Boldogság a faluszélen – Baktakéken és Gadnán a futball kínál reményt a gyerekeknek

„Istenem, jaj, csak föl ne ébressz,
Adj nekem szárnyat, hogy szálljak
Legalább álmomban...”
(Részlet a Brazilok című film főcímdalából)

„Bácsika, miért nem hozott focit?” – néz rám szemrehányó tekintettel nyolcévesforma csapattársam, amikor a baktakéki faluszéli foci végén közös csapatképre állunk össze a kapunál. Ki a rozsdás keresztlécen csimpaszkodik, ki fel is mászik a vasra, ki térdére támaszkodva berogyaszt, mint a nagyok a Barcelonánál. Enyhe őszi szellő fésüli a mezőt, a gyengülő napfény utolsó erejével tör át a bolyhos felhőkön, fáradt energiáját a háttérben elkerített napelempark szívja fel.

A pálya? Hamisítatlan faluvégi hepehupás rét, évtizedekkel ezelőtt itt felejtett, háló nélküli vaskapukkal, ezek között kergetik a környékbeli fiatalok kipukkadt kosárlabdájukat. Ha esik, ha fúj, ha kaptak engedélyt otthon, ha nem. Persze ki is tiltaná meg nekik? A gyerekek társadalma, mint Twist Olivér regénybeli világában, Baktakéken is szabad és korlátlan, a túlélés küzdelmei, a leselkedő veszélyek és a mindennapok kihívásai idő előtt megedzik a közeli cigánysor szülötteit. Nőnek, mint fűszál a réten, ösztönösen keresik a napfényt, a természetes örömöket, a valóság önfeledt pillanatait. A boldogsághoz pedig a legtöbbször tényleg nem kell más, csak néhány játszótárs, két rozsdás kapu és egy leeresztett kosárlabda.

„Minek ide műfű?” – teszi fel a költői kérdést a fotóriporter kolléga, és az iménti meccs göröngyös színhelyére mutatva egy kézmozdulattal jelzi a baktakékiek házi grassroots programjának lényegét. Valóban kétség ébred bennünk, hogy ha felmatricázott palánkkal körbekerített, harmadik generációs műfűvel kiépített, csúcsmodern miniaréna várná itt a csillogó szemű fiúcskákat, vajon ugyanolyan zsigeri lelkesedéssel vennék-e birtokba nap mint nap, mint most a szeretett, göcsörtös otthonukat. Talán egy napon eljön az igény a korszerűsítésre is, egyelőre a Hernád folyó menti fiúcskák grundja valóban hazai pálya.

A felnőtteket következetesen bácsikázó, feltűnően talpraesett fiú iménti reklamálása jogos amúgy, focit tényleg nem hoztam, ám ahogy érzékelem, az idegenekre furcsa tisztelettel tekintő gyerekek körében már a messziről jött újságíró érdeklődése és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak gondos figyelme is hálás fogadtatásra talál. Nincs erre ékesebb példa a szívet melengető jelenetnél: a fotóriporter alkalmi dobládája néhány percnyi spontán ütögetés után zenei gyerekműhelyt varázsol a traktorjárta földút szélére, a doboz köré telepedő nyolc-tízéves fiúk, lányok tátott szájjal hallgatják a produkciót, majd nekibátorodva maguk is kísérleteznek, próbálgatják ritmusérzéküket. Közben egy tinédzser magányosan rugdos még kapura, fürge mozgása, kitűnő labdaérzéke alapján könnyen el lehet képzelni őt egy futballcsapat mezében. Amikor megosztom vele megfigyelésemet, leplezetlen büszkeséggel és félszeg mosollyal sandít rám: „Amúgy tényleg gondolkodom rajta, hogy jelentkezzek Encsen... Csak félek tőle, hogy cigivel nem szívesen fogadnának. Hogy akkor miért nem dobom el? Á, az nem megy! Le akartam tenni már többször is, de képtelen vagyok abbahagyni. Anyám is, apám is próbált megszabadulni tőle, nem sikerült nekik sem.”

