Emlékezés: Hidegkuti Nándor a kispadon is futballista maradt

Utolsó mérkőzését 1958. július 13-án játszotta, az MTK–Bp. Honvéd bajnokin (2:2).   „Labdái most is igen pontosak voltak”   – írta a Népsport, és a lap nem sokkal később tudatta, hogy Hidegkuti Nándort megkeresték Norvégiából és az NSZK-ból a Bayern München, hogy legyen edző náluk. Aztán 1959 februárjában már az a hír, hogy az MLSZ „vándoredzőként” foglalkoztatja. El is készítette országjárási tervét, ám a nyáron másodedzőből első számú felelőssé lépett elő az MTK-ban, korábbi mesterét, Bukovi Mártont váltotta. Parádés meccsen mutatkozott be, a KK-ban a Dynamo Prahát győzte le a csapat (5:0), ő pedig szerényen nyilatkozott  („Fiatal edző vagyok még, de úgy gondolom, a fiúk segítségével leküzdöm azokat a nehézségeket, amelyek munkámban adódhatnak”) , majd a bajnokságot a negyedik helyen zárta csapatával, egyúttal befejezve első edzői korszakát itthon.

„Az MTK-nál nagy újság van. Hidegkuti Nándor megválik az MTK-tól és a hónap végén Firenzébe utazik, ahol a Fiorentina edzője lesz”   – jön a váratlan hír 1960 októberében, majd a búcsú a Hungária körúttól, ahol előbb szép, kerek mondatokkal igyekszik elköszönni, majd   „kizökken, s azt mondja, hogy: »Szomorú, fiúk, de két évre el kell mennem...« A hangja megcsuklik, a hajdani »varázsló« nem bírja tovább. Leül.”

Firenzébe november 3-án érkezik. Nem lehetett könnyű neki, hiszen idegenben mindig nehéz a kezdet, ám őt ráadásul azzal engedték ki, hogy egyszerre csak az egyik gyereke lehet vele és a feleségével, nehogy „megszédüljön” s disszidáljon. Talán javított a hangulatán, hogy Firenze patinás szállodájában, a Hotel Mediterraneóban lakhatott, s számlát nyitottak neki a nem kevésbé híres Ristorante Sabatiniben, a tulajdonos, Vincenzo Sabatini (a „Don”) a Fiorentina elnökhelyettese volt. Hidegkuti törzsvendég lett, a kortársak szerint a tyúkláb és a kakastaréj volt a kedvence, mindkettő az étterem specialitása, de ne hőköljünk hátra, a tyúkláb finom fánk, a kakastaréj pedig tészta.

Ennél érdekesebb, hogy Firenzében az első idényben (1960–1961) naplót vezetett. A ritka dokumentumról már esett szó lapunkban kollégám, Pietsch Tibor közbejöttével (Népsport, 2010. március 11., Hidegkuti Nándor titkos edzésnaplója) , most újabb részletekkel szolgálunk, például a bemutatásáról : „Első benyomás a játékosokról: szeretettel fogadtak” –      önti el az optimizmus. A csapat hullámzóan szerepel, Hidegkuti nem elégedett a produkcióval, jellemző, hogy éppen egy fölényes győzelem (Udinese, 3:0) után írja:   „Nagyon rosszul játszott a csapat. Az egész mérkőzés alatt rosszul passzoltak. Mind rúgja előre a labdát, ahelyett, hogy a legközelebb üresen álló embernek adná. A csapat fáradt benyomást keltett, a védelem mindenről lekésett.”

Pedig a mélypont ezután jön. A SPAL-tól 2:0-ra kikapott a csapat, s máris összeült a válságstáb:      „Este a játékosokat összehívták. Utána vezetőink velem beszélgettek. A játékosok nem bírják a nehéz munkát. 30 perces megterhelésnél már nem kapnak levegőt. Ezután csak könnyű edzést lehet majd csinálni. Az orvos mondta nekem, hogy az olasz játékosok csak könnyen mozognak. Tehát a magyar edzésrendszer itt nem tud érvényesülni.”

