Az álomsziget – Csillag Péter publicisztikája

„Nem akarom azt mondani, hogy a teli Nép­stadion ellenszenves gondolatokat ébreszt bennem, de itt voltaképpen teljesen különböző dolgokról van szó. Vagy az a sport, amiről én beszélek, vagy a másik. Vagy új nevet kellene találni valamelyiknek. De azt hiszem, sem céljukban, sem tartalmukban, sem formájukban nem hasonlítanak egymáshoz. Én az intimitást keresem a sportban, nevezzük most »kis sportnak«, amely minden kényszer és rekordvágy nélküli vállalkozás, és amely szerintem költői tett.”

Most, a Puskás Arénát telesziporkázó BL-döntő és a budapesti futballszédület utáni csendes napokban különösen időszerű elővenni Örkény István vallomását, és elismételni, tényleg nincsen gond a teli Népstadionnal. Dübörög a szórakoztatóipari nagyüzem, széles tömegeket szolgál ki a legmagasabb minőségi szinten. Nevezzük ezt Örkénnyel nagy sportnak, amely üzletileg kényszeres, profitszerzésben rekordvágytól fűtött vállalkozás, és amely szerintem nem költői tett. De ettől még elképesztő globális érdeklődés övezi, a maga piaci közegében pontosan beárazható anyagi értéket képvisel, és furcsa is lenne bárkin számon kérni, hogy az Arsenal–PSG helyett miért nem például – a BL-döntő napján kilenc év szünet után összeálló – Bázakerettye csapatának barátságos mérkőzésére volt kíváncsi a hétvégén. 

Mondjuk, fenti szavai alapján Örkény maga alighanem inkább távol maradt volna a fővárosi futballforgatagtól, és a bázakerettyei pálya korlátját támasztotta volna a Hátsó füves futballmentő túra zalai állomásán, netán úszott volna egy jót a Balatonban. A Népsport 1975-ös évkönyvében olvassuk tőle: „Amikor én a sportról beszélek, mindig a nem látványos sportra gondolok. Ha rangsorolnám az emlékeket, szépségük, megrázó voltuk szerint, akkor meg kell vallanom, a sporthoz fűződő emlékeim a legmélyebbek és a legnagyobbak közé tartoznak. Én is jártam izgalmas labdarúgó-mérkőzésekre, de egyre sem emlékszem igazán. Ám kristálytisztán él bennem az a nap, amikor a Tátrában kezdő síelőként lesiklottam a Tarajkán, vagy amikor először messze kiúsztam a tengerbe. Tíz-húsz-negyven éves emlékek ezek, mégis világosan megmaradtak bennem, pedig híres vagyok rossz emlékezőtehetségemről. […] Az imént felsorolt apró epizódokat érzem nagyszerűnek, az élet legszebb ajándékainak. Egy éjszakai vitorlázást a Balatonon, azt a különös örömet, amit a kardvívás nemes eleganciája nyújt az embernek. Odáig mernék elmenni, bár tudom, merészség, hogy ezen a szinten a sport tulajdonképpen katarzis élményt tud nyújtani. Másképp nem volna lehetséges, hogy ma is emlékszem, miként másztam meg tizenöt éves gimnazista fejjel Ausztriában a Rax hegyet. Ma is előttem van az utolsó meredek sziklafal, amely már félig hóban vezetett fel a csúcsra. […] Ez arra tanít engem, hogy a sportnak, ebben a szerény, amatőr színvonalú mivoltában rejlik a legnagyobb élményt nyújtó ereje. Nekünk, városi embereknek tulajdonképpen a sport maradt egyedüli utolsó lehetőségünk a természettel való intim találkozásra.”

A természettel való intim találkozás terepe nyilvánvalóan nem a hatvanötezres Puskás Aréna és a steril körülmények között kivitelezett Bajnokok Ligája-döntő, mégis sportnak nevezzük ezt is, azt is. Ugyanez a kettősség megvan a látványt, élményt kínáló kulturális élet más területein is. A plázák multiplex mozijainak tömegfilmjeire is tódul a közönség, popcorn és könnyed szórakozás garantálva, a Cirkó-Gejzírbe vagy a Tabánba meg mehet nézni kelet-európai filmdrámát, keserédes dokumentumfilmet, bonyolult művészfilmet, akinek van hozzá türelme. Mozi és mozi, mégis mennyire más. Vagy az a mozi, amiről én beszélek, vagy a másik – mondaná Örkény István, és itt maradjunk annál a változatnál, amiről ő beszél. A „kis mozinál”.

