Ment a saját feje után: Burcsa Győző 70 éves

– A Kaposvár első NB I-es bajnokiján mutatkozott be a Vasas ellen 1975 augusztusában. Gondolta volna, hogy túlszárnyalja edzője, Mathesz Imre tizenkét válogatottságát?
– Eszembe sem jutott − válaszolta lapunknak a ma hetvenéves Burcsa Győző. − Nagyon fiatal voltam, ráadásul láttam korábban Matheszt futballozni, aztán be-beszállt közénk az edzések után lábteniszezni, amit véresen komolyan vett. Nem lehetett linkeskedni.

– Emlékszik, hányas osztályzatot kapott a Népsporttól?
– Fogalmam sincs.

– Nyolcast.
– Rúgtam két gólt, az általában nyolcast ért. De! Egy játékosnak mindig van saját mércéje, s az nem mindig egyezik az osztályzatokkal. Persze sokat számít egy gólpassz, különösképpen egy-egy gól, de nemegyszer volt úgy, nem ment rosszul, mégis alulosztályoztak.

– A Kaposvár bent maradt az első osztályban – ön lett a házi gólkirály tizenkét góllal –, ám a Videotonhoz igazolt 1976-ban. Hívták Székesfehérvárról?
– Racionális ember vagyok, elterveztem, ha az első NB I-es idényemben tizenkét gólt szerzek, legalább annyira minden évadban képes lehetek. A pályafutásom 251 hazai meccsén szerzett 121 gól azt jelenti, minden második meccsen a kapuba találtam. De hogy miért mentem el? Egy csapattársam, Nagy Lajos tősgyökeres kaposváriként nem hagyta el a csapatot, hiába hívták máshová. Karrierje vége felé meg-megjegyezte, lehet, balek volt, hogy nem fogadta el nagyobb egyesületek ajánlatát. Megfogadtam, ha lehetőségem lesz és megfelelő ajánlat érkezik, eligazolok. Pesti együtteshez nem akartam menni, viszont hívott a Videoton, amely abban az évben bajnoki ezüstérmes lett.

– Mégsem nyertek semmit, pedig 1979-ben Verebes József érkezett Fehérvárra. Olyanok játszottak a csapatban, mint Kovács László, Nagy II János, Nagy III János, Fejes Gábor, Végh Tibor…
– …meg Kovács József, Szabó József, Csongrádi Ferenc, Májer Lajos. Háromszor voltam negyedik a Videotonnal, ez a legrosszabb helyezés egy sportolónak. Székesfehérváron hiányzott az a plusz, amitől nagycsapattá válhattunk volna.

– Győrben viszont nagycsapat épült 1981-től: Verebes József lett az edző, Kovács kapus is odament, a ZTE-ből pedig Szentes Lázár, és ön is szedte a sátorfáját.
– Igen, felvetődött bennem, öregszik a Burcsa, jó lenne, ha valamilyen érmet nyerne. A Videotonnal ellentétben Győrben érezhető volt, hogy a menedzsment a jelentős célok eléréséért mindent megtesz szakmailag és a körítésben is.

– A futball-legendárium úgy tartja, Verebes kedvenc labdarúgói közé tartozott. Ön is kedvelte a Mágust?
– Én ezt részben megfordítanám: az edzők kedvelik azokat a játékosokat, akik a harminc mérkőzésből valamennyin pályára lépnek, plusz gólképesek. Gyakran hallottam, megyek Verebes után. Nem, én a saját fejem után mentem. Más kérdés, hogy az edzői felfogása nekem is imponált. Engedte a futballistáit kibontakozni, ez előhívta a kreativitást. Három kihagyott helyzet után nem azt mondta, hogy a kapu felé se nézzek, hanem hogy megbüntet, ha nem lesz meg a negyedik helyzetem. Egyszer csak belövöm…

– Miben volt más, mit a többi tréner?
– Az előbbi példa is bizonyítja. Mert aki más trénernél kihagyott három ziccert, az inkább elbújt, nehogy megtalálja a labda. Egy elpuskázott helyzet egyébként nem feltétlenül a labdarúgó hibája. Kicsit elpattan a labda, alárúgsz, elmegy az égbe, téged meg szidnak, mert nem látták, hogy megugrott a göröngyön. Összességében Verebes értette a foci finomságait. Az én generációm a grundon tanult futballozni. Talán nem hangzik nagyképűen, értettük a csínját-bínját. A futball tényleg egyszerű játék. Mikor kell cselt csinálni, mikor egyből visszatenni, érzed-e a kényszerítőpasszt vagy sem. Az a csapat nyer, amelyik több gólt rúg. A Rába ETO-ban ott volt Hannich Péter, Póczik József, Szabó Ottó, Szentes Lázár, Hajszán Gyula, jómagam, nem véletlen, hogy az 1981–1982-es idényben 102 gólt szereztünk. Mondták is az ellenfelek, ha ráállnak a gyors Szabóra, akkor Szentes szerez gólt, ha Lázár mellé testőrt állítanak, jön a második hullámban Hannich vagy Póczik, ők ráadásul távolról is veszélyesen lőttek.

