A római jog ereje – Malonyai Péter publicisztikája

A grundokról lesz szó, megint, mint már jó néhányszor ezeken a hasábokon. Némi félreértés övezi időnként a témát, mert amikor felidézem a múltat, nem a területre, a szabad négyzetméterekre gondolok, hanem amit adni tud a közösségi lét, amennyire nevel, ha együtt vannak a gyerekek.

Ugyanis nem azzal van a gond, amiért több mint száz esztendeje felemelik a szavukat az aggódók – a beépítésekkel. A grund jelentése ugyanis alap­esetben telek, ami arra való, hogy hasznosítsák. Ingatlan, mégpedig a legértékesebb fajtából. Legyen elég csupán a római jog máig élő alapelvére utalnom, amely szerint Aedificium solo cedit, tehát az építmény osztja a telek sorsát, magyarán, akié a föld, azé a ráhúzott épület. Vitás esetben persze, mert a felek nyilván megállapodhatnak, ahogy csak akarnak.

Ugyanakkor ez – sommásan, bevallom – igaz a futballra is. Amilyen az alap (grund), olyan a felépítmény (játékosok). Ha nincs grund, nincs kész futballista sem.

A téma klasszikusa A Pál utcai fiúk, minden sora aktualizálható. Mert ugyebár a regény végén Janó azzal próbálja nyugtatni Bokát, hogy „Akié a grund, az csináltatja házat”, így aztán „Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot... csinálnak pince... fundamentum...” Boka Jánost persze nem a tulajdonviszonyok érdeklik, azt siratja, hogy odalett a játszóterük. Akinek, pesti gyerek lévén, „...ez az Alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot” – ez is Molnár igazsága.

A korosztályomban és környékén mindenkinek megvolt a maga grundja. Nekem a házunk mögötti rét, amelynek az utca felőli oldalán domb húzódott, így olyan volt, mint egy stadion... De grundom volt a mai Komjádi uszoda helyén árválkodó terület is, ahol vasárnap reggelenként öttusázókkal, vízilabdázókkal, magánzókkal rúghattam a labdát. Profik voltunk, mindenki betett egy húszast a közös kasszába, s aztán a győztes csapat vitte a pénzt. Emlékezetes csaták voltak. Amikor az uszodát építeni kezdték, és kiszorultunk a térről, nem véletlenül búcsúzott így a póló utánpótlás-nevelésében legendás Őry Ferenc (nekünk csak „Laza”) a Népsportban: „Pedig micsoda játék volt... És micsoda felejthetetlenül nagy csalások történtek itt...!” Hogy a viszályok utána egy jó sör mellett ne csak elcsendesedjenek, meg is szűnjenek az ellentétek.

A téma igazsága (és közhelye), hogy a magyar futballt a grundok tették naggyá. Schlosser, Lázár „Tanár úr”, Sárosi doktor, Cseh „Matyi”, Deák „Bamba”, Puskás „Öcsi”, Bozsik „Cucu”, Czibor, Farkas Jancsi – sorolom, sorolják a neveket, a lista pedig végtelen. Úgy igaz, hogy a játék mellett nevelt is a grund, győzelemre, csibészségre, az idősebbek tiszteletére, egymás és a játék megbecsülésére – és így tovább. Generációról generációra öröklődtek a szokások, a szabályok, akkoriban az utcán nőtt fel sok gyerek, s aki nem, az is lejárt a többiek közé, akár a szülői tilalom ellenére is.

A felsorolt dicséretes erények megszerzéséhez persze nem feltétlenül grundok kellenek, ám közösségi tér mindenképpen. Amiben már a múlt század fordulóján is szűkölködött a főváros. Nem véletlenül írta 1890-ben Felsmann József, a VIII. kerületi főreáliskola igazgatója, hogy „a fővárosban a nyereségvágy a legkisebb tért is minél nagyobb haszonnal igyekszik értékesíteni, az udvarok mindinkább összezsugorodnak, a kertek és a szabad terek egymásután eltűnnek, és a szabad mozgásra hívó alkalmak is kevesbednek”. Ez volt az az idő, amikor pedig a futball viharos gyorsasággal lett népszerű nálunk. „Az ember alig hinné, hogy idegenből ideszakadt sport annyira meg tudja vesztegetni egy egységes nép lelkét, mint ez a football” – írta Dobák Lajos a Nemzeti Sport 1911-es karácsonyi számában. Példákat sorol, így a szépen felöltöztetett kisgyerek esetét, aki egyből visszarúgja a labdát a játszóknak, nem törődve azzal, hogy derékig sáros lesz, a kifutófiúét, aki egy gyufaskatulyát rugdosva, a járókelők között „cselezgetve” igyekszik a célja felé, vagy az idősebb urat, aki elhajítva a csikkjét, dropból küldi a csatornanyílás felé.

