Törött lábak, szakadó szalagok, hirtelen szívleállás – játékossorsok a tragédiák után

A profi sportban mindenki tudja, hogy a sérülés a játék része. A futballista összefejel egy társával, a kézilabdázó ütközik, a vívó mellélép a páston, és közben meg sem fordul a fejében, hogy éppen azon a napon akár örökre véget érhet a pályafutása. Pedig olykor egyetlen pillanat is elég. Egy rosszul sikerült becsúszás, egy elszakadó keresztszalag, netán egy súlyos közlekedési baleset vagy egy váratlan egészségügyi probléma – a család, a szurkolók és a csapattársak ilyenkor elsősorban az emberért aggódnak. A klub a játékos felépülésében reménykedik, a sportoló pedig abban, hogy egyszer még visszatérhet.

De mi történik akkor, ha nem tud? Ki pótolja a kieső jövedelmet? Ki állja a rehabilitáció költségeit? Mi lesz a családdal, ha a sportoló nem tudja folytatni a hivatását, amely nemcsak neki, hanem szeretteinek is a megélhetést jelenti? És sajnos az is előfordulhat – elég csak az egész világot megrázó, Diogo Jotát és testvérét ért tragédiára gondolni –, hogy a történet a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakul. Európa jelentős részén ezekre a kérdésekre évtizedek óta léteznek válaszok. Magyarországon továbbra is inkább egy szürke zónáról beszélhetünk.

SPORTBIZTOSÍTÁS SPORT NÉLKÜL

„Hosszú évek óta próbáljuk felhívni erre a figyelmet, de áttörést eddig nem sikerült elérnünk – mondja Horváth Gábor ügyvéd, a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének főtitkára. – Elmentünk klubokhoz, játékosokhoz, beszéltünk a karriervédelemről, a biztosításokról, az öngondoskodásról, de ennek Magyarországon nincs kialakult kultúrája. Pedig a sportoló pályafutása általában legfeljebb tíz-tizenöt év, és ezalatt kellene megalapoznia az egész hátralévő életét.”     

A jogász szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy az élsportolói lét speciális kockázataira ma sem létezik valódi, rendszerszintű válasz: „Általános biztosítások természetesen léteznek, csakhogy a biztosítók többsége éppen a sporttevékenységet zárja ki a fedezetből. Márpedig egy élsportoló számára ez a legfontosabb kockázat. Ezért mondom gyakran: sportbiztosítás van, csak sport nélkül.”    

Sajnos valóban nincs olyan csoportszintű biztosítási rendszer, amely a klubokat, szervezeteket vagy szövetségeket egységes feltételek mellett kötelezné. Az MLSZ és a Medicare együttműködése ugyan előrelépést jelent, de még messze van azoktól a konstrukcióktól, amelyek Nyugat-Európa vezető futballbajnokságaiban évtizedek óta működnek. Létezik a FIFA úgynevezett Club Protection programja, ám az kizárólag a válogatott szereplések időszakára vonatkozik, ráadásul a klubot kompenzálja, nem a játékost. Horváth Gábor szerint ideje lenne közös gondolkodást kezdeni játékosokkal, klubvezetőkkel, tulajdonosokkal, szövetségi szakemberekkel és jogalkotókkal.

MIT MOND A SPORTTÖRVÉNY?

Sokan úgy gondolják, hogy a sporttörvény minden fontos kérdést rendez. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb. „A sporttörvény rendelkezik arról, hogy a kluboknak biztosítást kell kötniük a sportolók javára. Arról viszont már nem szól, hogy ennek milyen tartalmúnak és milyen összegűnek kell lennie – magyarázza Horváth Gábor. – Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy ha egy klub egyforintos biztosítást köt a játékosaira, már teljesítette a törvényi kötelezettségét.”     

A HLSZ főtitkára szerint már az is jelentős előrelépés lenne, ha szövetségi vagy klubszinten meghatároznának egy minimális fedezeti szintet. A probléma súlyát mutatja, hogy üzemi baleset esetén sem köteles a klub prémiumot és bónuszt fizetni, betegség vagy nem üzemi baleset esetén pedig a sportoló gyakran csak a társadalombiztosítás által nyújtott minimális ellátásra számíthat. Karriervéget okozó sérülés vagy betegség esetén jelenleg nincs automatikus kártérítési rendszer.

KÉSZ RENDSZER ANGLIÁBAN

Priskin Tamás egészen más világot ismert meg, amikor tizenkilenc évesen Angliába került. A 63-szoros válogatott csatár, a Watford korábbi Premier League-játékosa, jelenleg a HLSZ elnökségi tagja szerint ott természetes volt mindaz, ami Magyarországon ma még inkább kivétel. Az ottani modell három pillérre épül. Az első az öngondoskodás. „A jövedelmem egy részét meg sem kaptam, hanem automatikusan egy nyugdíjalapba került, amelyhez ötvenöt éves koromban férek majd hozzá.”     

