Rudi Völler, a nem másodosztályú gólzsák

A brémai Weserstadion 30 ezer nézője egy emberként ugrott talpra és ütemesen harsogta: Rudi! Rudi!... Az elektromos eredményjelzőn is termetes betűkkel megformálva ott villogott a név: RUDI!!!

Történt mindez 1982. szeptember 1-jén, amikor a Bundesliga 3. fordulójában a Werder 2–0-ra legyőzte a Mönchengladbachot – az új szerzemény, Rudi Völler két remekbe szabott góljával. Az önfeledten ünneplők íziben elfelejtették, hogy évekig az Ervin nevet foglalták imáikba, s hogy Ervin Kostedde távozásakor azt jósolták: soha senki nem lesz már méltó a brémai gólkirály trónjára. A szurkoló persze nem bánta, hogy a jövendölésével melléfogott, mert a győzelmi lakoma mégiscsak kellemesebb a halotti tornál...

Otto Rehhagel vezetőedző is szélsőséges hangulatváltozáson ment keresztül. Eredetileg Dieter Schatzschneidert próbálta megkaparintani, ám Günter Netzer, a „szupermenedzser" (a korábbi világklasszis labdarúgó akkoriban nyolc éven át a HSV fellendítésén dolgozott, és munkáját három bajnoki cím meg egy BEK-trófea is fémjelezte) hamarabb ébredt, így a Hamburg sietve előszerződést kötött a cifra nevű gólzsákkal.

A brémaiak második számú jelöltje Frank Mill, a Gladbach centere volt, róla azonban kiderült: nem eladó. Rehhagel akkoriban csúnyákat mondott és mutatott. Aztán a fülébe súgták, hogy az anyagilag megingott 1860 München „bagóért" piacra dobná Völlert (akivel a megelőző szezonban a gárda együtt esett ki az élvonalból). Így költözött a másodosztály gólkirálya (37-szer volt eredményes) az északiakhoz – „ha ló nincs, akkor..." jelszóval.

Rudi úgy kezdte a működését a kikötővárosban, hogy a Plastika Nitra elleni Intertotó-mérkőzésen (5–2) négyszer is a szlovákok hálójába talált, majd kedvesen bejelentette: „Az első évben tizenöt gólt várok magamtól"...

Nyilatkozata közröhejt és ellenérzést váltott ki, mert ugye más a nyári totósorozatban vagy a második vonalban, és megint más a Bundesligában hinteni a gólokat. Zárjuk rövidre az ügyet, és vessünk egy pillantást a nyugatnémet bajnokság akkori őszi góllövőlistájára (hiszen mai írásunk a Népsport 1982. január 15-én készült beszámolójára támaszkodik):

1. Manfred Burgsmüller 11 gól, 2. Völler 10 gól... És csak utána sorakoztak az ászok: Dieter Hoeness, Pierre Littbarski, Horst Hrubesch, Bum Kun Csa, Klaus Fischer, Didier Six, Klaus és Thomas Allofs...

Vegyük még számításba azt is, hogy a Bremen igazán nem egy világklasszisokat felvonultató nagycsapat volt, és hogy hősünk combizomhúzódása miatt az egész októbert végigpihente. Vagyis 13 bajnokin érte el a 10 gólját! A tavasszal már csak ötöt kellett hozzátennie, hogy állja a szavát. És az augusztusban még csuda tréfásnak tűnő nyilatkozata hitelében a tél közepére már senki sem kételkedett...

De milyen játékos volt valójában az ismeretlenség homályából egy csapásra a csúcson termő Rudi Völler? A Kickers Offenbach és a müncheni „oroszlánok" egykori csatára még csak a 23. születésnapja felé közeledett; 176 centi magas, 71 kilós, laza izomzatú és erőszakos volt, rendkívüli futógyorsasággal és egészen kiváló reakcióidővel. Kritikus helyzetekben rendre egy tizedmásodperccel előbb cselekedett, mint a védői. S hogy még milyen volt akkor tájt, azt árulja el ő maga.

„Elsősorban fáradt vagyok – mondta az ifjú támadó. – Novemberben szereltem le, a Bundeswehr pedig nem szanatórium. Megesett, hogy a riadó hajnali négykor vert fel. Aznap délután fontos bajnokin játszottam... Máskülönben pedig sokat lelkizem, a meccsek után éjjel kettőig nem jön álom a szememre. Legurítok egy-két üveg söröcskét, borogatom a sebesüléseimet és töprengek..."

