Címlapsztori: Most a magyarok lehetnek a görögök! – Otto Rehhagel

A Franz Beckenbauer búcsúztatására rendezett ceremónia kezdete előtti percekben vagyunk az Allianz Arena díszpáholya mögötti szalonban. A 71 válogatott góljával német rekorder és a futball vb-k történetében a világon a legtöbb, 16 gólt szerző Miroslav Klose olyan alázattal és tisztelettel segíti le a kabátot most érkező egykori mesteréről, Otto Rehhagelről, hogy ez a mozdulatsor talán önmagában többet elmond interjú­alanyomról, mint bármi, amivel alább jellemezni próbálom őt vagy ő saját magát. Az a rajongás és gyengédség, amellyel az azóta világsztárrá lett Klose közelít az idős mesterhez még sok-sok évvel közös kaiserslauterni éveik után is – Rehhagel hozta őt föl a nagy csapathoz az amatőröktől – teljesen összeegyeztethetetlennek tűnik annak a gátlástalan vadembernek a képével, akit a magyar futballrajongók Otto Rehhagelnek gondolnak (elsősorban alighanem Varga Zoltán interjúi alapján, amelyekben játékosként durva és alattomos ellenfélnek, majd a korábbi sérelmein bosszút álló edzőnek festette őt le a Herthánál és Dortmundban is futballozó, könnyű embernek ugyancsak nem mondható, 2010-ben elhunyt magyar klasszis).

Miután évtizedekig nem is remélhettem, hogy egyszer minderről magával Otto Rehhagellel is beszélhetek, most úgy alakult, hogy a héten már másodszor találkoztunk, és Beckenbauer nagyszabású gyászceremóniáján már mint friss ismerőstől kérdezte tőlem, hogy készen van-e az újságcikk, amely miatt három napja Essenben, a törzshelyén a Sheraton Hotelben fogadott. Nos, már dolgozom rajta, válaszoltam és boldog voltam, hogy a portréját a volt játékosaival, kollégáival való szívélyes találkozása újabb ecsetvonásokkal gazdagítja.

Ahogyan az a tény is, hogy hiába érkeztünk jó fél órával előbb a megbeszélt időpontnál, ő már a helyszínen várt bennünket Essenben. Útitársam és nagyszerű tolmácsom, Básthy Béla, Kőszeg város polgármestere, akivel a fejünkbe vettük, hogy a száz éve Kőszegen született és hamvaiban végül oda megtért Lóránt Gyula tiszteletére az Aranycsapat-testület által meghirdetett emlékév számos állomása közül utolsóként felkeressük azt a futballszemélyiséget, akiben talán a legerősebben él tovább és bontakozott ki Lóránt szakmai öröksége. Ezt a feltételezésünket erősítette, hogy amint a telefonban (köszönet az összeköttetésért Jörg Jakobnak, a Kicker főszerkesztőjének!) elhangzik Lóránt Gyula neve, a megközelíthetetlennek hitt „König Otto” (Ottó király) rögtön igent mond a találkozásra, sőt az interjúra is. Mi több, Essenben egy csomag régi fotóval a kezében vár bennünket: a jó ötvenéves felvételek láthatóan sokat jelentenek neki, büszke rájuk. Még futballista és kezdő edző ezeken a képeken. Az egyiken Lóránttal, a másikon Puskással ölelkezik. „A Pana­thinaikosz ellen játszottunk felkészülési meccset az Offenbach­hal, és utána kezet fogott velem” – meséli az utóbbi képről és Puskásról, akinek áhítattal ejti ki a nevét, mint a korosztályában Németországban is szinte mindenki. Ahogy mondja: Puskás „szuperhős” volt a számára. De a beszélgetésünk alatt többször visszakanyarodik oda, hogy a Kaiserslautern, ahol ő ismert futballista lett és Lóránt Gyula tanítványa, összesen öt játékost adott az 1954-es világbajnok német csapatnak, köztük a csapatkapitány, Fritz Waltert. 

