Néma hűség – Csillag Péter publicisztikája

„Átkelt a síneken.

Üres, elhagyott mező. Távolabb apró kis házak. Akárcsak valahol vidéken.
Rendben van, gondolta, majd leülök a szénakazal mellé, és onnan figyelem a játékot. Lehet, hogy közben megszakad a mérkőzés, mert áthajtanak egy tehéncsordát. Marhabőgés tölti be a pályát, az emberek kiabálnak, a kapu a futballistákkal elvész a porban. De aki tud játszani, az ilyen pályán is tud játszani.”

Hová indulna ma meccsnapon Mándy Iván (1918–1995), a félreeső pályák, kopott tribünök, elfeledett drukkerek hűséges írója? Látna-e még novellatémát a futballban? Lelne-e bármi otthonosat, szerethetőt, emberien esetlegeset a labdarúgás szórakoztatóipari nagyüzemeiben, a modern stadionok skyboxai, VIP-lounge-ai között bolyongva? Meglelné-e még elbeszélései hétköznapi hőseit a pufidzsekis divatszurkolók, haszonleső törleszkedők, elővezényelt szalonultrák között? Maradt-e költői részlet mindabban, amit a professzionális marketinggépezet képzett PR-megbízottai adagolnak a nyilvánosságnak művi médiatartalomként? Megszülethetne-e 2025-ben A pálya szélén, az eredetileg 1963-ban közölt regény, vagy ma már csak a pálya közepén zajlik az élet, az elitfutballal lüktető high life?

„Ints föl a tribünre mérkőzés előtt a menyasszonyodnak, a barátaidnak, ints föl, mert most császár vagy, de egy hét múlva talán már nem leszel sehol.
Ott állsz a címeres dresszben, könnyű szél fúj, ahogy kissé oldalt fordulsz, és látod a többieket, a fiúkat, akikkel együtt veszed fel a harcot az olasz tizenegy ellen, szól a zene, a Himnuszt játsszák, te meg ott állsz, és dagadsz a büszkeségtől.
Ott állsz megmerevedve a néma csöndben, amikor a bíró jelt ad az egyperces gyászszünetre. Halálos csönd van a pályán meg a közönség között. Veletek van ő is, aki miatt elrendelték a gyászszünetet. Ebben a percben ott állnak mind a játékosok, akik valaha is kifutottak a pályára.
Mindent végignéznek a tribünök, mindenkire emlékeznek, de hogy kiből mi lesz…?
Csak mondják, egyre mondják a neveket, a végtelen névsort, egymásnak felelve.
– Zsák, Plattkó, Bíró, Borbás, Schlosser, Orth, Konrád II, Nyúl I, Nyúl II, Eisenhoffer, Jeny…”

Nem véletlenül kezdődik a napokban bemutatott, Helikon-féle új kiadás 170. oldalán olvasható álomnévsor Zsák Károllyal: a 33 FC csapatát pályafutása végéig, még ujjának amputációja után is kitartóan szolgáló válogatott kapus, a Skajának becézett futballista Mándy személyes hőse volt. Felbukkan A pálya szélén lapjain egy tovabicikliző figura balladai képében is.

„Feltűnt egy biciklista, éthordóval. Visszanézett Csempe-Pempére, mereven bólintott.
Ő meg egy lépést tett, aztán megállt. De hiszen ez Skaja, a párduc, akinél még nem volt nagyobb kapus. Ételt visz haza, vagy ételt szállít? […] Szebehelyi azt mondta, hogy kiment Portugáliába trénernek. De nem ment ki, hanem ételt szállít.
A hátáról megismerem, de hát még intett is nekem. Mindig jóban voltunk. Egyszer, amikor egy válogatott mérkőzés után úgy hoztuk le a vállunkon, azt mondta: – A vendégeim vagytok! A hivatalos muri után majd összeülünk egy kicsit.
Lehet, hogy hazaviszi az ebédet, talán beteg a felesége. A konyhában ebédelnek. Skaja a tányér fölött belebámul a levegőbe.
Majd megmondom a Szebehelyinek, hogy Skaja nem ment ki Portugáliába.”

Nem ment ki Portugáliába, nem ment sehova. A világháború alatt súlyos tüdőgyulladást kapott, és bár az aggódó szurkolóknak lesoványodva, botra támaszkodva megígérte, hogy pályára lép még a 33 FC vénfiúkcsapatában, szándékát már nem tudta teljesíteni: 1944 novemberében, 49 évesen meghalt. Sírján a Farkasréti temetőben rövid felirat olvasható: „Minden idők legjobb labdarúgó kapusa.” Tudjuk, hogy lánya, született Zsák Edit 1989-ben személyes hangú levélben köszönte meg Mándy Ivánnak az édesapjáról mondott szép szavakat. Például azokat, amelyekkel az 1984-es budapesti sportkönyvkiállítás megnyitóján méltatta a régi sportembert. „Nos hát, ez az ember végig ebben a kiscsapatban védett. Hogy ez neki mit jelentett? Anyagilag semmit, miután az egész csapat nem létezett anyagilag. De ő mindig megmaradt ennél a csapatnál, soha más csapatba át nem ment. (…) Hát ez az ember nekem az örök példaképem. És ha azt a szót mondják, hogy hazafiság, akkor én valahogy mindig beleérzem ezt az embert és ezt a kis csapatot.”

