Hetvenöt éves az elegánsan játszó Dunai Ede

 
– Ezerkilencszázhatvanhét augusztusában a Győr elleni, három-egyre megnyert meccsen játszott először az Újpestben. A Népsport szerint „várakozáson felül mutatkozott be (…) nem is volt megilletődött”. Nehéz volt bekerülni a nagyok közé?
– Akkor igazoltam Újpestre, Baróti Lajos megnézte az ifik meccsét a „hátsó földesen” és szólt, a hétvégén kezdek. Rögtön bekerültem Szini József helyére, így álltunk fel: Szentmihályi, Káposzta, Solymosi, Sóvári, Dunai III, Noskó, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó. Engem és Noskó Ernőt leszámítva mindenki válogatott volt – később mi is bekerültünk.

– Amikor az első gólját rúgta az élvonalban a Szombathelynek, akkor is ebben az összeállításban játszottak. Emlékszik, hogyan szerezte?
– Nem!

– Távolról bombázta be.
– Lőttem így néhány gólt, mert Titi, azaz Göröcs János mindig mondogatta: ha lehet, találd el a kaput. Eltaláltam néhányszor… Az elején félig viccesen, félig komolyan így biztatott, hogy játsszál bátran, mert ha nem, visszamész a téglagyárba. Merthogy az óbudai gyár csapatától, az Újlaki FC-től kerültem a Megyeri útra. Apám az Újlakiban védett, magától értetődő volt, hogy ott játszom.

– Milyen volt Göröcs Jánossal együtt futballozni?
– Úriember volt a pályán és azon kívül is. Igazi vezér, aki másokat szolgált ki. Látott a pályán, nem egyszer megtörtént, hogy Baróti Lajos elmagyarázta a taktikát, aztán Titi közvetlenül a meccs előtt a játékoskijáróban egy-két szóval eligazította a védőket. Egyetlen probléma volt vele.

– Mi?
– Elvárta, hogy úgy játsszunk mint ő, de az lehetetlen volt.

– Az edzések utáni lábteniszezésben párjával verhetetlennek bizonyult. Nem gondolná az ember, hogy annyi sztár között…
– …mondja csak ki, egy jobbfedezet és egy kapus, Rothermel Ádám viszi a prímet. Pedig így volt. Én feladtam a labdákat Ádinak, ő meg ügyes mozdulattal lecsapásszerűen megrúgta.

– Tizenkét válogatott mérkőzése során két gólt lőtt. Fel tudja idézni?
– Hogyne! A dánokkal játszottunk a müncheni olimpián, kettő-nullára győztünk, mindkét gólunkat én lőttem a tizenhatoson belülről. A későbbi aranylabdás, Alan Simonsen is pályára lépett az ellenfélnél. De nekem az NSZK-nak – az a találkozó nem számított országok közötti hivatalos válogatott mérkőzésnek – lőtt gólom emlékezetesebb: négy-egyre nyertünk, s azzal vezettünk egy-nullára. A nyugatnémeteknél is játszott egy későbbi híresség, Ottmar Hitzfeld, aki a Dortmunddal és a Bayern Münchennel is BL-győztes lett szakvezetőként.

– Az 1974-ben utánpótlás Európa-bajnok együttes tagja volt. Az NDK elleni döntőben mindkét találkozón így lépett pályára a középpályás sor: Dunai III, Tóth András, Nagy László.
– Nagyképűség nélkül mondhatom, mindhárom újpestinek jól ment a játék, kint azért kaptunk ki három-kettőre, mert nekünk nem adtak meg egy tizenegyest, a hazaiaknak meg igen. Még nulla-nullás állásnál a kapura rúgtam a labdát, a keletnémet védő kézzel ütötte ki, de a játékvezető nem ítélt büntetőt. Itthon aztán négy-nullára lemostuk az NDK-t.

– Az ön futballjával kapcsolatban kétféle vélemény fogalmazódott meg: rendre az önhöz legközelebb álló csapattársához passzolt, nem vállalt kockázatot, a másik, hogy kiváló érzéke volt a rövid passzos összjátékhoz, szinte gólig játszották az akciókat.
– Mint a spanyolok! Baróti Lajos mindig azt mondta, laposan járassuk a labdát, elérkezik a pillanat, amikor kapura lehet törni.

– Idővel a jobbfedezet posztról hátrakerült középhátvédnek. Ha nem is volt gyors, de kiválóan olvasta a játékot. Melyik szerepkört kedvelte jobban?
– Egyértelműen centerhalfként éreztem jobban magam! Miután 1975-ben Harsányi László és Horváth József külföldre távozott, Várhidi Pál edző szólt, menjek hátra. Játékosként ő is középső védőként szerepelt, azt mondta, bízik bennem. Már jobbfedezetként is elősöprögető, szűrő voltam, összeszedegettem a labdákat, beindítottam a támadásokat. Azt mondták, elegánsan játszom.

– A szakvezetők azt vallották, az utánpótlás Eb-t megnyerő együttesre kell építeni a nagyválogatottat. Ön mégis csupán tizenkétszer kapott lehetőséget. Miért?
– Ez valóban kimondatott, de más volt a valóság: még nem telt el egy év az NDK elleni döntő visszavágója után, és én az utolsó válogatott találkozómon léptem pályára Bulgária ellen – azt persze akkor még nem tudtam, hogy utolsó…

– Hány válogatottság maradt önben?
– Cirka harmincöt-negyven, de nem foglalkoztam ezzel, az Újpestben akartam jól teljesíteni.

– Mi a véleménye az Európa-bajnokságról?
– Csalódtam a mieinkben, számos olyan futballista lépett pályára, akiknek nem volt a lábában mérkőzés vagy az Eb előtt sérüléssel bajlódott. Így azért nehéz… A magyarok mellett általában a spanyolok játékát kísérem megkülönböztetett figyelemmel. Most is jók, a két szélső, Lamine Yamal és Nico Williams szenzációs megoldásokra képes. A legnagyobb erényük, hogy nem roppannak össze – még akkor sem, ha az ellenfélnek átmenetileg jobban megy.

– Mit sajnál a leginkább a karrierjében?
– Semmit sem sajnálok, sőt! Megtisztelő, hogy egykori klubom, az Újpest hétfőre ünnepséget szervezett a tiszteletemre és az MLSZ sem feledkezik meg rólunk, idősebb futballistákról.