Történt mindez karácsony előtt, majd a december 25-i fordulóban otthon kap ki a csapat a Lanerossitól (0:1). A reakció:  „Du. 4 órára be lettünk rendelve az elnökséghez. 2 órás beszélgetés folyt, én lettem a felelős mindenért. Kérdezték a hibákat. Én közben rájöttem, miért nem bírják az edzést. Kint a pályán ebédelnek ½ 1-1-kor és az edzés 3-kor kezdődik. Kevés az idő az ebéd és az edzés kezdési időpontja között. 20 perc után szúrást kapnak. Sokat esznek és isznak, el vannak hízva. Későn kelnek fel.”

Sok hatása nem volt a vezetői helyre­utasításnak, ám 1961. január 25-én ez áll a naplóban:    „Czeizlert elküldték, én vettem át a csapat vezetését.”   Szikár közlés, lévén a csapat korábbi edzője nyilván nem örült, hogy Hidegkuti érkeztével csak tanácsadói szerep jutott neki. Meg ugyebár két dudás egy csárdában – ráadásul magyarok. A döntés Hidegkuti diadala, hiszen Czeizler Lajos akkor már több mint egy évtizede dolgozott (újra) Olaszországban, a Fiorentinánál ráadásul 1957 óta.

A következő mérkőzésen az AS Romát idegenben győzik le (3:1), ez nagy siker, Hidegkuti pedig:  „Az első olyan mérkőzés, amelyen én vagyok a főedző. Mindenért én felelek és mindent én csinálok. A csapatot szerkezetileg átalakítottam. A csapat nagyszerűen játszott, mert három veszélyes csatárunk van. Egy baj van, hogy sok gólhelyzetet kihagynak.”

Önállósodva bátran nyúl a kerethez, áprilisban büszkén írja: „4-2-4-es felállásban játszunk most már minden mérkőzést, mert a két fedezetünk nem képes az ellenfél támadásait feltartani, így egy fedezetjátékost tettem be összekötőnek.”   Hiába, a Sebes Gusztáv-féle Aranycsapat-taktika csak benne volt a fejében.

A Fiorentina 7. lett a végén a bajnokságban, de ez senkit sem zavart, mert közben megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK). A Rangers ellen Glasgow-ban 2:0-ra győzött, de a napló visszafogott: „Izzó légkörben folyt le a mérkőzés, 80 000 ember hihetetlen hangorkánja buzdította az ellenfelet. Szerencsés körülmények között elért győzelem.”   A visszavágó is sikeres (2:1), ám csak ennyi az értékelés:  „Micheli, Castelletti, Da Costa és a második félidőben Rimbaldo rosszul játszott. A sok mérkőzéstől kissé fáradt a csapat.”

Magasan volt nála a mérce, hiszen az Olasz Kupa megnyerése (Lazio: 2:0) után szintén bosszankodik: „A csapat hihetetlen rosszul játszott, nagyon sok hibát csinált. Nem tudnak passzolni. A belső hármas hihetetlen rosszul játszott.”  Játékosai közül egyébként is csak a kapus Enrico Albertosival, a hátvéd Enzo Robottival és a fedezet Saul Malatrasival elégedett, egyébként lesújtó a véleménye róluk. A másik kapus, Giuilano Sarti  „ha hideg van, nem tud védeni, mert erősen reumás” , Dante Michelinek   „nagy munkabírása van, csak a szeme rossz, így a passzainak nagy a hibaszázaléka”  , Luigi Milan „hamar feladja a küzdelmet, nem lát a pályán”  , Gianfranco Petrisnek  „kevés esze van a játékhoz”.

A napló itt véget ér, de Hidegkuti firenzei pályafutása nem. A következő idényben (1962–1963) a csapat harmadik lesz, ám nem vele fejezi be a bajnokságot. Noha a klub két évre hosszabbítana vele, ám a magyar sportvezetőség összesen csak három évre adott engedélyt a külföldi munkavállalására. Így aztán Ferruccio Valcareggi ül le a kispadra, ő vezényel az újabb KEK-döntőn is (Atlético Madrid: 1:1, 0:3), Hidegkuti pedig egy évre Mantovába szerződik. Benn marad a csapatával (11. hely), és jön haza.