Vagyis a „Harihármat”, a kis budai együttest, amelynek 1920-as évekbeli intézőjéről, Faragó Lajosról mintázta regényének főhősét, Csempe-Pempét – az ő alakjából gyúrta Sándor Pál filmrendező a Régi idők focija című filmben a legendás Minarik Edét. Érdemes utánaolvasni az eredeti csapatszervező történetének, a Kilenc klub krónikája című 1969-es könyv részletesen szól róla.

„Szegény Budai, egykori 33 FC feloszlóban levő csapatának fáradhatatlan és a futball dzsungeljében olyannyira járatos vezetője volt a Loja, Faragó Lajos. A született futballintéző. Szobatudósa, megszállottja, szabályagyú pápája, ura és rabja. Sohasem futballozott. Már mint iskolás gyerek fel volt mentve még a torna alól is a rövidlátó szemével, gyenge testalkatával. Viszont ő volt az intéző, a vezető, a bíró, a döntnök. A budai, krisztinavárosi, vérmezei, Horváth-kerti, naphegyi, zöldréti gyerekeket vette gondjaiba – ilyen volt az egész 33 FC – és a zöldasztal bajnoka lett, válogató bizottsági tag, ilyen bizottság, olyan bizottság oszlopa, titkára és intéző, minden csapatok örök kísérője, útimarsall, szálláscsináló és pénztáros. Görnyedt, aszkéta alakjával, örökösen vitatkozó, okoskodó kedvével népszerű is, utált is, szeretett és rettegett is.”

A futball nem cirkusz. Az azóta sokszorosan megcsúfolt tételmondatot Faragó Loja regénybeli megtestesítője mondta ki, vitatkozva az ellenvéleménnyel, amely szerint helyénvaló a spanyol földön tapasztalt szemfényvesztés. „Spanyolországban nem jöhet úgy ki egy kapus, mint nálunk. […] Ott mindig kell valamit csinálni, a közönség megköveteli. Zamora például az ujja hegyén pörgeti a labdát, a mutatóujja hegyén, és mindenki őrjöng, amikor így megy körbe a pályán.”

Ricardo Zamora, az 1901-ben született kapus a maga korában fogalom volt, sőt évtizedekkel később is: néhány hete bemutatták Budapesten, az Uránia moziban is a Zamora című kitűnő 2024-es olasz filmet, amelynek Milánóba keveredő kétbalkezes főhősét még a cselekmény idején, az 1960-as évek Olaszországában is a régi spanyol klasszis nevével gúnyolják. Zsák és Zamora nevezetes találkozása a magyar labdarúgás egyik sokat emlegetett, szívszorító mozzanata maradt. A történteket Kompóti Kléber Gábor, a Nemzeti Sport újságírója az alábbiak szerint elevenítette fel.

„Ricardo Zamora és Zsák Károly, a korabeli Európa két legnagyobb kapusa heteken át készült a nagy megmérettetésre, az Üllői úti magyar–spanyol válogatott mérkőzésre. Végre-valahára szembekerül egymással a két kapusfenomén. Most aztán eldől, hogy ki a jobb – dörzsölték a tenyerüket a szurkolók. 1925. október 4-én megtörtént a »szembesítés«. Ha Zsák Skaja elcsípett egy labdát, a 40 ezres tömeg felzúgott: – Zamooooora! Ha az »isteni Ricardo« hárított, a magyar kapust hergelték: – Látod, Skaja, így kell ezt csinálni…

Gól nélküli állásnál, a második félidő közepén 30 méteres szabadrúgáshoz jutottak a spanyolok. Carmelo teljesen veszélytelen, erőtlen, pattogós lövése megugrott egy göröngyön, és a labda a meglepett Zsák lába között a kapuba vánszorgott. Potya gól, a klasszikus fajtából. Zsák halálra váltan kiabált előre: – Fiúk, az istenért, nyerjétek meg, mert ha ezzel a góllal kapunk ki, én nem élem túl… Rimánkodott, hiába. Azzal a góllal kikaptunk.
A magyar öltöző átalakult siralomházzá. Mindenki rettegett, hogy Zsák kárt tesz magában. A kapus csak gubbasztott és maga elé suttogott: – Vége. Nem játszom többé…

Nyílt az ajtó, belépett Zamora. Leült Zsák mellé, átkarolta a vállát. Skaja felnézett és hirtelen kirobbant belőle a zokogás.”
Zsák Károly még egyetlen válogatott mérkőzésen védett, aztán soha többet.

„Ha véletlenül van nálad egy bicska, szúrd ki a labdádat!” – írja a Mándy-regény, és a gyakorlatias tanács a futballtörténet számos szorult helyzetében jelentett volna gyors megoldást. Ha kitévedne a megboldogult szerző néhány gyökereit, hagyományait, szellemiségét vesztett klub rideg stadionjába, talán ma is eszébe jutna a régi mondat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!