Jean-Marie Pfaff: Édesapámnak megígértem, egyszer büszke lesz rám!

– Lebbeke városában született, szegény munkáscsaládban, ahol ráadásul tizenketten voltak testvérek. Már akkoriban meg kellett tanulnia küzdeni a dolgokért?
– Nem volt egyszerű életünk… – felelte lapunknak adott exkluzív interjújában Jean-Marie Pfaff, a belga válogatott és a Bayern München legendás kapusa, aki díszvendégként érkezett a 68. Nemzeti Sport Gálára. – Emlékszem, kapuskesztyűre, új mezre vágytam, de nemhogy arra nem volt pénzünk, sokszor enni is alig tudtunk. De édesanyám nem adta fel egykönnyen, a szekrényből előbányászott egy használt ruhadarabot, és abból varrt nekem kapuskesztyűt és mezt. Nehéz körülmények között éltünk, napi gondjaink voltak, de az igazi csapás édesapám korai halála volt. Az végképp próbára tette a családot. Alig múltam tizenkettő, amikor otthagyott bennünket.

– Nagyon megviselte az elvesztése? Szoros volt a kapcsolatuk?
– Tizenkét évesen már felfogtam, mi történt, micsoda tragédia ért bennünket. Édesapám két éve betegeskedett, de egy ilyen napra képtelenség felkészülni. Gyerekfejjel különösen nem. Kilenc testvéremmel maradtunk odahaza édesanyámra, el lehet képzelni, milyen pokolian nehéz dolga volt. Akkoriban még jóformán azt sem tudtam, mi az a profi futball, ám amikor édesapám a halálos ágyán feküdt, megígértem neki, egyszer büszke lesz rám, híres futballista lesz belőlem. Tudom, a mai napig figyel engem odafentről.

Egyszer csak ott állt előtte Diego Maradona

– Hamar eljött az a pillanat, amikor beváltotta édesapjának tett ígéretét… Hat évvel később, tizennyolc évesen már felnőtt mérkőzésen lépett pályára a Beverenben, a másodosztályban azonnal bajnoki címmel és feljutással debütált.
– Micsoda időszak volt! Kettőt pislogtam, máris a felnőttek között találtam magamat. Ráadásul rögtön a kapuban.

– A Bayern München 1982-ben Sepp Maier utódjaként igazolta le, 2.25 millió német márkáért! Élete legjobb döntése volt a bajorokhoz igazolni?
– Nem inkább a Bayern legjobb döntése volt engem megszerezni?! A viccet félretéve… Hat elképesztő esztendőt töltöttem Münchenben.

– Beszélte a nyelvet?
– Fenéket. Sosem felejtem el az első interjúmat, amit a televíziónak adtam élő adásban. A beszélgetés a mai napig fent van az egyik videómegosztón, gyakran visszanézem. Rögtön jó kedvre derülök. A belga iskolákban a mai napig viccelődnek vele, ha valaki rosszul ejt ki bizonyos szavakat, rávágják, ez a Pfaff-féle német.

– Münchenben Csernai Pál volt akkoriban a bajorok vezetőedzője. Milyen emlékeket őriz róla?
– Elképesztő figura volt. Igazi úriember, aki a munkában nem ismert tréfát. Örökké hálás lehetek neki, hiszen ő volt, aki úgy döntött, megadja nekem a lehetőséget, és engem nevez ki a Bayern München első számú kapusának. Talán megháláltam a bizalmát. Szerencsére gyorsan sikerült beilleszkednem a csapatba, talán azért is, mert hamar megértettem, mit is jelent a Bayernben futballozni.

– Az 1986-os mexikói világbajnokságon a torna legjobb kapusának választották. Van amire ennél büszkébb a karrierjéből?
– Sosem felejtem el a pillanatot. Az elveszített elődöntő után odajött hozzám Diego Maradona, rám nézett, és szó nélkül nekem adta a mezét. Ott álltam a pályán, földbe gyökerezett lábbal, nem akartam elhinni, mi is történik velem. Talán akkor tudatosult bennem, valóban a csúcsra értem. Az utam egy apró belga városkában kezdődött, a nélkülözésből indulva értem fel a világ tetejére.

– Maradona volt a legjobb, aki ellen valaha játszott?
– Efelől semmi kétség! A lábujjhegyétől a feje búbjáig zseni volt. Sosem játszottam jobb futballista ellen.