– Győri időszakából melyiket tartja a legjobb meccsének? A Fradi elleni 3–3-as győri bajnokit, amelyen ön szerezte a harmadik gólt három perccel a vége előtt? Vagy a Standard Liege elleni BEK-meccset, amelyen gyönyörűen fejelt a kapuba, s reális esély kínálkozott az ötgólos hátrány ledolgozására?
– Mind a kettő örök emlék, de a legszívesebben az 1982. áprilisi, Üllői úti 4–3-as győzelmünket idézem fel. A Fradi a félidőben 1–0-ra vezetett, sérülés miatt nem játszottam, de Verebes megkért, beinjekciózva álljak be a második játékrészben. És az első labdaérintésemből kiegyenlítettem!

– Két bajnoki címet és egy ezüstérmet nyert Győrben, mégis visszaigazolt a Videotonhoz. Mi volt a váltás oka? Korábbi edzője, Kovács Ferenc hívta?
– Harmincéves voltam, lejárt a szerződésem, nem hosszabbítottam. Szerettem volna légiósnak állni, amit az ETO vezetői nemigen támogattak. A Videoton folyamatosan keresett, én pedig aláírtam egy idényre, a szerződésemben benne volt, ha külföldről hívnak, mehetek.

– Talán ön sem gondolta, hogy a Vidi az UEFA-kupa döntőjéig menetel. Melyik volt a legnehezebb ellenfél a sorozatban?
A Manchester United, az itthoni visszavágón játszott a legjobban a csapat. Már-már heroikus teljesítményt nyújtottunk.

– Pedig csapattársa kihagyott tizenegyese után elhíresült a mondás: „Gömöri, mit csináltál?!”
– Ehhez fűződik egy történet: már a továbbjutás után mondtam neki, ha berúgja a tizenegyesét, senki sem jegyzi meg a nevét, így viszont mindenki.

– Kikerült Auxerre-be. Milyen edző volt Guy Roux? Mi lepte meg leginkább a francia élvonalban?
– Roux szenzációs tréner volt. Hogy mi tette rám a legnagyobb hatást? A sportág berkeiben dolgozók, kezdve a játékosoktól az edzőkig, elismerték, tisztelték egymást. Ami a játékot illeti, az első edzésen felmértem, mennyivel gyorsabb, mint itthon. A labdarúgás egész felépítését sokkal hozzáértőbb módon szervezték meg, a szó szoros értelmében profi volt.

– Együtt játszott Éric Cantonával. Hogyan emlékszik rá?
– Ott nevelkedett az akadémián, a fiatalokra jellemző önbizalommal. Bivaly­erős, az egója már akkor is megvolt. Az edzéseken rátartott a lábamra, páros lábbal szállt belém, ezt részben megértettem, mert külföldi voltam. Ám miután az átadásaimból gólokat lőtt, fel sem vetődött, hogy gond lenne közöttünk.

– Tizenöt alkalommal lépett pályára válogatottként 1979 és 1987 között. Lehetett volna jóval több is, ráadásul 1983 és 1986 között csaknem három évig nem kapott lehetőséget. Miért?
– Erről a szövetségi kapitányokat kellene megkérdezni. Én dolgoztam, igyekeztem hozni a tizenkét gólos évi átlagomat, a többi nem rajtam múlt. Nem volt könnyű, mert Nyilasi Tibor helyén játszottam.

– Létezett Budapest–vidék ellentét?
– Tetten érhető volt, de nem számottevően. Nincs bennem keserűség, hogy „csak” tizenötször voltam válogatott. Sohasem azt néztem, miért nem, mindig előre néztem, miért igen.

– Nem játszott az 1986-os vb-selejtezőn, de ott volt a brazilok három nullás legyőzése alkalmával, a megsérülő Bognár György helyére állt be. A Népsport ezt írta: „Értékes csapatember.” Mexikóban becserélték a szovjetek ellen, lecserélték Kanada ellen. Van önben hiányérzet?
– Nincs. Egyfelől az előbb említett pozitív szemléletem miatt, másrészt végig úgy éreztem, Mezey György azért vitt ki a vb-re, mert hogy nézett volna ki, ha kihagy, noha a francia élvonalban játszom?

– Karrierje után edzősködött, volt sport­igazgató Székesfehérváron, igaz, tevékenységét ellentmondásosnak ítélték.
– Egy évig töltöttem be a tisztséget, és bajnokok lettünk. Hoztam néhány olyan döntést a munkám során, ami a rendteremtésre vonatkozott, de valahogy úgy éreztem, nem kellek én ott senkinek sem. Nagyon jól megvagyok a futball nélkül, illetve ez így nem igaz: a meccsek zömét azért megnézem a tévében.