Az NB I-től a megye háromig minden sorozatban felért a csúcsra Madar Csaba

– Jól sejtem, hogy innen az akadémiára megy?
– Igen, délután edzést tartok a csapatomnak – mondta az ötszörös magyar bajnok, kétszeres kupagyőztes Madar Csaba, akivel az egyik debreceni kávézóban találkoztunk. – Immár két éve dolgozom a DVSC Labdarúgó Akadémián az U13-as csapat vezetőedzőjeként, és nagyon élvezem a szerepkört. Nem mondom, hogy nincsenek kihívások, mert játszani sokkal könnyebb, mint edzőnek lenni, eleinte tartottam is a kisebb korosztályoktól, de megtanultam kezelni a srácokat. Igyekszünk úgy alakítani a napi programot, hogy a tanulás és a foci mellett maradjon szabadidejük is, hiszen még csak tizenkét-tizenhárom évesek.

– Annak idején ön is ennyi idősen került fel Sárrétudvariból a Debreceni Sportiskolához. Hogyan figyeltek fel a tehetségére?
– Faluhelyen nem sok választási lehetőségem volt, hogy mivel töltsem a szabadidőmet: a barátaimmal fogócskáztunk, bújócskáztunk a nádasban, fára másztunk, no meg persze fociztunk. A kertünk végében volt a pálya, olykor utcai bajnokságokat is rendeztünk, és mivel általában idősebbekkel játszottam, azért akartam egyre jobb lenni, hogy ne lógjak ki a sorból. Idővel meghívtak a megyeválogatottba, játszottunk a sportiskolásokkal is, édesapám pedig győzködött, hogy kérdezzem meg, hogyan lehetne bekerülni a csapatba. Ha nem lettem volna elég ügyes, valószínűleg udvariasan elutasították volna az érdeklődésemet, de szerencsére nem így történt. A hetedik osztályt még Sárrétudvariban kezdtem, aztán október harmadikán már Debrecenben mentem edzésre.

– Nagy ugrás volt?
– Hatalmas. Gyakorlatilag mély vízben találtam magam, hamar önállóvá kellett válnom. Úgy szakadtam el a szülői háztól, hogy korábban csak osztálykiránduláson jártam Debrecenben. Meg kellett küzdenem azért, hogy elfogadjanak, hiszen ismeretlen srácként kerültem új osztályba, csapatba, édesanyámmal pedig csak úgy beszélhettem, ha kivártam, hogy kapcsolják a termelőszövetkezetnél, ahol dolgozott… A városban könnyen belekerülhettem volna olyan társaságba, amely rossz irányba visz, sokszor hecceltek vele, hogy ha nem iszom, nem lesz belőlem futballista, de képes voltam nemet mondani. Azért Dombi Tibivel sok gyerekcsínyt megcsináltunk, vagy a barátaimmal például előfordult, hogy a kertek alatt besurrantunk gyümölcsöt „lopni” a fáról, aminek gyakran az lett a vége, hogy megkergetett minket a tulajdonos.

– Nem hinném, hogy sokan utolérték volna önöket…
– Nem bizony, de édesapámtól megkaptam a magamét.

– Hajdúsági kissrácként nagy álma volt, hogy egyszer a Loki felnőttcsapatában futballozzon?
– Mindig volt belső hajtóerőm, hogy jó lenne minél magasabb szintre eljutni, de szó sem volt arról, hogy ezzel keltem, ezzel feküdtem. Sőt, sokáig konkrét céljaim sem voltak, csak a labdarúgás szeretete miatt játszottam, és játszom máig. Még a serdülőcsapat tagja voltam, amikor a Békéscsaba elleni mérkőzésen összecsúsztam a kapussal, eltört a bokám, meg is kellett műteni. Emlékszem, január elején elkezdtem a rehabilitációt, majd Sidó Csaba bá, az ifjúsági korosztály edzője megkeresett, és azt mondta, ha gyorsan jó formába lendülök, bekerülhetek az országos bajnokságban szereplő A-csapatba. Az volt az első alkalom, hogy nagyon akartam valamit, boldog is voltam, amikor sikerült elérnem a célomat.

