatóval ő a harmadik a klub történetében.

A klubot 1975 és 1978 között erősítő Ladinszky Attila és a csapatot az 1982–1983-as idényben 16 tétmeccsen irányító Dunai Antal mellett nagy megbecsülésnek örvend Kuzman József is, aki különleges szerepet tölt be a 114 éves egyesület történetében: ő volt a klub első idegenlégiósa.

A Betis múltjával foglalkozó alkalmazott megosztotta velünk a hazánkban – sajnálatos módon – kevésbé ismert játékos Betisbe igazolásának történetét, amely 1958-ra nyúlik vissza.

Az esztendő elsősorban azért volt különleges a Betis háza táján, mert a klub tizenöt év után került vissza a spanyol élvonalba. Az olajiparban érdekelt, az ország egyik leggazdagabb embereként ismert Benito Villamarín elnök ezen felbuzdulva megkezdte a stadion bővítését, illetve igyekezett jó játékosokat a csapathoz édesgetni, hogy bebiztosítsa helyét a nagyok közt. Az ambiciózus elöljáró a sajtóban is kijelentette, mindegy, hogy spanyol vagy külföldi állampolgár a kiszemelt, ha szükség van rá, leigazolja.

Az év áprilisában valami elkezdődött: egy alig 19 éves, magas, nyurga srác került képbe, akiről akkortájt a helyi sajtóban Kuczmanként írtak (később a nevét Kuszmannként írták). A kommunista diktatúra elől 1956-ban elmenekülő játékos Anglia érintésével Bécsbe került, a Wiener Sportclub játékosa lett. A Vörös Lobogóban nevelkedő csatár gólszerző hírében állt, ezért a klub elöljárói az osztrák fővárosba utaztak miatta. Felderítésében hatalmas szerepet játszott Nemes György, a Racing Santander, a Real Madrid és a Hércules egykori játékosa, aki először mesélt Kuzmanról Benito Villamarínnak. A Betis elnöke szabad kezet adott neki a szerződés megkötésében, a bécsi tárgyalások pedig gyorsan, sikeresen lezajlottak.

A magyar center 1958. április 12-én érkezett meg Sevillába, négy nappal később megkötötte a szerződését. Először június 8-án lépett pályára a Granada elleni, 6:1-re megnyert barátságos meccsen, ő szerezte a zöld-fehérek ötödik gólját. Július 25-én levelet hoztak a sevillai klub titkárságára: a spanyol kormány elfogadta a játékos honosítási kérelmét. Spanyol állampolgárságát annak a Franco-rezsimnek köszönhette, amely azt a benyomást akarta kelteni, hogy szívélyesen bánik minden olyan emberrel, s befogadja, aki szabadulni akar a kommunista világból.

Úgy tűnt tehát, Kuzman megtalálta a számításait a Betisnél, a játék is ment neki, jól szerepelt az edzőmeccseken. Első tétmérkőzését szeptember 14-én a Granada ellen játszotta – különleges találkozó volt ez a Betis életében, hiszen ez volt a visszatérés nagy napja, újra első osztályú mérkőzést játszott. Kuzmanénál jobb bemutatkozást aligha lehet elképzelni: a Betis sikerével végződő összecsapás mindkét gólját a magyar csatár szerezte – a második különösen szép találat volt –, a közönség hatalmas ovációval és tapsviharral jutalmazta teljesítményét.

A legnagyobb durranás azonban egy hetet váratott magára, amikor is a Betis a Sevilla új otthonába, a Ramón Sánchez-Pizjuán Stadionba látogatott. Zöld-fehér szurkolók ezrei kísérték el a csapatot az idegenbeli bajnokira, még Villamarín klubelnök is a drukkerekkel tartott, az elnöki páholy helyett a vendégtáborban nézte végig a meccset. A Sevilla 2:1-es vezetés birtokában vonult félidei pihenőre, ám jött Kuzman József, s vezérletével a Betis megfordította a rangadót, a második és a negyedik gólt is ő szerezte.

A lefújás után Benito Villamarín az öltözőbe sietett, s fejenként 25 ezer peseta jutalomban részesítette a játékosokat, a gólszerzőknek pedig további ezret adott találatonként. Ettől fogva a magyar csatár bebetonozta helyét a kezdőcsapatban, s ha hinni lehet a klub feljegyzéseinek, végig a pályán töltötte az évad összes játékpercét. Fontos láncszeme volt együttesének, a sevillai csapat szerint több mint 100 tétmeccsen több mint 20 gólt szerzett.

Az andalúziai városi életet hamar megszokta, könnyen beilleszkedett osztrák felesége, Jutta Braun színésznő társaságában, s a pályán is alkalmazkodott a váratlan szereposztásokhoz: sohasem gondolta volna, hogy előbb fedezetként, majd belső védőként veszik számításba. Noha úgy tűnt, 1963-ban továbbáll, nem felelt meg a Lazio próbajátékán, így klubváltására 1964 májusáig kellett várni, az Espanyolhoz igazolt, véget vetve hatéves sevillai pályafutásának.

S hogy miként folytatódott a pályafutása? Három évet húzott le védőként a barcelonai csapatban, ahol csapattársa volt a Real Madrid egykori világklasszisának, a már csak levezető Alfredo di Stéfanónak. Ezután elhagyta Spanyolországot, a Besiktashoz szerződött, amelyhez két idényt követően, egy amerikai kitérő után visszatért. Innen a szintén török Bolusporhoz ment, majd utolsó profi szezonját Görögországban, a Panahaikiben töltötte. Kacskaringós pályafutását 34 évesen zárta le, visszavonult, 2001-ben, 62 évesen hunyt el.