Ezüstcsapat – Borsody István filmet készített az 1938-ban vb-második magyar válogatottról

– Ennyire a szívéhez nőtt ez a labda? Az Ezüstcsapat című film decemberi sajtóbemutatóján még a színpadra is felvitte magával.
– Nagyon, most is a kocsim csomagtartójában van. Különleges labda, fűzős, belsős, nem mai darab. Az egyik kollégám találta az interneten, én mentem el érte. S képzelje, kiderült, hogy van ott egy eladó, már-már muzeális, 1983-as évjáratú Lada 2107-es, tudja, amelyiknek a lámpáján is van „ablaktörlő”. Imádom a régi autókat, azonnal megvettem.

– A filmben elég sokszor feltűnik a labda.
– Az Ezüstcsapat dokumentumfilm, de abból az időből kevés felvétel maradt, a narráció alatt kitalált futballjelenetekkel színesítettük. Skrabski Fruzsina producerünk kollégája, Novák Tamás jól ismeri a vecsési focistákat, nekik csináltattunk korabeli mezeket, és természetesen a labdának is főszerep jutott.

– Több mint nyolcvan éve volt Párizsban a vb-döntő, s akkor még természetesen nem volt tévéközvetítés. Hogyan jutottak hozzá az eredeti felvételekhez?
– Nagyon nehezen. A FIFA-val hónapokig leveleztünk, hol az volt a válasz, nincs anyag, hol az, hogy van, végül francia forrásból sikerült néhány perchez hozzájutnunk, illetve anno Pluhár István, a kor Szepesi­jének alámondásával készült egy 13 perces összeállítás, benne a magyar–svájci és a magyar–svéd meccsel, valamit az olaszok elleni döntővel. Ezt sikerült megkapnunk a Nemzeti Filmarchívumtól. A Magyar Televízió a vb-döntő ötvenedik évfordulóján forgatott a még elő játékosokkal, ebből az összeállításból is felhasználtunk képkockákat.

– Történelemtanári diplomája van, eddigi filmjei s az RTL-en futó népszerű műsora, a XXI. század is passzol a végzettségéhez. Honnan jött az ötlet, hogy az 1938-as vb-csapatról írjon, rendezzen filmet?
– Sohasem tanítottam a kötelező penzumon kívül, amit az egyik építőipari szakközépiskolában töltöttem. Az utolsó órámon az osztályomtól diplomát kaptam, mondván, tudják, hogy csak az oklevél miatt kellett nekem a gyakorló tanítás, de az ő szemükben én már tanár úr vagyok. Iskolás koromban szerettem focizni, a Tungsramban kajakoztam, de versenyszerűen nem sportoltam. Angyalföldi gyerekként a Mónos-, Aranyos-, Galaschek-, Szilveszter-féle Vasas mérkőzéseire jártam a Fáy utcába, mostanában már nemigen megyek meccsre. A tizenhárom éves fiam viszont nagy sportrajongó, minden reggel a Nemzeti Sport honlapjának olvasásával kezdi a napot, kosárlabdázik és úszik, vele gyakran játszom a FIFA-videójátékot, lelkes Manchester United-szurkoló. A családunkban volt híres edző is, akit azonban a nagyközönség nemigen ismer, pedig tizennyolc világ- és olimpiai bajnok, tizenöt Eb-győztes tanítványa volt. Ő Borsody László, apai dédnagyapám testvére, aki a Magyar Királyi Toldi Miklós Honvéd Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet fővívómestereként járult hozzá a magyar kardvívás világhírűvé tételéhez. És akkor az ötletről: sokat dolgoztam együtt Kurutz Mártonnal, az NFA filmtörténészével, közösen készítettünk egy filmet Az elveszett nagypapa címmel. Bárány Róbert, az unoka segítségével a holokauszt idején meggyilkolt amatőr filmes, Deutsch Richárd életét idéztük fel. Az archív felvételek között volt egy Fiorentina–Újpest meccsrészlet, az olaszok fantasztikus hatással voltak rám, s akkoriban tudtam meg Zeidler Miklós történésztől, aki az Ezüstcsapatban is nagy szerephez jutott, hogy anno milyen sok magyar edző dolgozott Itáliában, és hogy 1938-ban vb-döntőt játszott válogatottunk. Beleástam magam a témába, anyagot gyűjtöttem, összeállt a fejemben a terv, kialakult a csapatunk, s pályáztunk a Nemzeti Filmintézetnél. Huszonegymillió forintot kaptunk, abból kellett gazdálkodnunk. Sikerült eljutnunk több olasz városba és Párizsba, a vb-döntő stadionjába is.