Például a Tuvalu, az álomsziget című 1999-es német kísérleti filmnél, amely életem egyik legfelemelőbb moziélményét adta. Stílusos, erős és velejéig igaz vallomás eszményekről, kötődésekről, éltető illúziókról és elhagyhatatlan vágyakról, amelyek nélkül élni sem érdemes. Elhagyott város, romos fürdőépület a színhely Veit Helmer szürreális filmjében, néhány kabátgombbal fizető törzsvendéggel, a letűnt világból megmaradt vak tulajdonossal, és fiával, Antonnal, aki a rozsdás csövek, repedezett uszodacsempék között a távoli álomsziget ábrándját kergeti szerelmével, Évával. A fehér botos öregúr régről őrzött, idilli benyomásait a fiú próbálja leleményes trükkökkel ébren tartani, például a medenceteret pezsgő strandélet zajaival telezengő magnóhanggal. Aztán megjelenik Gregor, a gonosz és pénzéhes báty is, aki mit sem törődik a hely lelkével, szellemével, kíméletlenül le akarja rombolni az omladozó épületet, felszámolva a fürdőnek az esetlegességeivel, emberi ügyetlenségeivel és kopottas körülményeivel együtt működő, csakis úgy működő minitársadalmát. És itt összeér „kis mozi” és „kis sport”.

„Mert ahol megszűnik a futballélet, ott egyúttal a közösségi élet egyik meghatározó fórumának is vége. A vidéki focipályák agorák, az ügyek-bajok megbeszélésének helyszínei, fontos találkozási pontok. Nincs szomorúbb, mint egy gaztól felvert, elhagyott futballpálya az omladozó klubházzal” – írta Győrffy Ákos május elején, a Magyar Krónikában megjelent kitűnő riportjában („A meccsekre ki kell járni – Mi maradna a falvakból csapat nélkül?”).
Tuvalu, az álomsziget ott dereng a délibábos messzeségben, Bázakerettyéről is el lehet jutni a BL-döntőbe, de a legjobb mégis Bázakerettyén maradni. Ahol kissé tán göröngyös a futballgyep, itt-ott beszakadtak a lelátó ülődeszkái, és az is lehet, hogy kabátgombbal kell fizetni a meccsjegyért, de legalább otthon lehet az ember. Ismeri a pálya levegőjét, az oldalvonal menti fákat, bokrokat, a pályát körülálló embereket, a községben a kisboltot, az utcasarkot, a szomszéd kutyáját, a közös múltat, a nehézségeket, az örömöket, a kilátásokat és a korlátokat. Hűség, kitartás, állhatatosság a „kis sport” hármas követelményrendszere, gyümölcse azonban végtelen; közösségi erő, együtt megélt identitás, eleven hagyomány, belső biztonság, kiegyensúlyozottság, alkotói energia, természetközeliség, belefeledkezés a játékba, és még hosszan folytathatnánk. 

A futball szabadsága című, márciusban megjelent könyvemhez Örkény István fenti gondolataiból választottam mottót, és nem bántam meg. Az elmúlt hetekben a közéleti fordulat a sportéletben is változásokat hozott, és miközben némelyek reménnyel, mások aggodalommal, megint mások talán kiábrándult közönnyel figyelik a mozgásokat, óhatatlanul felértékelődik minden, ami állandó. Ami ugyanaz volt 1975-ben, 2009-ben, 2015-ben és ugyanaz lesz 2027-ben is, ami természeténél fogva nem politikafüggő. 

A „kis sportnak” az a mezsgyéje, ahol tiszta a levegő, szabad a pálya, és harangszó töri meg a gólcsendet. A bázakerettyei foci, a lesiklás a Tarajkáról, a beúszás a tengerbe, a kardvívás nemes eleganciája és az éjszakai vitorlázás a Balatonon. Ha meg kiértünk a nyílt vízre, ne féljünk hajónkat irányba állítani álmaink szigete, Tuvalu felé…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!