Edzősors: Újra és újra történelmet akarok írni – Tomiszlav Szivics

– Szóval, vannak még csodák?
– Az én esetemben biztosan – válaszolta a Nemzeti Sport érdeklődésére az 55 éves Tomiszlav Szivics, aki korábban idehaza dolgozott a Kecskemét, a Paks, a Diósgyőr és a Mezőkövesd csapatánál, s pénteken a szerb élvonalban a negyedik helyen végző, s az Európa-konferencialiga-selejtezőben induló Radnicski Nis vezetőedzőjének nevezték ki. – Csoda volt, hogy Feröeren bajnokok lettünk a B36 Tórshavnnal, csoda volt, hogy feljutottunk az NB I-be a Kecskeméttel, majd megnyertük a Magyar Kupát, csoda volt, hogy a Diósgyőrrel két kupadöntőt vívtunk, abból az egyiket, a Ligakupáét megnyertük, aztán az Európa-liga selejtezőjében két kört is sikerrel vettünk. És persze csoda volt az is, hogy a nemrégiben véget érő idényben a Novi Pazarral kiharcoltuk a bennmaradást. Megjegyzem, utóbbi volt mind közül a legnagyobb tett.

– Miért is?
– Amikor februárban átvettem az utolsó helyen álló csapatot, senki sem hitt a bennmaradásunkban. Látva az együttes majdhogynem reménytelen helyzetét, tízből kilenc edző visszautasította volna a lehetőséget – én voltam a tizedik! Noha az azt megelőző másfél évben jól éreztem magam a harmadosztályú FK Tiszánál, meg akartam mutatni, hiába múltam már ötvenöt, az élvonalban is megállom a helyem, sőt! Sokan már leírtak, valaki talán már el is felejtett, de én tudtam, képes vagyok a csodára! Az első három meccsen csak egy pontot szereztünk. A harmadik mérkőzés után az elnök azzal állt elém: „Gyakorlatilag kiestünk, de semmi baj, ez nem a te hibád, csupán annyit kérek, ne hagyj itt bennünket, vidd végig a szezont!„ Visszakérdeztem: „Miért jöttem ide, miért hívtál engem, ha te sem hiszel abban, hogy benn maradunk?”. Aztán hozzátettem: „Sok munka kell, kis szerencse, és nem lesz baj.” Ebben maradtunk, a következő meccsen bravúros döntetlent értünk el a Mladoszt ellen, rá egy hétre Szabadkán legyőztük a Szpartakot, és onnan már nem volt megállás. Szabadkai vagyok, rengeteget jelent nekem a szülővárosom, és fájt, hogy az utóbbi években egyszer sem gondoltak rám az éppen edzőt kereső Szpartak vezetői. Amikor elvállaltam a Novi Pazar irányítást, kijelentettem: nem tudom, hány mérkőzést nyerünk meg, de hogy a Szpartakot legyőzzük, arra bárki mérget vehet. Így is történt.

– Három hónapja mondott még valamit lapunknak: „A reális cél az lehet, hogy a végére kapaszkodjunk fel az osztályozót érő helyre. Ha odáig eljutunk, azt már úgyis megnyerjük.”
– Megcsináltam, nem? Az IMT Beograd, vagyis a Crvena zvezda fiókcsapata ellen játszottuk az osztályozót, és bár az ellenfelet tehetséges fiatalok alkották, az első találkozón három egyre nyertünk idegenben, az akkor már ránk jellemző látványos játékkal. Ezek után az is belefért, hogy a visszavágón kikapjunk kettő nullára. A sikerünk egy pillanatig sem forgott veszélyben, mert amint a Beograd megszerezte a második gólt a kilencvenötödik percben, a bíró lefújta a mérkőzést. Kezdődhetett az ünneplés, az egész stadion a nevemet skandálta, mint egykoron Kecskeméten és Miskolcon.

– Ha nem tévedek, kétgólos vereségnek úgy még nem örült, mint akkor.
– De, téved, mert a vereség sohasem esik jól nekem... Vigasznak azért megtette, hogy az álmunk teljesült – úgy, hogy sérülés, betegség és eltiltás miatt a fél kezdőcsapat hiányzott a visszavágón. Az örömöm ugyanakkor szomorúsággal vegyült, mert amikor felhangzott a hármas sípszó, és beindult a fieszta, már tudtam, nem maradok a klubnál.

– Akkor már megkeresték a Radnicski Nistől?
– Nem, akkor még nem. Én döntöttem úgy, hogy nem folytatom. Örökké hálás leszek a Novi Pazarnak, mert a klub adott egy esélyt, hogy bizonyítsam, a legjobbak között van a helyem, ráadásul a csapatot és a szurkolókat is megszerettem, de úgy éreztem, ebből a projektből kihoztuk a maximumot. Szerettem volna jelentősebb célokért küzdeni. A mérkőzés másnapján leültem a Novi Pazar vezetőivel, akkor tudattam velük a döntésemet. Kérdezték, mi az ára, hogy ne menjek el, de nem tudtak volna olyan összeget mondani, amivel maradásra bírnak. Békében, barátsággal köszöntünk el. A számlát rendeztem, tiszta lelkiismerettel mentem el.

– Sokáig nem volt állás nélkül...
– Volt még két-három érdeklődő, ám a Nis melletti érv volt a múltja – Szerbiában úgy tartják, a Crvena zvezda, a Partizan és a Vojvodina után a negyedik legnagyobb klub. Kihívást jelent ezt a csapatot vezetni, pláne úgy, hogy az Európa-konferencialiga-selejtezőben is szerepelhetünk. Megint kemény fába vágtam a fejszémet, de ilyen feladatra vágytam. Még mindig hatalmas dac dolgozik bennem, újra és újra történelmet akarok írni. Sok igazságtalanság ért a karrierem során, de engem nem lehetett megtörni – ezért is bízom abban, hogy egy-két csoda még vár rám.