Egy futballista halálára – Csinta Samu publicisztikája

MINDEN ÚGY KEZDŐDIK, hogy valaki a futballnak nevezett vírussal születik, és szervezete azt soha nem veti magából. Szülői fenyegetésre, de olyan elképzelhetetlen ígéretre sem, hogy még gyerekként megkaphatja az amúgy csak felnőtt kortól dukáló, férfiúi generációs örökségnek számító zsebórát, ha soha többet… A csábítás nagy volt, de az elhatározás azonnal porszemekre hullott, amint az utcán újra pufogni kezdett a labda. A vírus állítólag ma is ugyanúgy dolgozik, legfeljebb az „ellenszerek” lettek valamivel hatásosabbak, a rengeteg elterelő „mellékhatás” sokakban csökevényesíti az ősi késztetést.

A múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján viszont szabadon tombolt, a terjedési környezet pedig bőven tenyészett: a magyar futball aranykora, Puskásék, a sportnagyhatalmi státus magával ragadó bódulata. A sportolói pálya, amelyen szinte bárki egyenlő esélyekkel indulhatott, a vírussal fertőzöttek persze előnyben. Az erdélyi magyar gyerekek számára külön varázsporral szórta tele, hogy a határok átjárhatatlanságának világában a diadalok csak Szepesi György költői túlzásokkal, de cseppet sem túlzó ihletettséggel telített tolmácsolásában jutott el a rádióhallgatókhoz.

Persze nemcsak, a néprádió „intézménye” már akkor megvalósította a határok légiesítését. Különböző dimenziókban, amelyek ma szinte meseként hangzanak. Például olyanok, hogy az 1954-es svájci futball-világbajnokság döntőjét egy háromszéki udvaron több mint százan hallgattak végig. A faluban egyetlen telepes rádió volt, az udvar közepén kicsi karosszékben ülve Vilmos bácsi a rádión hallgatta Szepesi közvetítését, ő továbbította a fejleményeket a tömegnek hangosan. Az udvaron síri csend uralkodott, és amikor a németek berúgták a harmadik gólt, Szepesi pedig bejelentette, hogy a világbajnok Németország, mintha temetésről indultak volna haza az emberek.

Néhány nappal előtte Nagyváradon a szokottnál hosszasabban időzött a Magyarországról érkezett vonat, addig ugyanis nem engedték ki a szerelvényt, míg be nem fejeződött a magyar–uruguayi vb-elődöntő. A váradi állomás hangosbemondóján a meccsközvetítés szólt, az emberek mozdulatlanná dermedve várták a meccs végét, a győzelmet, amely közös volt, még akkor is, ha néhány kilométerrel odébb végérvényesen elválasztónak szánt határt húzott közénk a történelem. A történetet számtalanszor hallottam jóapámtól, aki váradi diákként készülődött haza vakációra Székelyföldre.

Számára, a későbbi kisvárosi gólzsáknak megfellebbezhetetlen felsőfok volt és maradt az anyaország. Ő az a típus, akitől egyetlen munkahelyet sem kell félteni – nemcsak előrehaladott korából adódóan –, egyetlen forintnyi egészségbiztosítást sem. Ő az, aki csak szeret, érdek nélkül, önzetlenül, és aki végérvényesen viszontszeretve érzi magát, mióta visszakaphatta a magyar állampolgárságát. A kivételes alkalomra nem készíttetett magának vadonatúj bocskait, egyetlen hivatalos fénykép árulkodik az örökre elraktározott pillanatról. Viszont egy szülő vagy gyermek aggódásával követte a különböző tévécsatornákon a magyarországi történéseket, és közben egyetlen dolog érdekelte: hogy jó legyen, hogy béke legyen, hogy büszke maradhasson az országra.

Az ő generációja számára Puskásék jelentették a nagy szerelmet, amelyre nemcsak azért jó emlékezni, mert azóta sem jött szembe bűbájosabb jelenség, hanem mert általa fiatalságukat, Románia határain több mint fél évszázadon át mindegyre fennakadó álmaikat élik újra. A recsegő rádióból áradó lelkesedés alapján választottak maguknak örök kedvencet, apám Puskást, mert hát – tette azért hozzá fejlett realitásérzékkel – mindig az a legnépszerűbb, aki a gólokat rúgja. Saját bőrén is tapasztalta, hogy így működik ez: fél pályafutását a helyi harmadosztályú csapatban futballozta át, rúgta a gólokat számolatlanul. Ő volt az az apró robbanékony csatár, aki öt méteren hatot vert a védőre, meg az is, akitől csak örökölni lehetett a labdát. Sohasem hagyta el a székelyföldi várost, pedig a családi legenda szerint a máramarosszigetiek egy vasúti vagon első osztályú fenyődeszkát kínáltak, ha odaköltözteti a góljait. Puskás sem hagyta el soha Kispestet – ’56 az más, akkor menni kellett... –, maradt hát ő is Szentgyörgyön, s még éveken át ünnepelték a kisváros szurkolói, amint a bolondját járatta a hatalmas védőkkel.

Csaknem nyolcvankét éves volt, amikor végre megvalósíthattuk régóta dédelgetett nagy álmát: virágot vittünk az Aranycsapat tagjainak sírjára. A Farkasréti temető sétányain csatangolva sírok helyrajzi adatai alapján keresgéltük az utat, miközben ő teljes hittel és beleéléssel mesélte, hogy Puskás mindenkit elküldött az anyjába, de Bozsiknak sohasem mondott ellent. Ha egyébért nem, hát ezért tisztelegni kell Cucu emléke előtt, de persze nem csak ezért. A korabeli sajtóból, az Alberttől Zsákig című szentimentális futballenciklopédiából, Szepesi közvetítéseiből, borozgatós beszélgetésekből táplálkozó jól értesültségét a világ minden kincséért sem kérdőjeleztem volna meg. Hiszen életünk első szerelme is hiába ráncosodó asszonyság már, emlékeink képernyőjén változatlanul hajdani sugárzó szépsége, vonzereje villan fel.

Képeket nézegetek, közös (nem csak) futballemlékek villannak fel. Elmosolyodom, amint eszembe jut, hogyan mesélte immár sajátjaként az én Puskás-történetemet. Amelyet akkor éltem meg, amikor a kilencvenes évek elején a luxemburgi reptér nyugdíjas korú alkalmazottja térdre esve, látomásként tekintett a váróba belépő Öcsi bácsira, és szinte révületben rebegte: Puszkász, Puszkász... Igazából akkor kértem magamban bocsánatot hajdani mindentudó kamaszkorom nagyképűségéért, amikor Cruyff bűvöletében sokszor kétségbe vontam apám feltétlen Puskás-imádatának megalapozottságát.

Menjen immár kedvencei után békével, édesapám. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!