Példánál is vagyunk, illetve éppen a jó példa hiányánál: régi és nyomasztó tapasztalat, hogy a Baktakékhez hasonló, fokozottan hátrányos helyzetben élő, szegénységgel, munkanélküliséggel küzdő, generációk óta öröklődő kilátástalanságtól szenvedő településeken sokszor azért nehéz előbbre jutni, mert pozitív minta híján azt sem tudni, merre van az előre. Az apák, nagyapák kudarca beleég a gyerekbe, a szülők makacsul szívott cigijét az encsi játékosjelölt tüdőzi le. Olcsó fordulat lenne itt, a sportújság hasábjain arról írni, hogy bezzeg a sport csodákra képes, segít kimozdítani több évtizedes dermedtségből a társadalmilag bebetonozott, egzisztenciális sanyarúságban és lelki-szellemi félrevetettségben élőket. És bár kétségtelenül akadnak lenyűgöző, meseszerű történetek, amelyekben a sport serkentő hatásai látványosan érvényesülnek, az általános igazság ezen a téren is jóval izzadságosabb, legalábbis több türelmet, kitartást parancsoló. A sport, a mozgás, a futball éppúgy esélyt, ösztönző példát kínál, mint az élet más izgalmas kibontakozási területei, azzal a kétségtelen előnnyel, hogy itt a siker egyértelmű és gyors közösségi visszaigazolással jár. Magyarán: ha valaki a baktakéki faluvégi pályán vagy az osztálycsapatban győztes gólt lő, az biztosan kiérdemli a többiek elismerését, míg egy kiizzadt matekötös esetén kétséges az általános éljenzés.

AZ INTŐ NEM SOKAT ÉR, A FOCI VISZONT ÖSZTÖNZŐ

„Tanárnő, elmehetünk inni a mosdóba?” – ezt már a Baktakéki Körzeti Általános Iskola tornacsarnokában kérdezi csilingelő hangon a felsősök lánycsapatának szószólója Németh Andrásné igazgatónőtől, miközben klasszikus tesiórás díszletek között, zöld linóleumpadlón, bordásfalak és védőhálóval takart ablakok előtt, visszhangos zsivajgástól kísérve zajlik a teremben a máltaiak által szervezett iskolai focikupa. Itt van a teljes felső évfolyam, kivéve a nyolcadikosokat: nem teljesítették a nevezés egyetlen feltételét, a torna előtti napokon kiemelten elvárt jó magatartást, hát most nem focizhatnak.

„Sok eszköz nincsen a kezünkben – tárja szét a karját az iskolavezető. – A focival viszont célt érhetünk, mert az igazán ösztönzi őket. Nem biztos, hogy a különböző intők és egyéb hagyományos fegyelmezési eszközök nagy hatással vannak a rendetlenkedőkre, sőt néha éppen ellenkező reakciót szülnek. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a mostani esetből tanulnak majd, és ha legközelebb focitornát szervezünk, jobban iparkodnak.”

Nincs könnyű helyzetben az igazgató, mint fogalmaz, felelős vezetőként általában látja előre a következő öt lépést, most azonban a legközelebbi kettőt is alig-alig tudja kiszámítani: az intézmény égető tanárhiánnyal küzd, utánpótlás nemigen érkezik, Miskolcról már nem éri meg egy kezdő pedagógusnak ingáznia a várostól 37 kilométerre eső Baktakékre, ahol ráadásul hagyományosan nehéz terep vár rá. A manapság itt tanuló 237 diákból nem kevesebb mint 222 halmozottan hátrányos helyzetű, a rendezetlen családi háttér, a megélhetési nehézségek, az ingerszegény otthoni környezet negatív hozadékával meg kell küzdenie az iskolának is. Németh Andrásné meséli, a minap három diák is energiaitallal a kezében szállt le a reggeli buszról, és amikor erről értesítették az otthoniakat, általános megdöbbenésre a háromból két szülő jelezte, gyermekük a tudtukkal vásárolja a káros italt. Azért biztos, ami biztos, csináltak egy gyors vérvételt, amely kimutatta, hogy mindhárom gyermek szervezetében az ideális többszörösére ugrott a vércukor szintje.