Később, jóval később, a hatvanas években, a lakótelepek építése szűkítette a játszóhelyeket, jött a vita, hogy miért olyan fontosak a grundok. Mert ugyebár lakás kell, a parkok csak javítanak a városképen, nehogy már az legyen a gond, hogy nincs hol rosszalkodniuk a gyerekeknek. A Népsport 1962-ben egy kisgyerek sirámait közli arról, mit nem szabad a házuk udvarában: tilos labdázni, focizni, a fűre lépni, a füvön birkózni, a porolóra vagy akármire felmászni, a medencébe beleugrálni, a hintán állva hintázni, futkározni.

Emellett az iskolákban is tiltották a focit. A múlt század első felében titokban játszottak csapataikban a leigazolt szerencsések, ha az igazgatójuk megtudta, lett haddelhadd. De később, az említett hatvanas években is tilos volt az iskola udvarán futballozni, ahogy a parkokban is – jött az igazgató, a tanár, a pedellus, a csősz, a parkőr, a szomszéd. Elvette a labdát, a gonoszabbja kiszúrta, a futballgyilkosság – én hívom így – mindennapos volt.

Itt vetem közbe, hogy milyen érdekes... Amikor bűn volt a gyereknek futballozni, a felnőttvilág ellenség volt, egyre-másra tűntek fel klasszisok a magyar futballban, s amióta a tehetségesebbnek mindent a feneke alá tolnak, már nem annyira (fogalmazok finoman – nagyon.)

Azért illúzióink ne legyenek, lehetett akármilyen nagyszerű a grundélet, az ott játszók mindegyike arra vágyott, hogy igazi mez legyen rajta, stoplis cipőt kapjon, leigazolják. Mert hiába a játék öröme, a fene nagy szabadság, a múlt tovább élt, abban mindenképpen, hogy az egykori, utcákon, tereken pallérozódó klasszisok példája éltesse az álmokat.

Többen vagyunk, akiknek nem sikerült, mint akiknek igen. Ezzel együtt a futball fertőző betegség, aki beleszeretett, csak akkor száll ki belőle, amikor már – nem túlzás – szinte lépni sem tud. Az említett mai „Komi” melletti játszók közül akadnak, akik ma is a pályán vannak vasárnaponként. Az idézett „Laza” mellett például Bordás György, aki annak idején öttusázóként kezdte, a vízilabda-szövetség társelnökeként sem hagyta abba, vagy Bodnár János, a korábbi junior-világbajnok öttusázó, majd mesteredző, később az ifjú pólósok mestere. Jóval hetven fölött vannak, de megjelennek hétről hétre.

Mindez azért (is) érdekes, mert találtam egy grundfocis honlapot. A kezdeményezés profi, még csapat- és játékoskereső is van rajta. Olvasva a bejegyzéseket kiderül, hogy ez persze a felnőtteknek készül, azoknak, akik még mindig játszanának. Inkább folytatás, mint kezdet – ez nagy különbség a múlthoz képest. Mert – valljuk be – más elkéredzkedni anyutól, aputól, hogy lemehessünk focizni, s más megmagyarázni a feleségünknek, hogy miért nem vagyunk otthon, mondjuk, vasárnap délelőtt. És persze a pályakeresőben sem üres telkeket, játszóhelyeket kínálnak, hanem műfüves pályákat – természetesen nem ingyen. Ezzel együtt az ötlet tetszik, az kevésbé, hogy az utolsó bejegyzést 2016-ról találtam, még az is lehet, hogy olyat dicsérek, ami már nincs is. Ez persze nem idegen a témától – a grundoknál is ez a helyzet.

A mai gyerekek már nem értik, mi az, hogy három korner egy tizenegyes, hatos a meccs (és kettővel kell nyerni...), ez nem baj, az már inkább, hogy aligha az övék, ami a grund igazi, beépítésektől független lényege.

Hogy a kályhához térjek vissza, idézem A Pál utcai fiúk filmjének (1969) rendezőjét, Fábri Zoltánt, aki így beszélt a bemutató előtt: „A grund nem labdázótér volt csupán... Sokkal több annál, a becsület mezeje...”

Jó lenne a futballpályákról is elmondani ugyanezt.

Megint.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!