Győr a következő állomás, és első hely az 1963 őszi, egyidényes bajnokságban. A Fradi botladozása (Bp. Honvéd: 2:7, Szeged: 1:2, Dorog: 1:2) is kell a gólaránnyal kivívott első helyhez, de siker ide vagy oda, Hidegkuti reális:  „Csapatunk nem képvisel olyan tudást, olyan erőt, amely feljogosíthat bennünket arra, hogy együttesünktől a bajnoki cím megvédését reméljük”   – mondja már az új idény (1964) kezdetén, majd a negyedik helyet követően rá kell döbbennie, hogy hazaérkezett, itthon van... „Lemaradtunk, mégpedig azért, mert játékosaink többsége önelégültté, önteltté vált, sőt bizonyos vonatkozásban fölényessé is. Akadtak olyanok is, akik kiengedték a gyeplőt”   – mondta, de azért közben a BEK-elődöntőig meneteltek (Benfica: 0:1, 0:4).

El is jött Győrből, Tatabányára ment, ahol büszke lehetett arra, hogy „sikerült a Tatabányát átállítani egy támadóbb szellemű játékra” , majd a következő két bajnokságra (1967–1968) visszahívta az MTK. Az első évben 10., a másodikban 11. lett a csapat, nem éppen a várt teljesítmény, ám a dolgát megnehezítette, hogy Hungária körúti szokás szerint mindenki okosabbnak hitte magát az edzőnél. Még a régi harcostárs, Sándor „Csikar” is... Nem véletlen, hogy már az első év végén ment volna, ám végül 1968 szeptemberében jött a hír: távozik.

Az NB I B-s Bp. Spartacus következett (1968–1971), nyugodt hely, a levezető futballisták (Takács Béla volt Fradi-kapus, Mihalecz Boldizsár, a Bp. Honvédot és a MTK-t megjáró hátvéd, Nagy István, az MTK egykori klasszisa) és többre vágyó fiatalok (Egervári Sándor, Mezey György) csapata. Az eredményeket (10., 7., 3. és 12. hely) senki sem kifogásolta, tisztelték, becsülték őt.

Aztán Lengyelországból jött a kihívás (1972), hogy tartsa benn a Stal Rzeszówot az első osztályban. Nem sikerült, ám utána az Egri Dózsa (1973) benn maradt vele az NB I B-ben.

És újra a fény – Egyiptomban (1973–1980). A kairói al-Ahlihoz szerződött (ez az a gárda, amely idén februárban részt vett a FIFA-klubvilágbajnokságon, és ott a harmadik helyet szerezte meg), amellyel öt bajnoki címet szerzett, népszerűségére jellemző, hogy „a szakkarai és a gizehi piramisoknál nevének hallatára féláron kínálták az emléktárgyakat. A Muszkiban, a híres bazárnegyedben pedig azzal csalogattak beljebb egy-egy üzletbe, hogy Hidegkuti is ott szokott vásárolni”   – írta a Népsport riportere. Akinek büszkén mondta:  „Szabad kezet kaptam – s élek is vele! A középpályás El Khatib például azzal szórakoztatta a közönséget, hogy körbefutott a mérkőzés előtt fején a labdával. Na, fiam – szóltam, ez nem ingyencirkusz, ezt a mérkőzést maga a tribünről nézi végig.”

Pedagógiája sikeres volt, hiszen Mah-mud el-Hatib 1983-ban a France Football szavazásán Afrika legjobb játékosa lett. Hidegkuti akkor mesélte el: „Egyiptomban szigorúan a korelnöknek dukál a csapatkapitányi karszalag. Én a hagyományokat felrúgva Khatibra bíztam a tisztet. Óriási felzúdulás, a sértett veteránok játékossztrájkkal fenyegetőztek. Sebaj – mondom, akkor szerződést bontok. A vezetőség valahogy elsimította a balhét. Khatib maradt a kapitány, én az edző. Kemény harc volt.”

Egyiptom után még volt a Salgótarján szaktanácsadója (1981–1983), majd szintén szaktanácsadó Dubaiban, az ottani al-Ahlinál, majd visszavonult.

Amikor Fejér Miklós Régi Sipos vendéglőjében a hagyományos, az Évszázad mérkőzésére emlékező találkozók egyikén megkérdeztem tőle, mi volt a különbség futballista- és edzői pályája között, kézenfekvő feleletet adott:  „Semmi. Én a kispadon is futballista maradtam. Ha a kezem alá kerülők mindegyike is az lett volna, hát, tudod...”