A mai stadion legendás névadója személyesen segítette a kommunista Magyarországról menekülő Lórántot a hatvanas években, hogy a csapat edzője legyen, s Rehhagel szerint a németül gyorsan és jól (talán részben már gyerekkorában) megtanuló magyar sztárnak az is kihívást jelentett, hogy egykori legyőzőinek a klubjánál elfogadtassa magát, tekintélyt szerezzen magának, egyáltalán: szívességet fogadjon el tőlük. Ám ha Rehhagelre kőkemény védőként és szigorú edzőként emlékszik mindenki, Lóránt Gyuláról is hasonló jellemzések maradtak fenn. Talán nem véletlen, hogy jól megértették egymást, és hogy erősen hatott Rehhagel edzői indulására is magyar mestere, akinek a szerepe többször is tetten érhető a kezdeteknél. Például abban, hogy Lóránt a maga módján a tréneri pályára segítette – de legalábbis nem hátráltatta – a tanítványát: „Amikor az edzői vizsgáimra készültem és elkéredzkedtem Gyulától, gondterheltnek látszott. Azt mondta, tisztában van vele, hogy a gondolataim már nem a játék, hanem a vizsga körül járnak, és fejben nem leszek már itt, ha engedi, hogy a vizsgára koncentráljak. De azért engedte.” Később segítője, pályaedzője is volt Rehhagel Lórántnak a Kickers Offenbach csapatánál, szakmai munkájáról, a Bundesliga történetében betöltött szerepéről pedig ezt mondta a Nemzeti Sportnak: „Lóránt Gyula honosította meg nálunk a területvédekezést, rengeteg munkájába és energiájába került, hogy a régi beidegződések, az emberfogás helyett azt csináljuk, amit kért tőlünk. Modern felfogású edző volt, aki a mai futballban is megállná a helyét. A fegyelmet maximálisan megkövetelte, amit én is továbbvittem a munkámban.” De hozzátette azt is, hogy a sokszor nyers és kíméletlen Lóránt Magyarországról hozott módszerei néha túl szigorúak voltak a hetvenes évek nyugatnémetországi, már jóléthez szokott fiataljai számára. Ez viszont nekem egybevág azzal, amiről Otto Rehhagel néhány perccel később beszél, vagyis, hogy miként kellett neki a kétezres években görög szövetségi kapitányként elfogadtatnia Athénban, a demokrácia őshazájában, hogy a futballöltözőben bizony „diktatúrának” kell lennie.

„Ott azzal kezdte, hogy kirakott néhány nagynevű játékost az öltözőből” – vetem közbe felbátorodva. „Nem, kérem, ne mondjon ilyet” – feleli. – Nem tettem ki senkit. Csak másokat hívtam meg helyettük. Olyan labdarúgókat, akik akkor talán még maguk sem tudták, hogy milyen jó futballisták. Pedig nagyon jó játékosok voltak, különben nem lettek volna képesek a később elért eredményekre. Elsősorban azért nyertük meg az Európa-bajokságot, mert nagyon jó futballisták alkották a csapatot. Theodorosz Zagorakiszt például nem véletlenül választották az egész torna legjobb játékosának.”

„Szóval nem tette ki a sztárokat, értem – provokáltam tovább. – És Varga Zoltánnal mi a helyzet, akit a Dortmundnál mellőzött?”
 

„Hogy kivel?” – kérdezett elsőre vissza Rehhagel nem megjátszott értetlenséggel. „Á, Várgá, ja igen. Remek játékos volt. De sok remek játékos volt ott akkoriban, és választanom kellett” – jelentette ki határozottan, egyúttal világossá téve, hogy a témát a maga részéről lezártnak tekinti. A hangjában azzal a halvány, de vitathatatlan indulattal, amely szinte minden futball­edzőt jellemez, amikor azt kérik számon rajtuk, miért szerepeltetnek egyes labdarúgókat vagy másokat miért nem. A feljutó Dortmunddal egyébként még botladozott Rehhagel, de 1980-ban megnyerte első jelentős trófeáját, a Német Kupát a Fortuna Düsseldorffal. A Werder Bremennél aztán kiscsapatból épített Bundesliga-óriást, 14 éves regnálása alatt két német bajnoki címmel, két kupagyőzelemmel és a Kupagyőztesek Európa-kupájának elhódításával 1992-ben. A második fordulóban a Ferencvárossal találkozott Rehhagel Brémája. S ami nekem gimnazistaként fel­emelő futballélmény volt (a kinti, 3–2-es vereség Lipcsei Péter két góljával már-már sikernek számított, igaz, aztán itthon is kikapott a Fradi 1–0-ra), az az ellenfél nézőpontjából bizony viszonylag sima kettős győzelem és a mesternek utólag csak ennyi: „Igen, emlékszem, hogy a Ferencvárossal játszottunk. Jó csapatunk volt akkoriban…” Rehhagel persze emlékszik rá, hogy az általa edzett Kaiserslauternben (amely páratlan bravúrként egymás után nyerte meg a Bundesliga második, majd rögtön az első osztályát 1997-ben és 1998-ban) is voltak magyar epizódszereplők, a 3–3 meccsen szóhoz jutó Szűcs Lajos és „az a magas védő”, azaz Hrutka János személyében. (Róla eszébe jut egy másik „Rudi”, Völler, aki szintén a játékosa volt.) De beszélgetésünk során újra és újra bevallotta, hogy számára a magyar futballt Lantos, Zakariás, Hidegkuti, Czibor és az Aranycsapat jelenti mindörökre. Ahogyan a német futballt a leginkább gyermek- és ifjúkora hősei, az első világbajnokok. Közülük a magyarok elleni döntőben kétgólos Helmut Rahn, aki szülővárosában, Essenben játszott, a város legnagyobb klubjában, a Rot-Weiss Essenben váltották egymást: Rahn 1959-ig, 30 éves koráig futballozott itt, Rehhagel 60-ban, 22 évesen érkezett az első csapathoz. Aztán öt év múlva lett a kaiserlsauterni nagy „ötök” – Fritz és Ottmar Walter, Horst Eckel, Werner Liebrich és Werner Kohl­meyer – klubjának a játékosa, jóval később a siker­edzője. Szinte tapintható az 54-es világbajnokság hatása az életére, pályafutására. „A döntőt televízión néztük az akkori csapattársaimmal Essenben, vagy hetvenen bezsúfolódva egy sörözőbe. Tizenhat éves ifjúsági játékos voltam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt ülök, és Lóránttal, meg Puskással közös fényképeimet mutogathatom önöknek… Sokat gondolkodom manapság az idő múlásán, működésén. Hogy mennyire rövid pillanatok adatnak nekünk, és mi mire használjuk? Háborúzunk. Egyszer majd meg kell állnunk a Jóisten előtt, amikor megkérdezi, hogy mit kezdtetek azzal a nyolcvan, kilencven évvel, amit nektek ajándékoztam az örökkévalóságból. Akkor mit fogunk mondani? Bombákat dobáltunk egymás házaira?”

