Megállíthatatlan az 55 éves csodacsatár

A napokban bejárta a hír a médiát, hogy újabb kanyart vett a világ legidősebb hivatásos labdarúgójának pályafutása, az 56. évét február 26-án betöltő Miura Kazujosi a portugál másodosztályú Oliveirense csapatához igazolt.

„A futballista olyan, mint a prostituált, mások szórakoztatására rombolja a testét” – idéztük évekkel ezelőtt hasonló témájú cikkünkben a kissé bárdolatlan bölcsességet, amelyet az örökifjú japán csatár példája nyomán most muszáj kiigazítani. Úgy tűnik ugyanis, hogy létezik olyan szerencsés szakmabeli, aki a sokadik kör után is képes megőrizni fizikai romlatlanságát. A 89 válogatott mérkőzésén 55 gólt szerző játékosnak ez a tizenötödik klubja, felnőttkarrierjét 1986-ban kezdte a brazil Santosban, a kilencvenes években megfordult a Genoa és a Dinamo Zagreb csapatánál, 2005 óta pedig – egy-egy japán, illetve ausztrál kölcsönidőszakot nem számítva – az első és a második liga között ingázó Jokohama FC igazolt támadója volt.

A statisztikák tálcán kínálják a meghökkentő megállapításokat. A Sizuokában született sportember elmondhatja magáról, hogy a sportág másfél százados történetének öt évtizedében is játszott felnőttbajnokságban, hamarabb bemutatkozott első nagy csapatában, mint hogy Lionel Messi meglátta volna a napvilágot, ráadásul a Nemzeti Sport már akkor megírta a lábméretét, amikor még nem is szerepelt Európában. Az ázsiai tehetség 38-as cipőjéről, 70 kilogrammos súlyáról és 167 centiméteres magasságáról Dénes Tamás kollégánk tájékoztatta a sportlap olvasóit 1993 márciusában, mielőtt az apró lábú, „Kazu király” becenéven emlegetett labdarúgó Fukuokában harmincezer néző előtt a Kirin-kupán pályára lépett a magyar válogatott ellen. Jenei Imre szövetségi kapitány csapata a Brockhauser – Telek, Nagy, Lőrincz, Fodor, Détári, Csábi, Márton, Duró, Kiprich, Kovács kezdő tizeneggyel 1–0-ra legyőzte ázsiai ellenfelét (gólszerző: Kiprich), a magyar olvasók pedig a sportújság színes felvezetőjéből addigra megtanulták azt is, hogy Miura romantikus alkat, kedvenc színésznője Ingrid Bergman, színésze pedig Humphrey Bogart. A párválasztásnál sem adta alább az amerikai-japán modellnél, Riszako Sitaránál, a hírességek házasságából két gyermek született. A futballcsillag ritkán ad interjút, a hozzá közelállók szerint tartózkodásának magyarázata nem valamiféle feszélyezettség, éppen ellenkezőleg. Állítólag előszeretettel lovagolja meg az élet hullámait, Brazíliából magával vitte a szamba és a zene szeretetét, és egy időben öltözködésében, frizurája kialakításában is kereste az extravagáns megoldásokat. Azt mondják, feltűnősködése csíphette Okada Takesi szövetségi kapitány szemét, aki némileg váratlanul kihagyta a japán válogatott 1998-as világbajnoki keretéből, megfosztva pályafutása nagy lehetőségétől.

De hol vannak már az előző évezred sérelmei!