– Mi volt a forgatás alatt a legnagyobb élménye?
– Mély benyomást tett rám a világ akkoriban talán legjobb együttese, az „Il Grande Torino” 1949-es repülőgép-tragédiájának állított emlékhely a város keleti szélén lévő Superga-hegyen. A Torino Lisszabonban, a Benfica ellen játszott barátságos meccset, a hazaúton a fedélzeten utazó összes játékos, stábtag, vezető, újságíró és a személyzet minden tagja az életét vesztette. Ottjártunkkor is rengetegen keresték fel az emlékművet a bazilikánál, ahol a szerencsétlenség történt. Találkoztunk egy diákkal, aki minden vizsgája előtt elzarándokol oda. A firenzei futballmúzeumban forgattunk, és szóba került, hogy az áldozatok egyike, a csapat akkori szakmai igazgatója, Egri-Erbstein Ernő lánya Torinóban él. Megkaptuk a telefonszámát, felhívtuk, és örömmel fogadta a stábot. Milánóba, a Giuseppe Meazza Stadionba kellett volna mennünk, de nem bántuk a cserét. Sőt! A fantasztikusan jó fizikai és szellemi állapotban lévő 96 éves Susanna – aki világhírű balett-táncosként és koreográfusként ismert – nagyon szépen beszélt az édesapjáról, és megrendítően a borzalmas szerencsétlenségről. Megmutatott egy babát, amit 1949 óta mindig magánál tart. Az apukája hozta neki Portugáliából, de már nem tudta átadni, a csomagjában találták meg... Megszólal a filmben a vb-csapatban játszó Lázár Gyula, a „Tanár úr” lánya, Lipócziné Lázár Gabriella, valamint Zsengellér Gyula fia, a sportújságíró Zsengellér Zsolt. Ahogyan Dénes Tamás futballtörténésztől, a film szakértőjétől hallható: a közvélemény nemigen tudja, hány és hány magyar tréner ült olasz együttes kispadján, az 1933–1934-es idényben például a tizennyolc első osztályú csapatból tizenháromén, s hogy ez a kapcsolat miként csúcsosodott ki az 1938-as vb-döntőben. Hihetetlen, de igaz, a világbajnokságon pályára lépő összes olasz játékosnak volt magyar edzője. Szakértőink részletesen elemzik, miért lettünk ezüstérmesek, hogy Dietz Károly szövetségi kapitány miért hagyta ki olasz sugallatra az egyik legjobb csatárunkat, Toldi Gézát, hogy Turay József szolidaritásból nem vállalta a játékot, hogy Sárosi György mégis miért lépett pályára. Mindenképpen szerettünk volna forgatni a döntő helyszínén, a Colombes-stadionban is. A párizsi ismerősömtől kapott számot hetekig hívtam, majd végül csoda történt, sikerült beszélni velük. Kiderült, hamarosan bezár a létesítmény, és szerencsénk volt, hogy egyáltalán felvették a telefont, de mondták, nagyon gyorsan jöjjünk, mert nem­sokára elkezdik a bontást. Villámgyorsan megszerveztük az utat, egy napot töltöttünk ott. A forgatás alatt azonban iszonyatos zaj volt, kiderült, a gyepet még gondozzák, éppen vágták a füvet, de kérésünkre leállították a gépet. Az arénát a párizsi olimpiára varázsolják újjá. A lelátóján állva Dénes Tamás arról is beszélt, hogy az ötvenes években miért hallgatták el itthon az 1938-as vb-ezüstöt, így nem csoda, hogy felnőtt egy korosztály, amelynek tagjai erről szinte semmit sem tudtak.

– Egy futballcsapat létszáma, a tizenegyes szám meghatározó már az életében. Ez a tizenegyedik filmje, s ha jól számoltam, a szűk stábban is éppen tizenegyen voltak.
– Igen, s nagy köszönet jár nekik, ezért név szerint is megemlítem őket. A vezető operatőr Szabó-Biczók Szilárd, az operatőr Balassa László, Boris Virág, Jártas Viktor, Kovács Adrián Péter, a hangmérnök Horváth Máté, a vágó Szentkirályi Vajk, a zeneszerző Rostás Tamás, a riporter Pécsi Róbert, a gyártásvezető Janovics Zoltán és Magyar Eszter Csenge volt.

– Hol lehet megnézni az Ezüstcsapatot?
– Az Urániában volt decemberben a sajtóvetítés, gyártásvezetőink jelenleg is tárgyalnak a Duna Tv-vel, a tervek szerint ott lehet majd látni az ötvenkét perces mozit. Az elkészítése nagyon izgalmas volt, ezért nem elképzelhetetlen, hogy fogok még sport témájú filmet írni-rendezni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 28-i lapszámában jelent meg.)