Hazaárulás? – Deák Zsigmond publicisztikája

Jó barátom, kollégám fia, menye és unokája Amerikában, közelebbről San Franciscóban él, ezért ő, összegyűjtve a szabadságát és a pénzét, náluk-velük töltötte az ünnepeket. Egészen pontosan valamivel korábban érkezett, így helyi idő szerint reggel hétkor egy ottani mexikói kocsmában volt szerencséje megnézni a katari labdarúgó-világbajnokság döntőjét. Elmondása szerint színes vendégsereg gyűlt össze, amelyben az argentin hívek jellemzően világoskék-fehér csíkos mezben feszítve szurkoltak az övéiknek. Amikor vége lett az emlékezetes csatának, a nagy ünneplés közepette egy hatvan feletti, őszes úriember nem bírt a könnyeivel, zokogva hívta meg a kocsma közönségét egy kör italra. Nyilvánvalóan kiderült, hogy Argentínától légvonalban tízezer kilométerre is mennyire fontos neki a hazája, a futballválogatottja. A személyétől elvonatkoztatva pedig újból bebizonyosodott a már sokszor említett alapvetés, hogy a sportnál kevés hatékonyabb közösségformáló erő létezik, amely messze idegenben is működik, nem csupán helyben, otthon.

A magyar válogatott, bár kétszer közel állt hozzá, az argentinnal ellentétben még nem nyert világbajnoki aranyat, s 2022-es bravúros eredmények, esetleg a példának hozható legutóbbi marokkói vb-menetelés ide vagy oda, nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is nyerjen. Épp ezért az említett San Franciscó-i esetbe is nehezen tudom magamat beleképzelni, de abból kiindulva, hogy – csak a legközelebbi múltból – Fiola franciáknak lőtt Eb-gólja, Nagy Zsolt németek elleni bombája, Szalai szintén németek elleni sarkazása hatására most is gombóc nő a torkomban, mégis van valami fogalmam róla. S amikor éppen „szenvedek” a klaviatúra előtt az ihletre várva, vagy csak egyszerűen rossz kedvem van, mindig megkeresem azt a videót, amely a Puskás Arénában játszódik a 2021-es magyar–francia Európa-bajnoki meccs ­félidejében, 1–0-s vezetésünknél. Hatvanezer ember énekel folyamatosan, egy köpcös kis emberke a skandálás ütemére lépked sörökkel a kezében, egyszer csak megáll, a fejére önti a háromkorsónyi drága nedűt, majd menetel tovább. Ez a jelenet számomra a hazaszeretet szurkolói létben kifejeződő metaforája: hősünk ­félóráig sorban állt, kidobott az ablakon több ezer forintot, szomjas maradt a cimboráival együtt, mégis boldog a végletekig, mert egy ütemre ver a szíve az övéivel.

A hazaszeretet negatív megfelelője a hazaárulás, amivel szerintem (noha valóban néven kell nevezni a minősített eseteket) túl sokat dobálóznak egyik „térfélről” a másikra a politika szereplői, mert így részben-egészben elveszti igazi tartalmát és elrettentő hatását. A kifejezés a sportban, a futballban is megjelenik, legutóbb és legvisszhangosabban akkor, amikor Cristiano Ronaldo Szaúd-Arábiába szerződött. Egészen pontosan kollégám, Gyenge Balázs remek cikke szerint nagy a felzúdulás Portugáliában, miután a francia hírügynökség (AFP) arról írt, hogy CR7 az Al-Naszr csapatával kötött szerződése részeként, több mint kétszázmillió euró fejében a 2030-as szaúdi vb-rendezés mellett száll síkra, és a projekt nagykövete lesz. A bibi az, hogy a játékos hazája is pályázik a világbajnokságra Spanyolországgal, valamint – egy korábbi bejelentés alapján, teljesen logikátlan módon, a józan észt a napi politikum oltárán feláldozva – a háború sújtotta Ukrajnával karöltve... Most éppen arról megy a vita, hogy mi szerepel a szerződésben, a portugál közvélekedés szerint mindenesetre Ronaldo tette és attitűdje (ha igaz) kimeríti a haza­árulás fogalmát.

