Egyszer (?) volt, hol nem volt – így láttuk a klubvébét

A MEGLEPETÉSEK TORNÁJA?

Habár a seregszemle előtt is sokan úgy vélték, hogy a fárasztó idény után érkező európai csapatok némelyike afféle kötelező hakniként tekint majd a megreformált klubvilágbajnokságra, a FIFA bízott abban, hogy a becsvágy – és az igazán csábító díjazás – ötven-hatvanvalahány tétmérkőzés után is motiválja majd a klubokat és a labdarúgókat. Ismerve az európai és a többi földrészről érkező gárdák játékerejét, szinte mindenki arra számított, hogy a legjobb nyolc közé szinte kizárólag az öreg kontinens legjobbjai jutnak be.

Aki ezt várta, annak csalódnia kellett, hiszen már a csoportkörben született egy-két vaskos meglepetés. Azzal ugyanis aligha számolt bárki is, hogy a tavalyi Libertadores-kupa-siker ide vagy oda, a Botafogo megveri a friss BL-győztes Paris Saint-Germaint, mint ahogy az sem volt benne a pakliban, hogy a később a brazil bajnokságot és a „dél-amerikai BL-t” is megnyerő Flamengo 3–1-gyel intézi el a Konferencialiga-legjobbját, a Chelsea-t, így a D-csoport élén végez. Azt is tudtuk, hogy a szaúdi Al-Hilal kerete elég lehet a továbbjutáshoz az „alapszakaszból”, de arra azért már nem igazán fogadtunk volna nagy összegben, hogy az idényét megmenteni igyekvő Real Madrid nem tudja majd legyőzni a közel-keletieket. Arra pedig végképp nem számított senki, hogy a nyolcaddöntő legnagyobb szenzációját okozva az arab csapat az ugyancsak dicstelen évadát menteni igyekvő Manchester Cityt takarítja el az útból.

A szaúdiak vesztét az a Fluminense okozta, amelynek a kétségkívül jó erőt képviselő, de európai társaikkal anyagi lehetőségekben nem összemérhető brazil csapatok közül talán a legkevesebb esélyt adták a tornán. A 41 évesen is a jövő nyári világbajnoki kerettagságra készülő, a napokban a Portóhoz szerződő Thiago Silva vezette, Renato Gaúcho megálmodta riói szupervédelem az elődöntőben aztán kénytelen volt fejet hajtani a későbbi győztes Chelsea előtt, de a riói csapat a mi szívünkbe már csak piros-fehér-zöld színösszeállítása miatt is belopta magát. S hogy ki okozta a Flu vesztét? Hát persze hogy egykori játékosa, az eseményre az utólagos nevezés lehetőségének köszönhetően „félidőben” megérkező Joao Pedro – róla még később is esik szó.

A döntőbe két előzetesen is esélyesnek vélt csapat jutott be, de ott sem született papírforma-eredmény: a pazarul futballozó Chelsea elsősorban a remeklő Cole Palmernek köszönhetően simán, 3–0-ra legyőzte az egy meccsel azelőtt a Real Madriddal a padlót felmosó PSG-t. Az angol válogatott játékmester az első fél órában kétszer talált kapuba, hogy aztán gólpasszt adjon – még szép, hogy Joao Pedrónak! Nem mellékesen: sikerével a Chelsea lett az első olyan klub, amely az összes, európai csapat számára megnyerhető nemzetközi trófeát begyűjtötte!

AKIK CSALÓDÁST OKOZTAK

Arra nem sokan számítottak, hogy a szaúdi pénzeszsák Al-Hilalon kívül az óceániai, afrikai, észak- és közép-amerikai, valamint ázsiai csapatok sok vizet zavarnak majd a tornán, de arra azért már csak a rengeteg tehetséges fiatal miatt is mutatkozott némi sansz, hogy a világbajnok argentin válogatott hazájából érkező csapatok legalább megvillanjanak – nem tették. A valamivel esélyesebb River Plate-nek csak az Urava Red Diamonds legyőzésére futotta, az ősi vetélytárs Boca Juniorsnak még ennyire sem – még azt az Auckland Cityt sem tudta legyőzni, amelynek a Bayern München tízszer talált be a kapujába.

A kétszeres BEK/BL-győztes Portónál sem diadalmenetként könyvelik majd el az első klubvilágbajnokságot. Diogo Costáék az A-csoportból, a torna egyik leggyengébb négyeséből győzelem nélkül estek ki, az egyetlen értékelhető fegyvertényük az volt, hogy nem kaptak ki az egyébként végig nagyszerűen focizó Palmeirastól – a meccs összképe alapján négy-öt gólt kellett volna kapniuk. Ugyancsak döntetlent játszottak a náluk jóval kisebb játékerőt képviselő egyiptomi Al-Ahlival is, a floridai „nyugdíjasklub”, az Inter Miami ellen pedig veszítettek – naná, hogy Lionel Messi szabadrúgásgólja okozta a vesztüket...

A Guardiola-éra messze leggyengébb idényét produkáló Manchester City Al-Hilal elleni nyolcaddöntős búcsúját már megénekeltük, de nem lesz büszke a klub-vb-n nyújtott teljesítményére a Bayern München sem. A német rekordbajnok már a csoportkörben kikapott a Benficától, s noha az egész torna talán leglátványosabb futballját produkáló Flamengót nagy csatában és nem kis szerencsével legyőzte 4–2-re a nyolcaddöntőben, a PSG-vel már nem volt egy súlycsoportban – a 2–0-s párizsi sikerrel végződő mérkőzés a 78. percnél már sokkal hamarabb eldőlhetett volna a franciák javára.