– Olyan is volt, hogy úgy érezte, kudarcot vallott?
– Ilyenre szerencsére nem emlékszem, talán azért, mert mindig tisztában voltam a képességeimmel, sohasem voltak irreális elvárásaim magammal szemben. Úgy voltam vele, ha kiadok magamból mindent, előbb-utóbb úgyis megtalálnak a lehetőségek, és valóban kinyíltak az ajtók előttem, nem kellett kopogtatnom. Az atlantai olimpia selejtezői során például egyáltalán nem számítottam alapembernek, de a tatai edzőtáborban sikerült bebizonyítanom, hogy érdemes vagyok a keretbe kerülésre. Még én is meglepődtem a szakmai stáb döntésén, de nagyon örültem neki, onnantól kezdve pedig már csak az járt a fejemben, hogy éljek a lehetőséggel.

– Olyannyira élt vele, hogy Brazíliának és Japánnak is beköszönt, előbbinek lőtt gólját azóta is sokat emlegetik.
– Az egyik ismerősöm még mindig úgy mutat be másoknak, hogy „a srác, aki gólt fejelt a braziloknak”… Azóta sem járt magyar futballcsapat olimpián, szóval a három vereség ellenére nagy fegyvertény volt az atlantai szereplésünk, ahogy hazajöttünk, rögtön meg is keresett az MTK. Akkor már Debrecenben játszottam, évről évre jobb eredményeket értünk el az élvonalban, ám az MTK-ba igazolni szintlépést jelentett, mert válogatott játékosok alkották a keretét. Úgy voltam vele, ha megállom a helyem, akkor azért csak tudok valamit… Végül hat évet töltöttem a kék-fehéreknél, kétszer nyertük meg a bajnokságot és a Magyar Kupát.

– Igaz, hogy a barátai kék festékkel lefújt libát adtak búcsúajándékként?
– Valóban így történt, nagyon mókás jelenet volt. Mielőtt Budapestre költöztem, mondták a haverok, hogy találkozni szeretnének velem, majd a Centrum áruház előtt megjelentek egy hatalmas dobozzal. Elképzelésem sem volt, mi lehet benne, aztán kinyitottam, és megláttam a libát, ami ugye az MTK-t jelképezi… A járókelők nem tudták mire vélni az egészet, de mi jót derültünk.

– A fővárosi kaland után visszatért Debrecenbe, egymás után három idényben is bajnok lett a Lokival.
– Amikor a DVSC szerződést ajánlott, Tobe (Sándor Tamás – a szerk.) és Dombi Tibi is újra a Lokiban játszott, olyan közösség jött össze, amelynek tagjai a pályán kívül is jó kapcsolatban voltak. Megfordult a fejemben, hogy jó lenne bajnoki címet nyerni azzal a klubbal is, amelyben bemutatkoztam az élvonalban, szerettem volna a játékommal visszaadni valamit az egyesületnek, a városnak, a szurkolóknak mindazért, amit tőlük kaptam. Nemcsak én voltam nagyon motivált, hanem a többiek is, közösen akartunk maradandót alkotni. Azt hiszem, sikerült.

– Az első bajnoki cím után volt a legnagyobb fieszta a cívisvárosban?
– Igen, elvégre mindig az első a legemlékezetesebb. Klubtörténelmet írtunk, és még most is borsódzik a hátam, amikor az ünneplésre gondolok. Leszálltunk a nyitott tetejű buszról, felmentünk a Nagytemplom előtt felállított színpadra, és amerre néztünk, mindenhol szurkolókat láttunk. Aki ismer, tudja, hogy nem rajongok a rivaldafényért, de akkor nagyon jó volt megélni a felénk áradó szeretetet. Úgy éreztem, ezért érdemes volt küzdeni, és jól tettem, hogy sohasem adtam fel.