Pedig nem volt sok töprengenivalója. Nem csupán a bajnokságban ontotta a gólokat – a Vorwärts Frankfurt elleni UEFA-kupa-találkozón oktatófilmbe illő bombagólt szerzett. Az Eb-ezüstérmes U21-es válogatottban is parádézott: Bulgáriát és Spanyolországot egyformán 1–0-ra verte meg az NSZK, mindkétszer az ő találatával. Harkivban két gólt rúgott a szovjeteknek, Sheffieldben meg bevette az angolok hálóját.

Amikor a döntő második felvonásán sérülése a lelátóra kényszerítette, Berti Vogts szövetségi edző szinte a könnyeit törülgette: „Völlerrel behoztuk volna az angolok előnyét..." A legszebb dicséretet azonban Karlheinz Förstertől, az év játékosának megválasztott (Eb-aranyérmes, kétszeres vb-ezüstérmes) betonvédőtől kapta: „Veszedelmes csatár. Ha egy lépés előnybe kerül, motorbiciklivel sem lehet utolérni..."

Rudi Völlert ötször nevezték azon az őszön a forduló válogatottjába. A Kicker értékelése szerint a belsőcsatárok között a kétszeres aranylabdás Karl-Heinz Rummenigge mögött ő volt a második. Ezenkívül a nyugat-berlini teremtornán gólkirály lett, az Észak-Írország elleni novemberi Eb-selejtezőn pedig az A-válogatottban is debütált (ezt később további 89 szereplés és 47 gól követte).

A földkerekség akkori legerősebb bajnokságában, a Serie A-ban szereplő Torino máris 2 millió márkát kínált érte, amire Willi Lemke, a brémaiak menedzsere velősen válaszolt: „Rudi nem eladó!" Maga a csatár is legyintett: „Ha a pénz őrültje lennék, nem pókereznék Uwe Reindersszel. Ahányszor leülünk, mindig veszítek száz márkát. Azért előbb-utóbb rábeszélem, hogy játsszunk inkább babra..."

Völlernek azonban később is tellett a kártyás házi tétekre, mivel a német élvonalban, ahol még kevésbé ment babra a játék, tartósan bizonyított. Mindjárt az első werderes szezonjában alaposan túlszárnyalta az ígért 15-ös mennyiséget, és 23 találattal gólkirály lett. A későbbiekben további két alkalommal is kétszer közel járt a trónhoz, ám két évvel később egy, újabb kettő múltán pedig két góllal maradt le az elsőségről (az egyébként végig jellemezte, hogy minden második idényben sokkal gyakrabban sült el a lába).

Érdekesség, hogy pont az ő ott töltött időszaka alatt lett meghatározó együttes a Bremen, amely „Ottó királlyal", azaz Rehhagellel a kispadon nagyszerű éveket ért meg – de az igazi beteljesülés csak azután következett be, hogy a társaival három ízben is ezüstéremig jutó Rudi még feljebb lépett a karrierjében, magyarán továbbállt

Amíg ő a Weser partján játszott, semmit nem nyert az együttes, 1987-es klubváltását követően viszont rögtön bajnok lett (története során másodszor), sőt hét éven belül még egyszer, miközben két Német Kupával, valamint egy KEK-diadallal is gazdagodott... Ezzel szemben Völlernek a Roma sztárjaként be kellett érnie egy Coppa Italia-trófeával és egy UEFA-kupa-döntővel az alatt az öt év alatt, amíg az olasz bajnokság egyik legnagyobb csillagának számított.

De aztán végül őt is kárpótolta az élet azért, hogy klubszinten sosem csúcsfavoritoknál játszott (ami igaz volt utolsó csapatára, a válogatottól való 1994-es visszavonulása után elvállalt két leverkuseni idényére is). Pont egy, a Serie A-nál és a Bundesligánál gyengébb pontvadászatban sikerült megszereznie az addig fájóan hiányzó két címet: a nem különösebben fényes múltú Olympique Marseille-nél is lehúzott két szezont, és mindjárt az első végén, 1993-ban bajnok lett végre (még ha az ismert vesztegetési botrány miatt utóbb ezt el is vették tőlük), illetve a BL-ben – a legelsőben – is győzött az OM-mel!

Ettől függetlenül a német nemzet Rudijára főleg mint brémai és római gólvágóra emlékezhetünk – valamint nem utolsósorban, legalábbis a fiatalabbak, a 2002-ben (edzői papírok nélküli csapatfőnökként...) a Nationalelffel elért világbajnoki ezüstérméről!