A Real Madrid trófea nélküli idénye végén új edzővel, Xabi Alonsóval vágott neki a tornának, s be is jutott a legjobb négy közé, ám a „királyiaktól”, bárhol induljanak is el, csak a végső győzelem elfogadható, az pedig nem jött össze – a kudarcot tovább súlyosbította a PSG-től az elődöntőben kapott 4–0-s zakó. A Realnál legfeljebb azzal vigasztalódhattak, hogy a városi rivális Atlético Madridnak még eddig sem sikerült eljutnia, a „matracosok” ugyanis már a csoportkörből kizúgtak. „Cholo” Simeone legényeinek vesztét – még mondja valaki, hogy vannak véletlenek – a PSG-től az első fordulóban elszenvedett 4–0-s vereség okozta, ugyanis így a körbeverést hozó csoportból a Botafogóénál rosszabb gólkülönbségük miatt nem léphettek tovább.

JÖTTEK, LÁTTAK, LŐTTEK

Ha volt valami pozitívum a Real Madrid szereplésében, az kétségkívül Gonzalo García feltűnése volt. A fehér mezben Kylian Mbappé sérülése miatt szerephez jutó 21 éves center az Al-Hilal elleni első csoportmeccsen szerzett először gólt, majd a Red Bull Salzburg kapuját is bevette. A nyolcaddöntőben a Juventus ellen az ő találatával nyertek 1–0-ra a spanyolok, s a Dormunddal a legjobb nyolc között vívott, 3–2-re megnyert ütközetben is övé volt az első „csapás” – ezzel ő lett a torna hivatalos gólkirálya. Fájdalom, a francia világklasszis felépülésével aztán ködbe veszett a nyári dicsőség, az ifjonc azóta 17 tétmeccsen mindössze 330 percet kapott, s ez idő alatt csak egy gólpasszra futotta neki.

A torna közben, egészen pontosan július 2-án érkezett meg a Chelsea-hez a Brightontól igazolt brazil Joao Pedro, az ő „hőstetteiből” fentebb már adtunk némi ízelítőt. A Palmeiras ellen 2–1-re megnyert negyeddöntőben csereként még csak megszagolta a puskaport, az elődöntőben nevelőklubja, a Fluminense ellen viszont már kétszer is pontosan célzott, s a PSG ellen 3–0-ra megnyert döntőben is övé volt az utolsó szó – még az első félidőben. A „kékek” színeiben azóta 22 tétmeccsen összehozott 6 gól és 4 gólpassz rossznak nem mondható, de egy középcsatártól nem kiemelkedő – a következő félévben talán többre lesz szükség, ha ott akar lenni a brazil szövetségi kapitány, Carlo Ancelotti világbajnoki keretében.

A sort egy olyan Chelsea-játékossal zárjuk, aki a klub-vb alatt még nem tartozott a londoniak keretéhez. A torna kezdetekor már tudtuk, hogy a Palmeiras csiszolatlan gyémántja, a 18 éves korára már tizenegyszeres brazil válogatott Estevao az Enzo Maresca irányította csapatnál folytatja pályafutását, de ő még a „nagy zöldek” soraiban küzdötte végig a tornát. Egészen a leendő csapata elleni negyeddöntőig, amelyet 2–1-re nyert meg a Konferencialiga-győztes, ám a ragyogó cselezőkészséggel megáldott szélső góllal tette emlékezetessé nevelőegyesülete színeiben vívott utolsó mérkőzését. Azóta pedig már kékben riogatja a védőket, 17 eddigi bajnokiján ugyan csak egy gólt szerzett, úgy tűnik azonban, hogy a Bajnokok Ligája az ő igazi vadászterülete: ott az Ajax, a Qarabag és a Barcelona ellen is betalált – utóbbi alakítását sokan és sokszor látták már a különféle videós felületeken.

A TANULSÁGOK

Az első ilyen esemény után nehéz megmondani, milyen jövője van egy ekkora felhajtással és meccsterheléssel járó tornának, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a bevezetőben említett becsvágy és a szerepléssel járó anyagi előnyök mennyire lesznek vonzók a jövőben részt vevő csapatok számára. Tény, hogy a díjazás bőkezű, hiszen a nyolcaddöntőt elérő klubok esetében már dollártízmilliókról beszélhetünk – nem beszélve arról, hogy a finálé nyertese 40, a vesztese 30 milliót kasszírozott –, ám sportszakmai szempontból felvetődhetnek kérdések.

Az Európában játszók a nagy válogatott tornákhoz hasonlóan kimerítő idény után érkeznek a klubvilágbajnokságra, és erősen kérdéses, mennyire hiányzik nekik az azzal járó terhelés. A dél-amerikaiak ugyan évad közben járnak nyáron, ám sokkal kevesebb mérkőzést ők sem játszanak. Számukra ugyanakkor az itt megkereshető összegek mindenképpen vonzóbbak, s mint a Flamengo példája is mutatja, az itt összeszedett „pluszfáradtság” az országos bajnoki, illetve a kontinentális sorozatokban sem megy a teljesítményük rovására.

Nem véletlen, hogy épp ezt a két (szub)kontinenst emeltük ki: a dúsgazdag ázsiai Al-Hilalon és a pénzügyi téren ugyancsak jól álló Inter Miamin kívül egyetlen afrikai, ázsiai vagy óceániai csapat sem tudott bejutni a legjobb tizenhat közé. Meghívásos torna lévén tehát talán érdemes lenne olyan kvalifikációs kritériumokat kidolgozni, amelyek a magasabb színvonalat, ezzel párhuzamosan a szintén nem mellékes anyagi megtérülést is elősegíthetnék. A torna hosszú távú életben tartásához ez mindenképpen megérne némi finomhangolást – az ötletgazdáknak négy évük lesz rá.