– Nem volt nehéz ezután újabb motivációt találni?
– A motivációval sohasem volt problémám. Miután megszereztük a DVSC első bajnoki címét, mindenki minket akart megverni, de elbírtuk a nyomást, egyikünk sem volt izgulós típus. A bemelegítésnél olykor izzadt a tenyerem, ám a játékoskijáróban már megnyugodtam, csak a játékra koncentráltam, és élveztem az ikonikus Oláh Gábor utcai stadionban uralkodó elképesztő hangulatot. A jóhoz persze könnyű hozzászokni, a második, harmadik bajnoki aranyérmet már kisebb ünneplés követte, de minden sikernek ugyanúgy örültünk.

– Kívülről úgy tűnik, pályafutása során mindig jókor hozott jó döntést. Mi kellett ehhez?
– Talán elsősorban türelem. Az ember életében vannak fordulópontok, amikor válaszút elé érkezik – ez a sportban hatványozottan igaz. Van egy szerződésed, ami egyszer le­jár, és vagy meghosszabbítják, vagy nem. Ha több ajánlatod is van, választásra kényszerülsz, ráadásul nem tudhatod előre, jót tesz-e a fejlődésednek a váltás. Nekem kétszer kellett nehéz döntést meghoznom: amikor eligazoltam Debrecenből, és amikor visszatértem. Mindkétszer mást diktált a szívem, mint az eszem.

– Melyikre hallgatott?
– Amikor az MTK-hoz szerződtem, az eszemre, amikor hazaigazoltam, a szívemre.

– Tizenkilenc éves volt, amikor az NB II-ben bajnok lett a DVSC-vel, és negyvenhét, amikor tavaly megnyerte a megye kettőt a Bestrong SC-vel. Örökre szóló barátságot kötött a labdával?
– Nézze, amit az ember egész életében csinál, nehezen tudja elengedni. Sokan mondják, hogy annak idején fiatal helyi játékosként könnyebb volt bekerülnünk az élvonalba feljutó Lokiba, erre mindig azt válaszolom, hogy ha minden edzésen tízszer kirúgom a pályáról a labdát, biztosan nem kapok játéklehetőséget. Ennek ellenére tény, hogy más világ volt akkoriban, nem lehet, de nem is érdemes összehasonlítani a mostanival, ez már nem az a sportág, amelybe annak idején beleszerettem.

– Hogy érti?
– A gyerekek azért kezdenek el futballozni, hogy olyanok legyenek, mint Cristiano Ronaldo, de nem látják, mennyi munka kell ahhoz, hogy eljussanak egy bizonyos szintre. Nincs egyenes út a céljaink felé, mindenkié tele van kanyarokkal, buktatókkal, hogy mást ne mondjak, nekem is le kellett küzdenem azokat a gátlásokat, amelyek az alacsony termetemből adódtak. Ha kellően motivált vagy, a pofonok nem megtörnek, hanem csak megerősítenek, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy csak akkor lehetsz sikeres, ha képes vagy áldozatot hozni érte. Természetesen a mostani korosztályos csapatokban is vannak alázatos játékosok, de a megyei labdarúgásban azért ellenpélda is akad bőven. Könnyen felbosszantom magam, ha nem látom az elszántságot, a lelkesedést a fiatalokon.

– Akkor is elmondja a véleményét nekik, ha tudja, hogy zokon veszik?
– Őszinte vagyok velük, mert tisztelem őket. Különösen igaz ez a játékosaimra, de akkor is szívesen beszélgetek a fiatalokkal, amikor a megyei bajnokságban futballozom – volt, hogy az ellenfél játékosát nyugtattam meccs közben, mert láttam rajta, hogy tehetséges, de forrófejű, indulatból hoz rossz döntéseket. Azokat a srácokat szeretem, akik megadják a kellő tiszteletet, ugyanakkor a pályán nem ismernek irgalmat.

– Különleges rekordot tart, ugyanis minden sorozatban szerzett legalább egy bajnoki címet, amire korábban még nem volt példa Magyarországon.
– Tudok róla, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, mert bármilyen meglepő, sohasem a siker motivált. Erre sem én lettem figyelmes, hanem a Bestrong első embere, Katona Zoltán, és csak akkor tudatosul bennem, hogy mit értem el, ha találkozom a barátaimmal, akik tréfásan Grand Slamként hivatkoznak a rekordra. Összességében azért elégedett vagyok a pályafutásommal, kihoztam magamból, amire képes voltam, és amúgy sincs értelme már rágódni a múlton. Ahogy Dombi Tibi szokta mondani: „Minden úgy van jól, ahogy van.”

