November 19-én az uruguayi szövetség tizenöt és fél év után menesztette Óscar Tabárez szövetségi kapitányt, a döntéssel a labdarúgás történetének jelentős korszaka zárult le. A 74 éves szakvezető két érában, összesen 221 alkalommal irányította a válogatottat, amivel természetesen világrekorder. Soha, egyetlen edző sem ülhetett ennyi ideig ugyanannak a válogatottnak a kispadján, s nem valószínű, hogy a következő évtizedekben lesz olyan szövetségi kapitány, akinek ilyen hosszú idő adatik meg egy meghatározó futballnemzet élén. A szerződése a jövő évi vb végéig szólt, ám a nyomasztó eredménykényszer végül őt is maga alá gyűrte. Uruguay sorozatban négy vereséget szenvedett el a világbajnoki selejtezősorozatban, és veszélybe került a kvalifikációja.
Született: 1947. március 3., Montevideo |
Állampolgársága: uruguayi |
Sportága: labdarúgás |
Posztja játékosként: védő |
Klubjai játékosként: Sud América (1967–1971), Sportivo Italiano (1972–1973), Montevideo Wanderers (1975), Fénix (1976), Puebla (1976–1977), Bella Vista (1977–1979) |
Klubjai edzőként: Bella Vista (1980–1983), Uruguay U20 (1983), Danubio (1984), Montevideo Wanderers (1985–1986), Penarol (1987), Uruguay U20 (1987), Deportivo Cali (1988), Uruguay (1988–1990), Boca Juniors (1991–1993), Cagliari (1994–1996), AC Milan (1996), Oviedo (1997–1998), Cagliari (1998–1999), Vélez Sarsfield (2001), Boca Juniors (2002), Uruguay (2006–2021) |
Kiemelkedő eredményei edzőként: Copa América-győztes (2011), világbajnoki negyedik (2010), Libertadores-kupa-győztes (1987), argentin bajnok, Apertura (1992) |
Elismerései: az IFFHS szavazásán az év edzője (2011), FIFA-érdemrend (2012) |
Tabárez négy vb-n irányította a válogatottat, amellyel a 2010-es világbajnokságon negyedik lett, egy évvel később pedig Copa Américát nyert. Nekünk, magyaroknak az is fontos, hogy a kétszeres világbajnok Uruguay az ő irányításával győzte le először (2–1) Magyarországot 2019. november 15-én, a Puskás Aréna avatóján.
Az eredménysornál azonban sokkal fontosabb a Maestro becenevű szakvezető személyisége.
Két évvel ezelőtt Csillag Péter kollégánk a „Jutalom maga az ösvény” címmel írt róla kiváló portrét, idézve a 2010-es vb utáni megszólalását. Hogy mennyire jellemzi ez az egy mondat Tabárez személyiségét, azt mutatja, hogy a patinás uruguayi lap, a La Nación és a spanyol El País is ebből adott címet a menesztése után készített anyagának, de játékosai is rendre felemlegetik e bölcsességét. A La Nación azt is hozzátette, hogy lehetetlen versenyezni az örökségével, és hiába a gyengébb eredmények, az értékek terén nagyon sokat vesztett távozásával a nemzeti csapat.
„Nagyszerű edző, aki nemcsak futballistákat, hanem embereket nevel. Minden szempontból átlagon felüli személyiség” – mondta róla 2018-ban Diego Maradona. A tavaly novemberben elhunyt argentin klasszis szavainál találóbban nem is lehetne megragadni Tabárez személyiségét. Eredetileg tanárember (innen a beceneve), és miután lezárta játékos-pályafutását, egy ideig az edzősködés mellett a szakmájában is dolgozott. Érthető tehát, ha neki a labdarúgás emberi oldala, a játékosok értékrendjének formálása legalább annyira fontos volt, mint a pályán elért eredmény. Ahogy a La Vanguardiának mondta, az első, amit megtanít a gyerekeknek, hogy mindig köszönjenek, és mindenkinek adják meg a tiszteletet, mert ez a legfontosabb.
A tanulás szerepét számos interjúban, sajtótájékoztatón hangsúlyozta, akárcsak az edzők hitelességének fontosságát. Illetve azt, hogy nem mindig a szép futball a kifizetődő.
