Megnyerted az olimpiát? A válogatottsághoz ez még kevés…

A magyar labdarúgó-válogatott kilenc olimpián vett részt: 1912-ben Stockholmban, 1924-ben Párizsban, 1936-ban Berlinben, 1952-ben Helsinkiben, 1960-ban Rómában, 1964-ben Tokióban, 1968-ban Mexikóvárosban, 1972-ben Münchenben és legutóbb 1996-ban Atlantában. Az ötkarikás játékokon három arany- (1952, 1964, 1968), egy ezüst- (1972) és egy bronzérmet (1960) szereztünk. Stockholmban az első mérkőzésen 7:0-s kiütéses vereséget szenvedett Nagy-Britanniától Herczog Ede csapata, a világ legjobbja, Harold Walden öt, Vivian Woodward két góljával szétzilálta a védelmet, de ezt követően a németek 3:1-es és az osztrákok 3:0-s legyőzése – az Osztrák–Magyar Monarchia miatt presztízsmeccsen – azt jelentette, hogy megnyertük a vigaszdíjat. A németek ellen mindhárom gólunkat a korszak kiemelkedő magyar futballistája, Schlosser Imre szerezte (nem véletlen, hogy a Sporthírlap a legjobb labdarúgónak 1912-ben kezdeményezett gyűjtést, s a győztes Slózi lett, az összegyűlt 1300 koronát a csatár esküvőjén adták át), az osztrákoknak is betalált, mellette Pataki Mihály és Bodnár Sándor volt eredményes.

A párizsi játékokon 1924-ben a magyar válogatott előbb Hirzer Ferenc és Opata Zoltán vezérletével (két-két gól) 5:0-ra legyőzte Lengyelországot, majd Egyiptomtól 3:0-ra kikapott, a vereség az egyiptomi csapás néven híresült el a honi futballtörténelemben, Kiss Gyula távozott is a szövetségi kapitányi posztról. Mindkét tornán a legjobb együttes, az A-válogatott vett részt, ám hangsúlyozzuk, amatőrökről beszélünk. Csak azok az országok állhattak ki lehető legjobb csapatukkal, ahol kizárólag amatőr együttesek vettek részt a bajnokságban. A többi országnak alacsonyabb osztályú csapatokból kellett válogatnia, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség főképp emiatt szervezte meg a világbajnokságot, amelyen nincsenek ilyen megkötések. Később viszont éppen a vb rangjának megőrzése érdekében a FIFA támogatta az olimpiai részvétel korlátozását. Idővel további korlátozásokat is bevezettek, így a vb-selejtezőn pályára lépő játékosok sem szerepelhettek olimpiákon, ezt az 1960-as évektől alkalmazták. Az első vb-t 1930-ban Uruguayban rendezték, addig az olimpiai bajnokot tartották a világ legjobbjának. Az első tornát a házigazda nyerte meg Argentína ellen 4:2-re, az 1928-as ötkarikás játékokon is az uruk győztek, ugyancsak az argentinok ellen a megismételt döntőt 1:1 után 2:1-re. Egyértelműen a világ legjobbja volt a José Nasazzi és José Andrade fémjelezte aranycsapat.

Mivel az 1936-os berlini játékok idején Magyarországon profizmus volt, a szövetség amatőröket nevezett, akik Lengyelországtól 3:0-ra kikaptak. Közülük senki sem lett nagyválogatott – két kivételtől eltekintve: az újpesti Kállai Lipót hatszor, a ferencvárosi Kiss II Gyula kétszer játszhatott az A-válogatottban.

Stockholmhoz és Párizshoz hasonlóan Helsinkiben (1952) viszont a magyar A-csapat lépett pályára Sebes Gusztáv irányításával. Az aranyérmesek közül mindenki helyet kapott a legjobbak között is.

Az 1956-os olimpián Magyarország labdarúgói nem voltak ott Melbourne-ben, az 1960-as római játékokon együttesünk bronzérmes lett: az elődöntőben 2:0-s vereséget szenvedett Dániától, majd a harmadik helyért 2:1-re legyőzte az olaszokat. Rómába olyan futballistákat lehetett nevezni, akik nem léptek pályára a játékokat megelőző vb-n, azaz 1958-ban Svédországban. Az nem volt kritérium, hogy aki már bemutatkozott az A-csapatban, az nem mehet az olimpiára, ezért például többek között Albert Flórián, Göröcs János vagy Dunai János ott lehetett az olasz fővárosban, noha játszott 1960 májusában az angolok ellen 2:0-ra megnyert válogatott találkozón. A bronzérmes társaságból – amelyet hivatalosan Volentik Béla irányított Baróti Lajos szövetségi kapitány hathatós támogatásával – hárman nem lépték át a nagyválogatottság küszöbét, Orosz Pál, Sátori Imre és Vilezsál Oszkár. Orosz 3 meccsen lépett pályára (India, Dánia, Olaszország), egy gólt szerzett, Sátori és Vilezsál egyaránt két mérkőzésen (India és Olaszország, illetve India és Dánia) játszott. A csepeli csatár Sátori 1959-ben magyar bajnokságot nyert, az ugyancsak támadó Vilezsál Oroszhoz hasonlóan kétszeres magyar bajnok (1963, 1964) és Magyar Kupa-győztes (1958) a Ferencvárossal, VVK-győztes (1965), a klub örökös bajnoka (1974).