– Tudatosan járta végig edzőként is a szamárlétrát, mielőtt akadémiai korosztályt kapott?
– Érdekes a kérdés, mert játékoskoromban nem készültem az edzői pályára. Pedig már az MTK-s időszakomban lett volna lehetőségem elvégezni a B-licences képzést, de akkor úgy voltam vele, inkább pihenéssel töltöm a rövid téli szünetet. Aztán kétezernyolcban visszavonultam a profi labdarúgástól, utána már csak a Loki akkori fiókcsapatában, a harmadosztályú Létavértesben játszottam NB-s szinten, időközben pedig megszereztem különböző edzői képesítéseket. Egy alkalommal érdeklődtem Herczeg Andrásnál, hogy lenne-e lehetőség a DVSC utánpótlásában dolgozni, ő azt javasolta, előbb a Debreceni Sportiskolánál helyezkedjek el. Akkor fájt, hogy ezt mondta, de később ráeszméltem, hogy a lehető legjobb tanácsot kaptam tőle.

– Nocsak, ennyit tanult a gyakorlatban a szakmáról?
– Rengeteget. Kezdő edzőként bizony követtem el hibákat, amelyeket a gyerekek talán nem vettek észre, de nekem az edzések után bevillant, mit kellett volna másképpen csinálnom. A Sportiskolánál inspiráló közegbe kerültem, mindenben támogattak, mert tudták, hogy fejlődni akarok. Amikor elindult az egyetemi klub, a DEAC utánpótlás-nevelő programja, megkerestek, majd egy héttel azután, hogy rábólintottam az ajánlatra, jött a nagy lehetőség a DVSC Labdarúgó Akadémián… Nemet mondtam, mert nálam az adott szó szent, márpedig addigra már megegyeztem a DEAC-cal. Később onnan kerültem az akadémiára, amelynél jelenleg is dolgozom, és bár gyakorlatilag minden korosztályt irányítottam már, továbbra is a felnőttfutball áll a legközelebb a szívemhez.

– Ezek szerint elképzelhető, hogy edzőként is megcélozza a magyar bajnoki címet?
– Meglátjuk, mit hoz a jövő, de egyelőre nem gondolkozom ezen, mert az utánpótlásban nem az eredményesség az elsődleges szempont. Dombi Tibi segítőjeként ebben az idényben két mérkőzésen tapasztalhattam, milyen érzés a DVSC kispadján ülni, és ha a későbbiekben lehetőséget kapok felnőttszinten, nyilván igyekszem élni vele. Abban biztos vagyok, hogy nincs az a pénz, amiért itt hagynám Debrecent, mert ez az én közegem, márpedig a legfontosabb, hogy élvezzem, amit csinálok.

– Ezért játszik még rendszeresen?
– Igen, a labdarúgás iránti elköteleződésem nem változott az évek során. Mostanában csak kispályán játszom, van egy csapatunk az öregfiúk-bajnokságban Sándor Tamással, Dombi Tibivel, Kerekes Zsombival, Mészáros Norbival, és még sorolhatnám. A nagypályás karrierem szünetel, mert tavaly augusztusban egy megye egyes bajnokin kiállítottak, majd miután írásban reagáltam a játékvezető jelentésére, eltiltottak az idény végéig. Akkor úgy gondoltam, hogy az volt az utolsó mérkőzésem, de ahogy telt az idő, megint felerősödött bennem a bizonyítási vágy.

– Ilyen sikerekkel a háta mögött kinek akar még bizonyítani?
– Csakis magamnak. Bármilyen szinten is játszottam, mindig arra törekedtem, hogy megtegyem a pályán, ami tőlem telik, talán ezért is tudtam ugyanúgy örülni minden bajnoki címemnek. Mostanában már azon töröm a fejem, hogy újra edzésbe állok a Bestrongnál, mert Madar Csabát bizony nem lehet egykönnyen leírni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április elsejei lapszámában jelent meg.)