Könyv a falusi futballról: Ha a pályák mesélni tudnának...

„Na, a Penyige–Túristvándi tipikus négyesélyes meccs: 1, x, 2 vagy félbeszakad. Esetleg el se kezdődik...” – olvasni Tukacs László túristvándi edző-tanító egyik jellemző meccsajánlóját a Ha a pályák mesélni tudnának... című könyvben, amelynek bemutatóját csütörtökön tartották a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállítás Harmadik félidő bisztrójában. A 60. életévét a napokban betöltő futballmindenes-társszerző a Kazinczy Ferenc Múzeum vendégeként idézte fel a szatmári vidék falusi futballéletének legendás történeteit, amelyek egy letűnő világ varázslatos, humorral teli, ugyanakkor az elmúlás szomorúságát is magán viselő kultúráról árulkodnak. Beszélt arról is, mit üzen a kiállításon megépített lelátó fölé kifüggesztett, kézzel írt betűkkel elkészített „Hittel, szívvel, lélekkel!” feliratú molinó.

„Valamikor ezt a túristvándi arénában akasztottuk ki a kerítésre, a lányomék csinálták még annak idején, örömmel adtuk kölcsön a kiállításhoz – mondta a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei III. osztályban szereplő falusi csapat vezetője. – Nem tetszett soha, ha egy játékos úgy állt a meccshez, hogy mindegy, nyerünk-e vagy kikapunk. Ilyen nincsen. A se hús, se hal embereket én nem szeretem. Ne őrüljön meg, ne legyen durva, de hit nélkül nem lehet. Igaza van a Piramis együttes dalának: égni kell annak, aki gyújtani akar. Ha mi, csapatvezetők nem lelkesedünk, nem lesz, aki jön utánunk. Ha én felhívtam Algács Edgárt Kispaládon – Isten nyugtassa, nemrég halt meg szegény –, hogy jöjjenek, segítsenek néhány játékossal, mert nem tudunk kiállni az edzőmeccsre, már hozta is a gyerekeket. Húsz perc múlva ott voltak egy lucernaszínű Zsigulival, megállt a kocsi, az ajtaja bálamadzaggal bekötve, majd' kiszakadt, dőlt belőle kifelé a cigány pulya, ültek az autóban vagy heten-nyolcan. Édesanyám szokta mondani, hogy van abban a nyavalyás futballban valami, ha annyi bolondja van. A sport az embert neveli, különleges közeget jelent. Nem sok helyen hallottam olyanról például, ami nálunk, Fehérgyarmaton megy hétről hétre, hogy a rendőrök a romákkal fociznak.”

A könyv a falusi futballvilágról ad érzékletes és hiteles képet, a jellemző történetek az Őrségtől a szatmári vidékig, a Mátrától a Mecsekig ismerősek lehetnek bárkinek, aki valaha látott megyei mérkőzést. Tukacs László szülőföldjén kalauzolja az olvasót, és enged betekintést olyan települések futballtitkaiba, mint Tiszacsécse, Szamossályi, Panyola, Csegöld vagy Olcsvaapáti. A fehérgyarmati járásban a Szamos 1970-es nagy kiöntése után 39 csapat szerepelt, a korabeli csapatfotókkal, valamint Árvai Károly és Szaniszló Róbert művészi képeivel illusztrált kötet valamennyi helyszínt érinti. A régóta tartó leépülési folyamat nyomán mára 14-re csökkent a járásban a futballozó falvak száma, a megszűnt együttesek földjén néhol már a pályát is felszántották, gyümölcsfákkal ültették be. Kiegészíti a gyűjtést az a szenzációs futballrégészeti lelet, amelyre egy szatmári romos ház bontása során bukkantak a közelmúltban: a törmelékek alól két doboz nyolcvanas, kilencvenes évekbeli játékvezetői jelentés került elő, a valamikori szikrázó csaták bírói olvasatát megismerni különleges olvasói élményt kínál. A kötet a tavaly megjelent Hátsó füves-albumhoz hasonlóan a Rézbong Kiadó gondozásában került a könyvesboltokba, Ha a pályák mesélni tudnának... címmel négyrészes, interneten szabadon elérhető kisfilmsorozat is készült hozzá.

A Harmadik félidő bisztró őszi eseménysorának otthont adó sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum szervezetileg a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozik, így szóba került a kérdés, amelyet Tukacs László a könyvben is pedzeget A Tisza című vers születési helyszínén, Nagyarban: vajon megállta-e volna a helyét futballistaként az alkotó, az Alföld nagy költője, a magyar líra 19. századi klasszikusa?

„Őszintén megmondom, én Petőfi Sándort nem tudnám elgondolni futballistaként, a mi időnkben semmiképpen sem – felelte a túristvándi játékos-edző, a Ha a pályák mesélni tudnának... társszerzője. – Vékonypénzű gyereknek nézem a képeken, a katonaságtól is kiszuperálták testi gyengeség végett. Nem bántani akarom, de szerintem megettük volna a pályán. Nagyon technikásnak kellett volna lennie, hogy boldoguljon a mi vidékünkön. Azért ha egy Eduval kellett volna ütköznie Kispaládon, esetleg egy Kincs Karcsival Tunyogmatolcson vagy akár egy Tukacs Lacival Tiszakóródon, lehet, hogy úgy vitték volna haza kiskosárban. Meg nem sértve a költői nimbuszát – magam is szeretem a költeményeit – azt mondom, futballozni nehezen tudnám elképzelni őt, pingpongozni, sakkozni, tollaslabdázni talán.”