A franciaországi torna idején születettek közül néhányan ma 25 éves „nagyfiúként” játszanak együtt Miurával, aki immár évek óta a világfutball első számú veteránja, miután hat éve a legidősebben elért élvonalbeli gól kategóriában is megelőzte a legendás Stanley Matthewst (a Stoke City nagy öregje 50 évesen és 5 naposan szerezte utolsó gólját). És ha már szóba került a világfutball emblematikus angol alakja, érdemes megemlíteni 1965. április 28-án rendezett búcsúmérkőzésének körülményeit. A Victoria Groundon szervezett ünnepi találkozón a „Stan tizenegye” néven futó angol ligaválogatott mérte össze erejét a világválogatottal, amelynek soraiban ott volt mások mellett Kubala László, Alfredo Di Stéfano, Josef Masopust, a nemzetközi csapat 6:4-es győzelmét hozó ütközet lefújása után pedig Puskás Ferenc és Lev Jasin vitte le a vállán a pályáról a nap főhősét.

A labdarúgás múltja gazdagon kínálja az elismert öreg játékosokhoz, régi nagy alakokhoz kötődő híres epizódokat, ezek közül talán kevéssé ismert a spanyol élvonal legidősebb tagjának története. Az illető egy Harry Lowe nevű, 1886-ban Norwichban született angol futballista, aki a Real Sociedad – akkoriban politikai okokból felvett kényszerű nevén Donostia – edzőjeként már felhagyott a játékkal, amikor 1935 márciusában a Valencia elleni idegenbeli mérkőzésen váratlanul bajba került.

Költségtakarékosságból csak tizenegy emberrel utazott az ellenfélhez, menet közben azonban az egyik játékosa olyannyira megbetegedett, hogy csak tíz emberrel tudta volna kiállítani csapatát a Mestallában. Persze a megoldás kéznél volt – a kezdésnél már ott sorakozott a pályán a 48 éves tréner is. Érdekesség, hogy 1936-ban Magyarországon megtörtént egy kísértetiesen hasonló eset a cikkünk melletti összeállításban is szereplő Bosnyákovits Károllyal, a 33 FC edzőjével (a sportsajtóban akkor Bunyák néven szerepelt), a veterán edző a Kőbányai AC ellen segítette ki csapatát – cúgos cipőben, merthogy nála még stoplis sem volt.

Visszatérve korunk állócsillagának japán rajzfilmekbe illő meséjéhez, Miura Portugáliába szerződése korántsem a véletlen műve. Az Oliveirense és a csatár előző csapata, a japán Jokohama FC között jól látható tulajdonosi összefonódás tapasztalható, az ázsiai egyesület birtokosa, az Onodera nevű cég a közelmúltban részesedést vásárolt a mobiltelefonos alkalmazásokkal kereskedő Kin Akihiro kezében lévő európai klubban. A színre lépő ázsiai cég közleményéből kiderül, az Oliveirensével nagy tervei vannak, a csapatot feljuttatná az első osztályba, új edzőközpontot alakítana ki, ami azonban a mostani átigazolás szempontjából lényeges: egyfajta átszállóhely lenne az Európába igyekvő japán és a Japánba készülő európai labdarúgóknak. A vállalkozáshoz pedig alkalmasabb „nagykövetet” aligha találhattak a fényes múltja és sportolóként magas kora miatt világszerte ismert Miuránál, akinek ráadásul nyelvi gondjai sincsenek Portugáliában, hiszen hajdan évekig Brazíliában futballozott.

Az 55 éves japán veterán állítólag ugyanolyan edzésmunkát végez, mint bármelyik csapattársa, a tréningek után hideg vízzel frissíti szervezetét, fegyelmezett életet él, szigorú diétát tart, és ha meg is kopott némileg a sebessége és állóképessége, azért még valóban tudja segíteni mindenkori csapatát. Kiugróan magas életkora miatt mégis sokkal inkább csodabogárnak számít a labdarúgás közegében, mint azok, akik negyven felett sem állnak le vagy csúsznak le a világfutball magasan jegyzett szintjéről.