Elrettentő példákat persze hosszan lehetne sorolni a Baktakék vonzáskörzetébe tartozó Detek, Beret, Alsógagy, Felsőgagy és Csenyéte diákságát is összegyűjtő körzeti iskola mindennapjaiból, előremutatóbb azonban a biztató eseteket hangsúlyozni. Hogy csak hármat említsünk: a közelmúltbeli szemétszedő akció során például hat zsák hulladékot gyűjtöttek a tanulók a falu határának erdős-bokros részeiről, az iskolai tanrendbe beépített társastáncoktatás sokaknak szolgál lelkesítő élménnyel, és a futballban is akad büszkesége az iskolának. Itt koptatta a padokat a most 16 éves Gulyás Márk, aki egészen a DVTK-ig jutott, ma is a miskolciak korosztályos csapatának tagja – igaz, ő a többséggel ellentétben rendezett, módos környezetből érkezett, pályafutása építésére időt, energiát és pénzt sem sajnált a családja, egy ideig magántanulóként folytatta tanulmányait. Példája éles kontrasztban áll az igazgató által felvázolt statisztikával: jelenleg a 237 tanulóból egy sem sportol egyesületi szinten, a környéken lehetőségük sem lenne ilyesmire.

A LÁNYCSAPAT BÜSZKESÉGE: „MI VAGYUNK A CIGÁNYOK!”

Harsogó ujjongás zaja tölti meg a baktakéki tornatermet, az ötödik-hatodikos fiúk fináléjában szétlövés dönt, a két csapat egymás után rúgja a saját öt-öt hetesét, a féktelen ünneplés oka, hogy az 5. b-sek a maguk öt lövése után 1–0-ra vezetnek. Az öröm határtalan, de bosszantóan korai. Itt azonban végső soron nem az eredmény számít – próbáltam volna ezt elmondani valamelyik tüzes elszántsággal pályára rohanó felsősnek, meg is lett volna a véleménye az okoskodó újságírókról... –, a csapatfegyelmet igénylő heves küzdelem, a labdát sikongatva űző lányok harciassága, a megkülönböztető trikóját lazán vállára csapó kiskölyök vagánysága, a német ötödosztályú TSG Pfeddersheim kissé kinyúlt mezében játszó fiúcska büszkesége („Azt hiszem, apuék vették”) még a kívülállóban is mély nyomot hagy. Jogosan jár a nap hőseinek a jutalom lekváros bukta és ivólé, bár nem árt sietni az eredményhirdetéssel, a csenyétei gyerekek már kabátban, le ne késsék a menetrend szerinti Volán-járatot. Én meg közben feljegyzem a baktakéki felsős iskolások képzeletvilágáról, menőségi szándékairól, identitásdefiníciójáról sokat eláruló csapatneveket: a TikTok, a Csonttörő, a Bajnokok és a Barcák is jól szerepelt, az első azonban a fiúknál a Királyok, illetve a Vörös démonok, a lányoknál pedig a Cigányok együttese lett. Éppen vissza is kérdez mellettem az adminisztrációt bonyolító fiatalember a kupagyőzelem mámorát élvező lányoknál, mire ők teli tüdőből diktálják a feljegyzendő nevet: „Mi vagyunk a Cigányok!”

Siroki Péterrel, a kupaküzdelmet levezénylő máltai sportkoordinátorral váltok néhány szót a tapasztalatokról, a Lakon és Tomoron nevelkedett pedagógus különösen örült a lánycsapat névválasztásának: „Büszkék arra, hogy cigányok, és ez nagyon jól van így. A mai tornával kapcsolatban szeretném még kiemelni, hogy mennyire sportszerűen zajlott, csúnya beszédet például nem is lehetett hallani. Tudom, hogy a fiúknak, lányoknak mennyit jelent egy ilyen foci. Általában nem kapják meg a figyelmet, szeretethiányosak, szeretetre vágynak, és az ilyen alkalom segít nekik tapasztalni az összetartozást, a vágyva vágyott elismerést. Bocsánat, hogy ezt mondom, de kicsit úgy érzem, hogy ők mindannyian az én gyerekeim. És ha mondanak egy jó szót, megölelnek, az nekem mindennél erősebb visszajelzés arra, hogy érdemes nekik csinálni, szervezni például az efféle focikupát.”