A második pillér a biztosítás. „Ha valaki hosszabb időre megsérül, nemcsak a játékból esik ki, gyakran a prémiumokból is kimarad. Az angol rendszerben a biztosítás a jövedelemkiesés jelentős részét pótolja. Ez nemcsak a játékosnak jó, hanem a klubnak is, hiszen ezt nem neki kell fizetnie.”   

A harmadik elem az edukáció. „Már aktív játékosként elkezdenek felkészíteni a futball utáni életre. Ez szerintem legalább olyan fontos, mint maga a biztosítás.” Priskin szerint éppen ez az a terület, amely Magyarországon a leginkább hiányzik: „A futballista karrierje rendkívül rövid. Ha valaki harmincöt éves koráig játszik, már hosszú pályafutásról beszélünk. Utána azonban még ott van előtte három-négy évtizednyi élet. Nem mindegy, hogyan érkezik meg ebbe az időszakba.”     

Az angol rendszer 1980 óta működik kollektív szerződés keretében, és a Premier League-től egészen a negyedosztályig kiterjed. Egy játékos számára átlagosan havi 7200 font megtakarítást képeznek, miközben haláleset esetén akár 600 ezer fontnak megfelelő összeg vagy az éves jövedelem többszöröse is kifizethető.

A JÁTÉKOS NEM MARAD EGYEDÜL

Több európai országban fél évszázados hagyományai vannak az öngondoskodásnak és az egységes biztosításnak. A hollandok már 1972-ben felismerték, hogy a játékosokat nem lehet teljesen magukra hagyni a jövőjük megtervezésében. A rendszer minden hivatásos futballistára kötelező. A megtakarítás az alapfizetésből és a prémiumból származik, a befizetések a jövedelemhez igazodnak, a játékos pedig a pályafutása lezárulta után fér hozzá a felhalmozott vagyonhoz. 

Olaszországban ennél is tovább mentek. Az 1975 óta működő sportolói nyugdíjrendszer nemcsak a játékosokat, hanem a teljes szakmai stábot védi. Edzők, gyógytornászok, masszőrök, technikai vezetők és klubvezetők egyaránt részei a szisztémának. A klubok jelentős részt vállalnak a befizetésekből, miközben különféle szociális és biztosítási elemek egészítik ki a konstrukciót. A rendszer mögött ugyanaz a gondolat húzódik meg, amely Nyugat-Európa számos országában alapvetésnek számít: a sportoló nem csupán játékos, hanem munkavállaló, családfenntartó és a társadalom teljes jogú tagja is. Ezért a karrier végét nem lehet kizárólag az egyén problémájának tekinteni.

Különösen érdekes a dán példát éppen Christian Eriksen történetének árnyékában vizsgálni. Dániában a sportolói öngondoskodás és biztosítás több pilléren nyugszik. A rendszer rövid és hosszú távú megtakarítási elemeket egyaránt tartalmaz, miközben a klubok a befizetések jelentős részét átvállalják. A konstrukció része a betegségre, balesetre, halálesetre és jövedelemkiesésre vonatkozó biztosítás is. A filozófia egyszerű: a játékos pályafutása alatt olyan kockázatokat vállal, amelyek indokolttá teszik a fokozott védelmet. A rendszer szereplői abból indulnak ki, hogy egy súlyos sérülés vagy betegség következményeinek kezelése nagyságrendekkel többe kerülhet, mint a megelőző jellegű biztosítás fenntartása.

A HOLNAP ILLÚZIÓJA

Horváth Gábor és Priskin Tamás szerint a probléma nem csupán jogi vagy pénzügyi, hanem kulturális kérdés is. Magyarországon ugyanis nincs hagyománya annak, hogy a sportolók már aktív pályafutásuk alatt tudatosan készüljenek a visszavonulás utáni évekre.      

„Fiatalon könnyű azt gondolni, hogy a karrier örökké tart, vagy legalábbis nagyon messze van a vége – mondja Priskin Tamás. – A valóság azonban egészen más. Poszttól is függhet, ki mennyi idő alatt használódik el, és onnantól egy teljesen új élet indul. Ha erre valaki nincs felkészülve, sokkoló lehet a különbség.”      

A futballista szerint a pénzügyi tudatosság legalább olyan fontos, mint az edzésmunka: „Az angol rendszer egyik legnagyobb előnye éppen az, hogy nem bízza teljes egészében a játékosra a döntést. Segít abban, hogy akkor is építse a jövőjét, amikor még nem feltétlenül gondol rá.”