S ha már az idő, van itt egy egészen hátborzongató egybeesés: 1954. július 4., a teljesen esélytelen nyugatnémet válogatott világbajnoki győzelmének a napja éppen úgy vasárnapra esett, mint pontosan 50 évvel később a teljesen esélytelen görög válogatott Európa-bajnoki győzelme 2004. július 4-én a német Otto Rehhagel vezetésével. Mindig meg akartam kérdezni őt, hogy felfigyelt-e ő is erre a sorsszerű tényre. „Igen, hogyne, tudtunk az évfordulóról” – mondja most a Nemzeti Sportnak, újabb húsz év elteltével. „A sajtó foglalkozott vele, de ott, a görög csapatnál ez rajtam kívül nem nagyon érdekelt senkit. A fiatal játékosok a jelenben éltek, ami természetes.” (Azt már nem is merem előhozni, hogy az Eb-döntő bírója egy Kaiserslauternből származó német játékvezető, Markus Merk volt. A sorsszerű egybeesések közül viszont ő maga említi, hogy amiként az Eb-döntőt a görögökkel 2004-ben a lisszaboni Estadio da Luzban nyerte meg, ugyanúgy itt rendezték a Bréma győztes KEK-döntőjét is tizenkét évvel korábban.) Kérdezem persze Otto Rehhagelt a görögök döbbenetes menetelésének – előzetesen 150-szeres pénzt ígért a tornagyőzelmükre fogadni – a titkáról is. „Az az igazság, hogy nem vettek komolyan, lenéztek minket. Amikor sorban nyertük a meccseket, az ellenfeleink úgy voltak vele, hogy rendben, ez most bejött nekik, de többször úgysem nyernek, nem érdemes számolni velük, tanulmányozni a játékukat, alaposan felkészülni rájuk. Én pedig azt mondtam a játékosaimnak: mire kiismerik a harcmodorunkat, már vége is lesz a tornának. És így is történt. Amikor megtanultak bennünket komolyan venni, már megnyertük az ­Eb-t. Pedig a portugálok pontosan láthatták, hogy mit játszunk, hiszen nemcsak a döntőben, már a nyitó meccsen is szembekerültünk egymással. Kritizálták a védekező taktikánkat, de hát miért nem találtak ki ellene valamit? Legalább a második meccsre. Volt rá vagy húsz napjuk.”