Az említett Cigányok lánycsapat kapitánya Maksa Ramóna hetedikes tanuló, első ránézésre látszik rajta, hogy igazi vezéralkat, adnak a szavára, felnéznek rá a többiek. Neki is meg kell birkóznia a környezeti hátrányokkal, a foci után nem baktakéki otthonukba megy haza négy testvéréhez, hanem Forrón élő rokonai várják a 17.10-es busszal. Jövőképe határozott: mindenképpen segíteni szeretne másokon, az egészségügyben képzeli el felnőttéletét, kórházi nővérként vagy masszőrként dolgozna. Méltatja Ramónát a lánymeccsek játékvezetője, a húszéves Kópé Martina is, aki a DVTK Vénusz és a Mezőkövesd Zsóry korábbi labdarúgójaként súlyos térdsérülésééig a legmagasabb szinten tapasztalta a női futball szépségét. És valószínűleg sohasem tapasztalta volna, ha nincs egy figyelmes általános iskolai tanítója, aki komolyan vette a kislány különös ambícióját: „Józsi bácsi, nekem minden álmom, hogy focista legyek!”

A készséges segítő közvetítésével jutott el a Diósgyőrhöz, de az ösztönzést nyilvánvalóan a családi élmények jelentették: Martina nagyapja, Kópé Tibor sokáig volt a Homrogd edzője, édesapját, a falusi csapatban játszó ifjabb Kópé Tibort pedig gyerekként számtalanszor kísérte a homrogdiak meccsére. „Életem meghatározó élményét jelentették ezek a régi szombatok vagy vasárnapok. Apa bepakolta cuccait a sporttáskájába, anya összekészített nekünk valami útravalót, aztán felültünk a buszra, és mentünk idegenbe. Útközben énekeltek a játékosok, cigány szokás szerint ment a kártyázás, visszafelé pedig egész úton a meccs eseményeit taglalták. Sajnos már nyolc éve megszűnt a futball Homrogdon.”

GADNÁN RONALDÓK GYAKOROLJÁK A VILÁGKÖRT

Baktakék nemrég kapcsolódott be a Magyarország leghátrányosabb helyzetű falvait segítő Felzárkózó települések kormányzati programba, ugyanúgy a máltaiakhoz tartozik, mint az innen negyedórányi autóútra fekvő, tíz-egynéhány éve egy brutális baltás gyilkosság miatt kétes hírnevet szerző Gadna. Miközben a Cserehát őszi színekben pompázó erdei útjain, szelíd lankák, mesébe illő dombok között kerülgetjük a kerékpróbáló kátyúkat, Kertész Attilával, a máltaiak regionális sportkoordinátorával beszéljük ki közös ismerősünket, Kalocsai Rolandot. A szülőfalujában, Szalonnán valamikor Kertész sportelnök szárnyai alól kibújó 16 éves tehetség tavaly elnyerte a legügyesebb cigány fiatalnak járó Farkas János-díjat, ám hiába klubja, a Sajóvölgye Focisuli minőségi képzése, elképesztő akadályokat kell leküzdenie már csak azért is, hogy eljusson a putnoki edzésekre. Szalonnától edelényi átszállással néha másfél óráig is eltart a buszozás Kazincbarcikára, és bár onnan már autóval viszik tovább, az utazással töltött fél délután és főként a Volán-jegyre költött pénz lehetetlenné teszi, hogy a rendkívül szerény körülmények között, nagyszüleinél élő fiatalember minden nap ott sorakozzon az edzésen a társak között. Márpedig aki nem jár tréningre, annak érthető módon nincsen bérelt helye a hétvégi kezdőcsapatban sem, és a kispadról nehéz kitörni a tavaszi szalonnai riportunkban is idézett falubeli költő, Kalász László versbe foglalt életkeretéből: „Madarak rebbennek / szelek útrakelnek / ha tudnék se tudnék / menni merre menjek.”

