Ahogy mi megéltük: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

Ha jól emlékszem, az 1996-os Európa-bajnokság alatt kezdtem szimpatizálni az angol válogatottal. Mindig is szerettem a flúgosabb játékosokat,és apám azzal győzködött, hogy az angoloknál is van egy ilyen figura, Paul Gascoigne-nak hívják, üljek le vele és nézzem meg,mit csinál a skótok elleni meccsen.Talán sokan emlékeznek rá, ez volt az a találkozó, ahol a középpályás ballal átemelte a labdát Colin Hendry felett, majd jobbal a kapuba rúgta, nekem egyrészt onnantól kezdve az angol lett a második csapatom – a kötődést később tovább erősítette, hogy a feleségem, így családom fele angol –, másrészt napokig gyakoroltam strandlabdával Gascoigne megmozdulását,ahol öcsémre osztottam Hendry szerepét.Mindig is szerettem a flúgosabb játékosokat,és apám azzal győzködött, hogy az angoloknál is van egy ilyen figura, Paul Gascoigne-nak hívják, üljek le vele és nézzem meg,mit csinál a skótok elleni meccsen.Talán sokan emlékeznek rá, ez volt az a találkozó, ahol a középpályás ballal átemelte a labdát Colin Hendry felett, majd jobbal a kapuba rúgta, nekem egyrészt onnantól kezdve az angol lett a második csapatom – a kötődést később tovább erősítette, hogy a feleségem, így családom fele angol –, másrészt napokig gyakoroltam strandlabdával Gascoigne megmozdulását,ahol öcsémre osztottam Hendry szerepét.

Aztán valahogy eltelt huszonkét év, én pedig a Nemzeti Sport tudósítójaként idegesen toporogtam a moszkvai Otkrityije Aréna médiaközpontjában (amely egy nagy sátor volt) várva, hogy végre elkezdődjön a Kolumbia–Anglia világbajnoki nyolcaddöntő.

Szokásom szerint vagy négy órával korábban érkeztem, a sajtóközpont ilyenkor is tömve volt, de viszonylagos csend honolt. Önkéntesek cikáztak fel-alá, a tisztek eligazítást tartottak a rendfenntartó erőknek, a sátorban jobb híján az egyik attraktív kolumbiai műsorvezetőt interjúvolták (rajongták körbe), az ideiglenes épület mögött pedig operatőrök, karikás szemű újságírók és egy szakkommentátorként dolgozó ideges angol exválogatott dohányzott.

Az egész fülledt délután egy nagy visszafogott lélegzetnek tűnt.

Jobban szerettem ebben a stadionba járni, mint a Luzsnyikibe, ez nem akkora hodály, ami jobb atmoszférát kölcsönzött neki, na meg a piros-fehér „csempéktől” harsányabbnak, élettel telibbnek tűnik. Belül viszont a sárga szín volt az úr, az angolok kis túlzással elvesztek a kolumbiai tengerben (amúgy általában a dél-amerikai szurkolók és a mexikóiak csinálták a legjobb hangulatot), ez többé-kevésbé a közvetlen környezetemre is igaz volt.

A Szpartak stadionját ugyanis azért is kedveltem, mert a sajtó munkatársai itt nem a kakasülőn, hanem a pályához közel ülhetnek. Így esett, hogy a nyolcaddöntőt két sorral a mérkőzésről lemaradó James Rodríguez és Miguel Borja mögött néztem, akikhez csatlakozott a kolumbiai stábot erősítő, korábbi argentin válogatott Esteban Cambiasso is.

James eleinte sokat nyomogatta a telefonját, de nem kárhoztattam, az első százhúsz perc alapján korántsem ez volt minden idők legjobb vébémérkőzése. Oké, drámában nem volt hiány, hiszen Yerry Mina a 93. percben válaszolt Harry Kane korábbi büntetőjére, bár ekkor üveges szemekkel meredtem magam elé, attól féltem hogy rám esik egy világsztár, ugyanis James a kissé megroggyanó Cambiasso nyakába ugorva öklét a nézőtér felé rázva ünnepelt.

„Lúzerek” – fordult meg a fejemben az angolok kapcsán, az érzés pedig csak erősödött, ahogy véget ért a hosszabbítás. Nem csak bennem, hiszen abban a pillanatban üzenetet kaptam az egyik angol rokontól: „Na, ennyi volt.”

Persze, mondhatnánk, mire ez a pesszimizmus, de hát az angol válogatott történetének szerves részét képezik az elveszített tizenegyespárbajok. Többek között nekem is lepergett a fejemben a jelenlegi kapitány, Gareth Southgate hibája 1996-ból, a német Andreas Möller peckes járása, David Beckham hibája a portugálok ellen (2004), az olasz Andreas Pirlo megalázóan higgadt panenkás tizenegyese (2012) az elvetődő Joe Hart helyére.

Mint mindenki másnak, nekem is megvannak a prekoncepcióim a tizenegyeseknél, árgus szemmel figyelem, hogy fut neki a játékos, milyen messziről, mennyire tűnik magabiztosnak, másrészt ekkor a stressz egy közepes méretű gömbbé áll össze bennem valahol gyomortájékon, ami szorul, szorul, majd amikor az agy a másodperc tört része alatt érzékeli, hogy a labda a hálóba csapódik, felrobban és az eufória érzésével árasztja el az ember testét.

Most pedig „páholyból” figyelhettem egy bizonyos szempontból történelmi párbajt, hiszen a tizenhatos vonala környékén ültem.

Bevallom, egyedül Harry Kane kapcsán volt az a megérzésem, hogy biztos berúgja, meg is tette, ám amikor Jordan Henderson hibázott (3–2 volt az állás Kolumbiának), akkor úgy voltam vele, kész, immáron testközelből is láthattam egy újabb tipikus angol búcsút.

Tévedtem.

Mateus Uribe ugyanis a lécet találta el, majd Carlos Bacca lövésé Jordan Pickford védte szépen a bal kezével. Kieran Trippier pedig közben betalált. Az utóbbi lövésnél önkéntelenül is felpattantam, és kiszakadt belőlem egy üvöltés, de mivel a közelemben senki nem szurkolt az angoloknak az volt a (egyébként hamis) benyomásom, hogy az egész szektor hirtelen rám bámult. Persze túlzottan nem zavart, az utolsóként rúgó Eric Dier pedig a feszültséggel nem törődött, továbblőtte az angolokat, akik 1996 után (és vb-történetük során) először nyertek tizenegyespárbajt nagy tornán.

Én meg csak álltam, laptoppal a kezemben, távolba meredve és nem is vettem észre a pálya másik szélén egy kupacban ünneplő angolokat, meg az időközben eltűnő kolumbiaiakat.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”