A részben Lóránt Gyulától tanult, szervezett védőmunka Rehhagel több csapatára is jellemző volt, nemcsak a görög válogatottra. A Brémával például az egyik teljes idényben mindössze 22 gólt kaptak, ami évtizedekig Bundesliga-rekord maradt. Arra a felvetésre pedig, hogy őt magát is igen pokróc védőnek, hogy azt ne mondjam, „favágónak” tartották, némi cinizmussal, de szellemesen így felelt: „Ezt nem nekem és nem is az ellenfeleimnek kell megítélni. Arra ott voltak a játékvezetők…”

S ha valaki, akkor az előrekalandozó középhátvéd, a „liberó” posztját személyében megalkotó Franz Beckenbauer stílusát tekintve éppen az ellentéte volt az övének: az elegancia, a könnyedség jellemezte világszerte csodált védőjátékát. Ahogyan őszinte tisztelettel maga Rehhagel is fogalmaz: „Ő volt az a védő, aki nem futballozott, hanem táncolt a pályán…” Most pedig itt vagyunk a búcsúztatásán. Körbevéve a német futball óriásaival. Matthäusszal, Hoeness-szel, Rummeniggével, Kloséval, Breitnerrel, Netzerrel. Az 54-es világbajnokok közül már senki sincs velünk, most a 74-es és a 90-es győzelem vezéralakját gyászoljuk, a 2014-es világbajnokok zöme mára visszavonult, az azóta rendezett két vb-n pedig leszerepeltek a németek. Idén Európa-bajnokság, itt, Németországban, de kérdés, hogy arra is jellemző lesz-e az, amit most Uli Hoeness emleget a gyászbeszédében, vagyis, hogy a 2006-os vb-t, amelynek szervezőbizottsági elnöke volt Franz Be­ckenbauer, az emberek büszke németként élhették meg. „Ezt kellene visszahozni”, mondja az FC Bayern volt elnöke és hatalmas tapsot kap. Igaz, a lelátón egyetlen német zászlót sem tudok felfedezni… De vissza Essenbe, mit gondol Otto Rehhagel az Eb-csoportról, a németek elleni esélyeinkről és a magyar válogatott kilátásairól? „Azt hiszem, meg fogjuk verni a magyarokat, de egy pillanatra sem szabad őket lebecsülni. Hasonló helyzetben vannak, mint mi 2004-ben: most a magyarok lehetnek a görögök, nincs veszítenivalójuk, ezért szerezhetnek meglepetést.” Persze tudja, hogy nagyot lépett előre mostanában a magyar futball, hogy két éve a németeket is legyőztük már, képben van a „Liverpoolban játszó” futballistánkkal kapcsolatban, és látta a Puskás Aréna telt házas Eb-meccseit. Emlékszik Csernai Pálra is, aki kezdetben Lóránt segítője, majd a Bayern vezetőedzője volt, és nagyra tartja volt klubja, a Her­tha magyar szakvezetőjét, Dárdai Pált, aki szerinte „Passzol a Herthához: pont odaillő edző, amit időnként megkérdőjeleznek, aztán mindig bebizonyosodik, hogy őrá van szükség, ráadásul ügyesen csinálja, mert a fiai is ott játszanak.” És Otto Rehhagel talán ott lesz Kölnben a svájci–magyar meccsen is, a városban lakik a fia, és amúgy is jár a környékbeli, ­Ruhr-vidéki mérkőzésekre, már meghívta az UEFA a nyári Eb-re is. Amiről viszont eszébe jut egy történet. „Ezt még elmondom: a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságon valamelyik meccsen a dísztribünön beszélgettünk a fiammal, és egyik híres futballszemélyiség után jött a másik az ilyenkor szokásos udvarias köszönésekkel, felületes párbeszédekkel. Éppen ráköszöntem az egyik ilyen VIP-vendégre, tudtam, hogy ismerem, de hirtelen nem tudtam, hogy pontosan honnan, melyik csapat edzője lehet, ő pedig udvariasan visszaköszönt, és elkezdtünk beszélgetni. Abban a pillanatban csak egy olyan idétlen álkérdés jutott eszembe, hogy »Hol laksz, merre dolgozol most?« Mire ő azt válaszolta: »Budapesten«. Hiszen nem edző volt, hanem Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, akit addig csak a tévéből ismertem (nagyot nevet magán). Végül jól elbeszélgettünk, mesélt az általa alapított futballakadémiáról. Sokat tett a sportért, a fiatalokért, és barátságos ember…”

A beszélgetés angolul folyt, Rehhagel fia, Jens fordított. Ő az egyetlen gyermekük, Beate, a felesége pedig már hatvan éve hű társa, meghatározó szerepet játszik az életében, ő is Essenben nőtt fel, és nyugdíjasként ide tértek vissza. Otto igazi lokálpatrióta, büszkén mesél a négyszáz éves Krupp (ma már ThyssenKrupp AG) vállalatóriásról, amely egykor a világ legnagyobb gyára volt. Mint mondja, edzőként azért is tudott hiteles lenni, mert ő maga is ugyanazt a rendet és fegyelmet képviselte a magánéletében, mint amit az öltözőben elvárt. Tréfásan a hosszú házasság titkát is megfejti: „Mindig azt csináltam, amit a feleségem mondott.”