Semmiképp sem szeretnék beállni az ötszörös aranylabdás sztár feltétlen hívei vagy esküdt ellenségei sorába, pedig ettől a legfrissebb aspektustól függetlenül mindkettő igen hosszú, és tagjai a realitást könnyedén veszik semmibe, egymást pedig virtuálisan rendre megfojtják egy kanál vízben a kommentelések során. Szerintem CR7 messze van a hazaárulótól, egyébként nem játszott volna 196-szor a portugál válogatottban, sok sikerre, például Európa-bajnoki címre vezetve, s nem tárgyalna most az új szövetségi kapitánnyal, Roberto Martínezzel a folytatásról. Persze jó kérdés, hogy mit jelent neki a haza, amelyet 2003-ban elhagyott, hiszen mintegy két évtizede külföldi klubban keresi a mindennapi kenyerét – vagy inkább kalácsát. Bár néhány hét múlva 38 éves lesz, és már megkopott a tudása (pontosabban visszafogottabb lett a teljesítménye, mint a kor előrehaladtával mindenkinek), valamint Katarban kiderült, hogy szakmai szempontból már nem ő a portugálok vezére, még mindig el tudja adni magát a világ legjobban kereső futballistájaként. Marketingszempontból telitalálat a szerződtetése – lásd a szaúdi ligaválogatott és a PSG jövő heti meccsét, amelyre kétmillió jegyigénylés futott be a CR7–Messi párharc miatt –, s noha világossá vált legkésőbb második manchesteri korszakában, hogy már nem éri el saját egykori nívóját, ha ezt nem akarja magának bevallani, akkor nem is fogja. Ennek az oka egyrészt a szintén világszintű egója, másrészt a kétségtelenül meglévő fizetőképes kereslet. Bizonyára úgy van vele: ugyan ki mást szereznének meg a szaúdiak, ha nem a legjobbat, azaz engem? A járulékos vb-propagálásba pedig nyilván nem gondolt bele, és persze honfitársai sem, különben már rég szerződtették volna a maguk kampányába, kevesebb pénzért, patrióta mivoltára (is) apellálva. Azért azt leszögezhetjük, hogy Cristiano Ronaldo üzleti szempontból rég nem portugál, hanem nemzetközi brand, amolyan multinacionális vállalat, amely a földkerekség minden szegletében busás hasznot termel. S pusztán pénzügyi aspektusból nézve nem teljesen mindegy, mikor és hol „alapították”? A szurkolók jó részének érthető módon nehéz ezt elfogadnia.

A hazaárulás szót még véletlenül sem használnám, de nekünk, magyaroknak is van némileg hasonló „ügyünk”, olimpiai, világ- és Európa-bajnok rövid pályás gyorskorcsolyázóink, a Liu fivérek országváltása. Amennyire a reakciókat érzékelem, az átlagnál valamivel megengedőbb vagyok, talán azért is, mert a közvéleményt nem érte el a változás előszele, ami a szakmát igen, tehát számomra kevésbé jött váratlanul. Messze nem vagyok minden információ birtokában, de van egy olyan érzésem, a Kínába távozás inkább szakmai és emberi, mintsem pénzügyi okok miatt következett be. Shaolin Sándornak és Shaoangnak a velük foglalkozó remek edzői team tagjai közül mindent egybevetve Csang Csing Lina volt a legfontosabb, a kulcs, s mivel ő kénytelen volt hazatérni (apellátát Kína ritkán fogad el), a fiúknak dönteniük kellett. Így döntöttek. Amolyan „mentő körülményként” ne feledkezzünk meg kettős identitásukról, hiszen édesapjuk révén félig kínaiak, nem egy harmadik országba szerződtek jó pénzért, hanem második otthonukba, második hazájukba. Az elsőnek sokat köszönhetnek, s az is nekik; e gondolat szerint haladva tekintett el végül a magyar állam a beléjük fektetett felkészülési összeg visszafizetésétől. Természetesen a történtektől nem kell mindenkinek eltekintenie, a Magyar Sportújságírók Szövetsége, az MSÚSZ tagjai sem hagyták figyelmen kívül, hiszen Liu Shaoang csak harmadik lett az Év férfi sportolója választáson. Meggyőződésem, kizárólag szakmai szempontból neki kellett volna nyernie (bevallom, jómagam így voksoltam), ám abszolút tiszteletben tartom azon kollégáim véleményét, akik szerint nem csak ez számít. Őszintén szólva nekem az a legfontosabb, ami a legbensőbb érintettek között emberi szinten játszódott le, s innen nézve Bánhidi Ákos szavai megnyugtattak: a remek edző úgy fogalmazott, hogy Linával továbbra is kiváló a viszonya, s a Liu testvérekért tűzbe menne, de azok is érte.

Ettől még senki sem boldog, hogy legközelebb kínai mezben látjuk őket viszont – ha éppen nem jönnek haza vizsgázni a debreceni egyetemre... –, s talán némelyek többet is tehettek volna a maradásuk érdekében, összességében azonban az árulás nagyságrendileg és tartalmilag más erkölcsi kategória.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!