A dr. Lakat Károly vezette tokiói aranyérmesek között is találunk kiváló labdarúgókat, akik nem lettek nagyválogatottak. A Győri ETO középhátvédje, Orbán Árpád (1938–2008) korának egyik legjobb középső védője volt, csak éppen az A-csapatban Mészöly Kálmáné volt a 3-as mez. Mi több, Baróti Lajos az újpesti Solymosi Ernőt vagy az MTK-s Sipos Ferencet is nyugodtan beállíthatta centerhalfnak, a ferencvárosi Mátrai Sándorról nem is beszélve... Orbán csapattársa, a kiváló jobbfedezet Palotai Károly (1935–2018) játékvezetőként nagyobb karriert futott be, mint futballistaként. Ő nem, de kapus báty­ja, Palotai János egyszer felhúzhatta a válogatott mezt 1954-ben Csehszlovákia ellen. A tatabányai Csernai Tibor (1938–2012) – aki nem mellesleg hat gólt szerzett Tokióban – sorsa annyiban hasonló, hogy Pál fivére, a csepeli fedezet kétszer játszhatott a legjobbak között 1955-ben, majd edzőként szerzett hírnevet nyugaton. Rajtuk kívül Katona Sándor (1943–2009) nyert még a Bp. Honvéd balszélsőjeként aranyat, de nem lett válogatott, az FTC-vel kétszeres bajnok (1967, 1968), VVK-döntős (1968), MNK-győztes még honvédosként (1964).

Az ismét Lakat irányításával Mexikóban győzők közül öten nem kaptak helyet az A-válogatottban, a győri védő, Keglovich László, a salgótarjáni középpályás, Básti István, a Vasas középpályása, Menczel Iván (1941–2011), a tragikus balesetben elhunyt MTK-s jobbszélső, az 1968-ban MNK-döntős Sárközi István (1947–1992) és a szombathelyi kapus, a szintén MNK-finalista (1975) Szarka Zoltán (1942–2016).

Érdemes egy pillantást vetni a „csupán” ezüstérmes 1972-es garnitúrára, a 19-es keretből 17-en pályára léptek az olimpián (Rapp Imre és Básti nem, előbbi egyszeres nagyválogatott lett), de abból a szempontból ez speciális sorozat volt, hogy az Irán (5–0), Dánia (2–0), az NDK (2–0) és a Lengyelország (1–2) elleni mérkőzés hivatalos válogatott találkozónak is minősült egyben.

Legutóbbi olimpiai részvételünkhöz néhány gondolat: 1992-re ismét módosítottak a szabályokon, a részvételt korhatárhoz kötötték, legfeljebb 23 éves játékosokat lehet nevezni, 1996-tól csapatonként legfeljebb három túlkorossal. Csapatunk Atlantában (1996) nem jutott tovább bombaerős csoportjából (Nigéria: 0–1, Brazília: 1–3, Japán: 2–3), a 17 pályára lépő labdarúgó közül a négyszeres magyar bajnok (1997, 1999, 2000, 2003) védő Molnár Zoltán, a magyar bajnok (1998), MK-döntős (1998) újpesti középpályás Szanyó Károly, a négyszeres bajnok (2005, 2006, 2007, 2009) és háromszoros MK-győztes (1999, 2001, 2008), négyszeres magyar Szuperkupa-győztes (2005, 2006, 2007, 2009) debreceni középpályás Szatmári Csaba nem kapott lehetőséget a legjobbak között.

Hogy melyik tornának volt nagyobb presztízse, az olimpiának vagy a vb-nek? Általában a vb-nek, ám a második világháború után a szocialista országok előnyben voltak az olimpiákon, mivel az élvonalbeli labdarúgókat „látszatállásokban” helyezték el, így hivatalosan amatőröknek számítottak. Ennek is tulajdonítható, 1952-től 1980-ig csak szocialista ország csapata nyerte meg a tornát. Mi, magyarok 1986 óta nem vettünk részt világbajnokságon és 1996 óta olimpián. Az ötkarikás aranyérmeseinknek némi vigaszt jelenthet, hogy a 2004-es sporttörvény szerint megilleti őket az olimpiai járadék.