Hogy hűséges típus, azt az is bizonyítja, hogy a profi futball intenzív lüktetésében, ahol gyorsan cserélgetik az edzőket, tíz évig dolgozott a görög válogatottnál és 14 évig Brémában. Franz Böhmert, a Werder akkori elnöke annyira hitt benne, hogy – elevenítette föl Otto Rehhagel – kijelentette: ahányszor valaki kritizálni meri az edzőt, ő annyiszor hosszabbítja meg a szerződését egy újabb évvel.

„Igaz a legenda, miszerint külön szabály született rá Athénban, hogy ön a buszsávot is használhatja?” – vetem föl, amire így felel: „Úgy igaz, hogy az Eb-t néhány héttel követő athéni olimpia idején a nagy dugók miatt a játékokon résztvevő versenyzőknek soron kívül engedélyezték a buszsáv használatát, illetve rajtuk kívül valóban még nekem is…”

Nagy esélye van most a Bayer Leverkusennek, hogy megtörje a Bayern történelmi bajnoki sorozatát, Rehhagel tréfásan azt a szakmai tanácsot tudja adni, hogy „nyerjék meg minden hátralévő mérkőzésüket, és akkor már biztos, hogy bajnokok lesznek”. A Bayern említése még mindig nem esik neki a legjobban, innen emlékezetes módon csak négy nappal az UEFA-kupa-döntő első meccse előtt küldték el 1996-ban, a bajnoki eredmények és ahogy ma mondanánk, „az öltöző elvesztése” miatt, jóllehet eljutott idáig a csapattal, amely végül meg is nyerte az európai trófeát a beugró Franz Beckenbauerrel a kispadon. Otto Rehhagel ma már a kudarcokat is filozofikusan közelíti meg: „Ilyen az élet: egyszer fent, másszor lent. Tovább kell lépni és alkalmazkodni a helyzethez. Mindenkinek vannak álmai. De ne feledjük, hogy bizony a többség sohasem tudja valóra váltani őket.” Kemény, de nehezen megkérőjelezhető szavak, ahogyan ezek is: „Hogy mi a legnagyobb sikerem? Az Európa-bajnoki cím a görögökkel vagy a KEK-győzelem a Werderrel? Inkább az, hogy túléltük a bombázást a világháborúban, és bár édesapámat, aki bányász volt, fiatalon elveszítettük, ami miatt nagyon nehéz dolga volt a három gyerekkel egyedül maradó édesanyámnak, de mindkét testvérem még ma is él.” Egyikük elmúlt kilencvenéves, mint mondja, ő a példaképe. Mostanában Goethét és Schillert olvas, nekünk is elszavalt egy strófát a Kora tavasz című Goethe-költeményből, amit a havon megcsillanó napfény juttatott az eszébe. Hiába hívjuk ebédelni, azt mondja, a bőséges reggeli után az ebédet mindig kihagyja, majd csak este megy el vacsorázni a feleségével. „Nem jó a sok evés, ivás”, jelenti ki egyszerűen. És mára letisztult a futballfilozófiája is, mondja és összefoglalja a lényeget egyetlen mondatban, ami nagyon hasonlít az 1954-es világbajnok német kapitány, Sepp Herberger triviális kijelentéseire, miszerint „A labda gömbölyű és a mérkőzés kilencven percig tart”. Nos, Rehhagel szerint „Der Ball muss ins Tor”, vagyis „A labdának a kapuban a helye” vagy „A labdának a kapuba kell jutnia”, ami talán a leginkább a magyarul közszájon forgó „A futballt gólra játsszák” kikezdhetetlen axiómával rokon. Még egy jelmondata van: a „kontrollált támadás”, amit a pályán és azon kívül, a futballban és az életben is irányadónak tart.

Arra a kérdésre, hogy ki volt a szigorúbb edző, Lóránt Gyula vagy ő, határozottan kijelenti: „Gyula szigorúbb volt. Én annak a híve vagyok, amit a Biblia is mond: »a földön békesség és az emberekhez jóakarat«. Próbálok ennek szellemében élni. A játékosaim közül sokakkal tartom a kapcsolatot. Nézze, a cseh válogatott Pavel Kuka, aki Kaiserslauternben játszott a kezem alatt, nemrég írta ezt az sms-t. Nem tökéletes a németje, de mindenféle jókívánságokat ír, aztán azt, hogy »Mindent köszönök, mester! Bár van, amit csak később, utólag értettem meg.«”