„Az edzőnek egyúttal pedagógusnak is kell lennie, aki képzi, fejleszti a játékosait – mondta Óscar Tabárez idén nyáron a Marcának. – Fontos, hogy átadja az általa képviselt értékeket szóban is, de mindenekelőtt a tetteivel. A példamutatás kulcsfontosságú. Ha az edző mást mond és másként cselekszik, elveszíti a játékosai tiszteletét. Nem gondolom, hogy egy másik, letűnt korszak értékeit képviselném. A futball változik, fejlődik, de végső soron ugyanaz marad. A labdarúgásban mindig vannak felkapott, divatos irányzatok, ilyen például a labdabirtoklásra épülő játék. Ez fontos is, egészen addig, amíg ez a győzelem eszköze. De sokan akkor is erőltetik, amikor nincsenek meg hozzá a megfelelő játékosaik. Mi értelme a hetvenszázalékos labdabirtoklásnak, ha a végeredmény nulla nulla és a legtöbb passz a védekező térfélen történik? Az uruguayi labdarúgás ereje mindig a futballisták hozzáállásában és elszántságában rejlett. A titok a szenvedély. Ezért tudtunk sokszor nálunk erősebb ellenfeleket legyőzni a nagy tornákon. Biztos vagyok benne, hogy miközben ez az interjú készül, valahol focizgat egy kisgyerek, aki néhány éven belül válogatott lesz. De ezeknek a srácoknak csak a töredéke jut el erre a szintre. Ám az ő példájuk is azt bizonyítja a többieknek, hogy az életben mennyire fontos a kitartás. A játékosaimat is igyekszem mindenre felkészíteni. Arra tanítom őket, hogy veszítsenek méltósággal, és ha nyernek, akkor se ünnepeljenek őrült nagy lármát csapva. Mert minden gyorsan változik, és olyan embert még nem láttam, aki mindig csak nyert.”
Természetesen a győzelem édes íze neki is nagyon fontos, azt is többször elmondta, hogy a szép futball önmagában semmit sem ér. Neki a nagy tornákon sokkal fontosabb, hogy a csapata nyerjen, és továbbjusson. Ezért sem érti, miért kritizálják sokan az uruguayi válogatott vagy az Atlético futballját. „A labdarúgást ezerféle módon lehet játszani” – mondta erről.
Az uruguayiaknak van egy kifejezésük a néplélekbe mélyen beleivódó labdarúgás iránti szenvedélyre, a lázadásra, a mindenáron győzni akarásra. A garra charrúa fontosságát Tabárez is rendre hangsúlyozza, hozzátéve, hogy időnként zűrzavart is okozhat. Példaként a Maracanazót hozza fel, az uruguayi labdarúgás történetének legnagyobb sikerét, egyúttal a brazil futball fekete napját kísérő hisztériát, ami azután tört ki, hogy Uruguay az 1950-es vb-döntőben 2:1-re legyőzte a selecaót a Maracana Stadionban. „Remek példája annak, amikor a valóságból mítosz, legenda lesz – mondta az El Paísnak. – Hároméves voltam a döntő idején, semmire sem emlékszem belőle, de utána az egész gyerek- és kamaszkorom azzal telt, hogy mindenki erről beszélt. Az üzenet az volt, hogy azok az igazi hősök, akik nyertek a Maracanában. Ez utána megbénította a válogatott játékosait, hatalmas terhet jelentett. Az utódoknak az volt az érzésük, hogy bármit tesznek, nem érhetnek az elődök nyomába. Nagyon nehéz időszak volt.”
Mondhatnánk, Tabáreznek szerencséje volt, mert remek generációval (Diego Godín, Diego Forlán, Luis Suárez) dolgozhatott, ám az uruguayi futballt jól ismerők szerint ezek a futballisták részben neki köszönhetően válhattak ekkora klasszisokká. „Ő a világ egyik legjobb edzője, kivételes személyiség. Rengeteget segít a játékosainak. Emberileg és labdarúgóként is nagyon sokat köszönhetek neki” – idézte a La Nación Luis Suárezt.
A 95-szörös válogatott Diego Lugano azt mondta, bánja, hogy nem beszélt sokkal többet Tabárezzel, mert hihetetlenül intelligens ember, akitől rengeteget lehet tanulni. És ki kell emelni azt is, hogy Tabáreznek nem csak edzőként vannak elévülhetetlen érdemei az uruguayi labdarúgás sikereiben. Nevéhez fűződik a Proceso nevű nevelési és képzési program, amelynek rengeteg neves futballistát köszönhet a válogatott és az európai klubfutball.
Néhány évvel ezelőtt az idegrendszert megtámadó Guillain–Barre-szindróma nevű autoimmun betegséget diagnosztizálták nála, azóta mankóval járt, és látszott is rajta, hogy megromlott az egészsége, ám a futball hőskorának szerelmesei abban bíztak, hogy a 2022-es vb-n még ő ülhet a kispadon. Megérdemelte volna.
Egy korszak lezárult, az út véget ért, ám Óscar Tabárez örökre beírta magát a labdarúgás történelemkönyvébe.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 27-i lapszámában jelent meg.)