Gadnáról egyébként éppenséggel megtalálják a kiutat a madarak, főleg, ha a társak nyomvonalát követhetik: bármily meghökkentő, a 277 lakost számláló apró településről mostanság tízen vendégeskednek Kanadában és négyen-öten ingáznak Németországba kinti idénymunkák kedvéért. A ma már csak ritkán használt, 1816-ban épült görögkatolikus templom lábánál fekszik a máltaiak által üzemeltetett Jelenlét pont, az egyszerű lakóházból átalakított nyitott közösségi hely, ahova bárki betérhet, ha segítségre szorul vagy csak jó szóra vágyik: a faluba ékelt szolgálatnál kéznél van a védőnői, iskoláztatási, munkakeresési és sok egyéb segítség, de ha valaki egyszerűen másnapos vagy a börtönből szabadulva szeretne lábra állni, az is támaszra lel. Ottjártunkkor éppen szorgos asszonyok készítik a konyhában a töltött cigánykenyeret, vagy ahogy itt nevezik, a cuccos vakarót, míg az ajtóban egy kisiskolás fiúcska büszkélkedik el azzal, hogy Ronaldinhótól eltanulta testvére telefonján a világkört.

Lakatos Nikolasszal – mert így hívják a tízéves kölyköt – hamarosan a gadnai focipálya mellett is összefutunk, barátjával, Kótai Szabolccsal rugdosnak éppen egy gumilabdát az erősen lejtős utcácskában. Helyi nevezetességként mutogatják a szemközti domboldalon sötétlő, makkszedésre indulók féllegális csoportját, elmesélik, milyen gyönyörű őzet láttak a házak mögött, a dombon túl, és közben tátott szájjal csodálják a budapesti újságíró jegyzeteit, lassan-lassan, betűről betűre megfejtve a kockás füzetben saját, nagybetűkkel kiírt nevüket. Szabolcstól megtudom, hogy a bátyját Ronaldónak hívják, imádja a nyers tésztát, és Pesten dolgozik, mint sokan a falubeliek közül. Akit nem szippant fel a környékbeliek gyűjtőhelyének számító Bosch-gyár vagy Hell-üzem, annak a fővárosi ideiglenes építőipari munkák jelentenek rövid távon perspektívát. Kőművesnek készül a pálya szomszédságában, várandós párjával egy rossz vaskályhával felszerelt, ajtó nélküli szobában élő 17 éves fiatalember, Lakatos Vince Adrián is, akinek a falubeliek többségéhez hasonlóan egyetlen komfortigénye a tévé maradt. Ahhoz viszont ragaszkodik, még ha elmondása szerint tizenegyezer forintot költ is rá havonta. Kijár időnként focizni is, ahogyan elbeszéli, olyankor a haverokkal egy-két láda sört dobnak fel tét gyanánt, verekedés nincsen, bár béke sem mindig.

Most éppen rokona, Tibi bácsi morog kissé, a mobil focikapukat eddig ő tárolta, ám biztonságosabbnak tűnt a máltaiak házába elcipelni őket. Mindenki tudja: ami értékesíthető vas- vagy faanyag, annak itt hamar lába kél, még akkor is, ha megszólalásig hasonlít egy kapufához.
A gadnai focipályát helyiek közreműködésével hozták helyre a közelmúltban, területének egy részét a nemes célra átengedte egy vállalkozó, a lejtős-gazos terepet pedig a máltaiak felügyelete mellett erős földmunkával kiegyengették, lesimították. Nem kisebb sztárok avatták a futballgrundot, mint a Brazilok című mozifilm szereplői, velük mérkőzhettek meg a gadnaiak, és éltek is a lehetőséggel: a mozivászonról ismert Fingi, Józsi, Kalános és a többi ismert figura szinte le sem tudott jönni a pályáról, sorban vívta csatáit a Buldózer, a Bolond cigányok, a Csontdarálók és a Máltaiak csapata ellen. Miközben az emlékezetes délután résztvevői egymás szavába vágva elevenítik fel a szeptemberi pályaavató meccseit és a Dorko Band zárókoncertjét, szemem sarkából figyelem a gadnai mellékutcában önfeledten rugdosó gyerekeket. Hiába a nyomorúságos szegénységről árulkodó környezet, valamiért a Brazilok apró főhősének acsai dombtetőn elmondott szavai villannak be: „Ez a jóvágású gyerek, ez vagyok én. Nekem itt tejföl minden, csurig boldogság.”

(A baktakéki és gadnai riport a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével készült.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 27-i lapszámában jelent meg.)