Január végén töltötte be 45. évét Gianluigi Buffon, a Serie B-s Parma kapusa, de említhetjük példának Zlatan Ibrahimovicot, a Milan 41 éves csatárát, a paraguayi élvonalbeli Libertadban szereplő 41 éves Roque Santa Cruzt is. Miura világelsőségét egyébként némi vita övezi, a leghosszabb professzionális futballpályafutást ugyanis sokan Robert Carmonának tulajdonítják (a papírokkal alátámasztott statisztikát be is vették a Guinness-rekordok közé), az alsóbb osztályú uruguayi, kanadai, amerikai, spanyol és olasz klubokban megforduló, mérsékelten ismert hatvanéves hátvéd jelenleg az uruguayi negyedosztályban szereplő Hacele Un Gol a La Vida nevű csapat büszkesége.

A magyar futballtörténelemé pedig Veréb György, az 1949. december 10-én született kapus, aki a Hernád-menti kis faluból, Méráról jutott igen sokra és feltűnően sokáig: a Diósgyőrben szép pályafutást befutó labdarúgó a 49. évében még NB I-es mérkőzésen volt beugró, így máig ő a hazai élvonal korelnöke. Kikerestük az archívumban, az 1998. június 6-án lejátszott Diósgyőr–Videoton mérkőzés (4–1) után teljesítményére a jónak számító 6-os osztályzatot adta Doros László, a Nemzeti Sport helyszíni tudósítója, a lefújás után pedig feljegyezte Veréb Györgyné nyilatkozatát is: „Nagyon boldog vagyok, hogy a férjem győzelemmel fejezte be a pályafutását.”

Megkeresésünkre örömmel idézte fel a csúcstartó a huszonöt évvel ezelőtt történteket, az imént idézett asszonyi különinterjú körülményeit is érzékeltetve: felesége a mérkőzés utáni ünneplés perceiben könnyekig meg volt hatódva. És nem csak ő…

„Kapusedzőként dolgoztam a csapatnál akkoriban – emlékezett vissza a telefonban a 73 éves sportember. – Bajba került Tornyi Barnabás edző, mert a kapusok közül Nota Gyula és Rácz Róbert is megsérült, az ifikapusra pedig nem merte rábízni a feladatot. Egész héten át győzködött, míg végül csak elvállaltam. Azért volt ebben kockázat, hiszen ellenfelünk, a Videoton a kiesés elől menekült, így ha az utolsó fordulóban nem úgy megy a játék, becsúszik valami hiba és kikapunk, a szurkolók bizonyára elkezdenek pusmogni, hogy biztosan eladtam a meccset. Szerencsére jól ment a védés, hetven percig bírtam, és már négy-egyre vezettünk, amikor átadtam a helyemet az ifikapusnak, akit aztán pechére az első kifutása után kiállítottak. Kapus nem volt több, ezért a mezőnyből Kiser László állt be a kapuba, és mindenki meglepetésére kivédte a tizenegyest. Bár akkor már tíz éve nem védtem az NB I-ben, edzésben voltam, nem okozott különösebb gondot beállni a kapuba. Hogy min múlik, ki meddig bírja, nehéz megmondani. Az biztos, hogy akaraterő, fanatizmus nélkül nem lehet, és nem árt a nyugodt családi háttér és a klubszeretet sem.”

A pályafutás rendhagyó befejezése után Veréb Györggyel rátérünk a nem kevésbé különleges kezdetekre. A falusi labdarúgást szívügyének érző kapus, aki tavaly a Hátsó füves futballmentő túrához is csatlakozott a füzéri állomáson, meleg szívvel idézte fel a napot, amikor a Méra tizenéves tehetségeként meghívták egy szerencsi válogatóra. A menetrend szerinti busz lerobbant út közben Abaújszántón, így az éppen arra berregő második szomszéd vette fel a motorjára a buszmegállóban álldogáló fiút, a szerencsi meccs végére pedig már édesapja is odakerekezett. Az edző dicséretétől és biztatásától felvillanyozódott ifjúsági kapus boldogan indult vissza apjával szülőfalujába, a lejtőkön felült a biciklivázra, az emelkedőkön gyalog haladtak, a harminc kilométeres út pedig olyan észrevétlenül elrepült, mint másnak negyvenkilenc év…