A róla szóló múzeumnak váratlanul be kellett zárnia

– Mutathatunk egy rövid videófelvételt? Kíváncsi vagyok, hányszor látta…
– Jaj, Rabah Madzser sarkazós találata. Láttam néhányszor. Kaptam egy-két gólt pályafutásom során, de mind közül talán ez volt a legemlékezetesebb. A helyzetfelismerés, a kivitelezés – egyszerűen elképesztő volt. Állítóm, a labdarúgás történelmének egyik legikonikusabb gólja volt az. Utólag mondhatom, még azt sem bánom, hogy én kaptam.

– A pályán-, és azon kívül is karakteres egyéniség volt.
– …Nem volt más választásom akkoriban. Mindenért meg kellett küzdenem. Az első focicipőmért, az első labdámért, az első szerződésemért. Az utcán nőttem fel, rúgtuk a labdát reggeltől estig, amikor Belgiumban aláírtam életem első profi szerződését, hetvenöt eurónak megfelelő összeget kaptam havonta. A mostaniak pedig. Még alá sem írják a szerződést, máris kapnak húsz-harminc milliót.

– Ha választhatna, lenne inkább most a huszonegyedik században futballista? Elcserélné a pályafutását egy mostani kapussal?
– Semmi pénzért! Büszke vagyok az életemre, a mögöttem hagyott karrierre. Tudom, ha most védenék, sokkal több pénzem lenne, házaim szerte a világban, de akkor sem cserélnék senkivel. Amire vágytam, megteremtettem magamnak. Szép család, nyugodt élet, mi kell még?! És amire legalább ennyire büszke vagyok, hogy a régi társak közül sokan a mai napig a barátjuknak mondanak. Itt van a mostani Sport Gálára érkező Rabah Madzser is, amint megláttuk egymást, rögtön viccelődtünk.

– Magyar játékosok közül kire emlékszik legszívesebben?
– Belgiumban Fazekas László igazi ikon volt, a 82-es spanyolországi világbajnokságon a magyarok elleni meccset sosem felejtem. Nekünk szükségünk volt a döntetlenre a csoportból való továbbjutáshoz, kemény meccsen egy-egy lett a végeredmény. De az Anderlechtből mondhatnám Ladinszky Attilát, vagy éppen Détári Lajost is a frankfurti időszakából. Mind kiváló játékos volt.

– Első klubjának városában, Beverenben 2023-ban múzeumot avattak a tiszteletére. Hogy tetszik a kiállítás?
– Jöttek turisták Olaszországból, Franciaországból, még Indiából is, több mint ötvenöt-ezren jártak a múzeumban. Csakhogy a mostani polgármester azt mondta, nincs megfelelő hely a múzeumnak, úgyhogy jelenleg bezárt a kiállítás. Ott állnak a relikviák. Diego Maradona vagy éppen Johann Cruyff meze is. Ahogyan az én karrierem véget ért, most a múzeum is bezárta kapuit.

Utólag sem bánta meg a róla szóló reality show-t

– Rövid ideig edzőként dolgozott, könyveket írt, majd filmekben bukkant fel, a De Pfaffs című reality show-val a kétezres évek elején a flamand tévé sztárja lett a család. Nem bánta meg, hogy belevágott annak idején?
– Mindig is nyitott voltam az újdonságokra. Tudtam, hogy sokan támadnak majd, kapom a kritikákat mindenfelől, de nem érdekelt. Merész húzás volt akkoriban bevállalni, de a visszajelzések végül engem igazoltak. Tíz éven át ment a család hétköznapjairól szóló sorozat. Egy dolgot kötöttem ki előre, sosem lehet előre megbeszélve, megrendezve a téma. Minden valóság volt! Ha egy barátunk váratlanul beállított hozzánk, az is spontán történt. Több mint száznyolcvan részt vetítettek le. Amolyan úttörő voltam ebben is. Azóta egymást érik a különböző reality show-k a tévében.

– A hétköznapjai hogyan telnek manapság? Nem unatkozik?
– A feleségemmel Mallorcán élünk. Olykor Németországba utazom, jövő héten éppen Münchenbe megyek, ahol üzletembereknek tartok előadást. Amolyan motivációs beszédet. Egy tizenöt perces kisfilmet is összeállítottunk a pályafutásomról, az elején levetítjük nekik, honnan indultam, és hová jutottam el. A példám úgy tűnik inspirálja őket. Mindenki úgy áll fel az előadást után, hogy tudják, lehetetlen valóban nem létezik! A beszédemet pedig mindig úgy zárom, a családom tett azzá, aki vagyok. Nélkülük senki lennék.