Brazília Hirosimája és az uruguayi, aki olyan lett, mint a pápa

 

Súlyos csend ülte meg a stadiont, kétszázezer ember irtózatos csendje. Aki ott volt aznap, 1950. július 16-án a Maracana Stadionban, sohasem felejtette a lelátón úrrá lett döbbenetet, a fájdalmas elnémulást, vagy ahogy Nelson Rodrigues író fogalmazott, Brazília Hirosimáját.

„Íme, a világbajnokok” – közölte az O Mundo brazíliai napilap a vb-győzelemről döntő riói mérkőzés előtt a brazil válogatott csapatképét, a Gazeta Esportiva „Holnap megverjük Uruguayt” címmel jelent meg. Angelo Mendes de Morais riói polgármester a következő beszéddel küldte harcba honfitársait, a brazíliai torna toronymagas esélyeseit: „Önöket, brazil labdarúgókat, néhány óra múlva több millió ember ünnepli majd világbajnokként! Nincs vetélytársuk az egész földkerekségen, nincs, aki felülmúlja önöket a résztvevők közül! Önöket már most győztesként köszöntöm!” A városban előkészítették az utcákat az esti fergeteges ünnepségre, névre szóló, gravírozott aranyérmeket gyártottak Brazília új hőseinek, az Uruguay elleni találkozó merő formaságnak tűnt – éppúgy, mint négy évvel később a két és fél millió győzelmi bélyeget előre kinyomtató Magyar­ország szemében a vb-döntős ellenfél, Nyugat-Németország elleni utolsó ütközet. A különös, körmérkőzéses lebonyolítási rend szerint Brazíliának a záró mérkőzésen a döntetlen is elég volt a megdicsőüléshez.

Nem kergetett ábrándokat Juan López, az uruguayiak szövetségi kapitánya, szárazon kérte játékosaitól, hogy ha ki is kapnak néhány góllal a braziloktól, igyekezzenek emelt fővel veszíteni, védekezni körmük szakadtáig. A csapatkapitány, Obdulio Varela másként gondolta: előzőleg társaival gondosan levizelte a fent említett, fennhéjázó brazil napilapokat, az edző háta mögött pedig arra biztatta a többieket, ne hallgassanak rá, támadjanak bátran: „Muchachos, aki nem való ide, nem játszik. Menjünk, és kezdjük el a műsort!”

Hősiesen tartotta magát Uruguay, a második félidő elején mégis beigazolódni látszott a hazaiak várakozása, Brazília Friaca góljával vezetést szerzett, és a világbajnoki cím küszöbére ért. A 66. percben ugyan Alcides Ghiggia beadásából Juan Alberto Schiaffino egyenlített, a brazilok az 1:1-es állással is nyeregben érezhették magukat. Tizenegy perccel a lefújás előtt aztán olyasmi történt, ami nemcsak az uruguayi futballtörténelem aranypillanataként, de a sportág talán legnagyobb hatású mozzanataként rögzült az emlékezetben.

„Elindultam a labdával a jobb szélen – mesélte később százszor, ezerszer a kulcsszereplő, Alcides Ghiggia. – Kicseleztem Bigodét és a tizenhatoson belülre értem. A brazil kapus arra számított, hogy középre ívelek, mint az első gól előtt, így kissé kimozdult a kapujából. Másodpercnyi időm volt csupán dönteni, megcéloztam a rövid sarkot. Aztán már csak a stadion félelmetes csendjére emlékszem…”

Jules Rimet, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnöke ezekben a pillanatokban éppen a stadion belső lépcsőházában tartott emeleti páholyából a játéktérre, hogy a kezében szorongatott kupát a lefújás után átnyújthassa a braziloknak. A pálya mellé érve meglepve tapasztalta a nyomott hangulatot, zavartan pislogott jobbra-balra, végül a meccs utáni bizonytalanságban Varela tolakodó kérdésére – „Most akkor ideadja nekünk a trófeát vagy sem?” – csak megszabadult csomagjától, igaz, minden ünnepélyességtől mentesen, miközben a brazilokat köszöntő beszédének kézirata a mellényzsebében lapult. Hogy mi történt ezután? Idézzük Alcides Ghiggiát, akit halála előtt néhány hónappal, 2014 októberében monte­videói otthonában keresett fel Farkas Norbert sportkommentátor, hogy a különleges találkozásról és a 87 éves uruguayi futballcsillag emlékeiről a Nemzeti Sportban közölt interjújában adjon számot. „Brazília halott volt. Síri csend lett úrrá az országon. A meccs után visszamentünk a szállásunkra, vacsoráztunk, aztán elindultunk, hogy megkeressük a pénztárost, hogy adjon egy-két pesót, de nem találtuk, így a saját pénzünkből mentünk el ünnepelni. Söröztünk egy jót.”

A drámai meccs levét azonban Moacir Barbosa, a brazil kapus itta meg, fenékig ürítve a Maracanazo méregpoharát. Hiába számított posztján a világ egyik legjobbjának, vezette Copa América-győzelemre Brazíliát 1949-ben és volt a korszak brazil sikerklubjának számító Vasco da Gama vezéregyénisége, az évszázad gólja engesztelhetetlen honfitársai értelmezésében haláláig az ő lelkén száradt. Gyűlölettel és megvetéssel tekintettek rá, szégyenétől sohasem tudott szabadulni. Miután 1963-ban – talán gúnyból – odaajándékozták neki a Maracana kapujának a Ghiggia-gólnál őrizetlenül hagyott bal kapufáját, kerti összejövetelre hívta egykori csapattársait, akik az este végén meghökkenve vették észre, hogy a felszolgált húsok kisütéséhez vendéglátójuk miféle faanyagot tüzelt el. Később egy dokumentumfilmben könnyeivel küszködve beszélt arról, hogy élete leggyötrelmesebb perce nem az 1950-es mérkőzésen kapott második gólé volt, hanem az, amikor húsz évvel később a piacon a háta mögött egy anya ezt súgta oda gyermekének: „Nézd meg ezt a férfit, kisfiam! Miatta sírt egész Brazília…” És ebben egyébként nem túlzott a rejtélyes kapusszomorító: az elveszített világbajnokság idején kilencéves Pelé elmondása szerint aznap délután látta életében először zokogni édesapját, a brazil nép körében öngyilkossági hullámot váltott ki az uruguayi csapás, míg a szomszédban a 2:1-es győzelem drámai fordulatait nehezen viselő uruguayi rádióhallgatók közül többen a készülék mellett fordultak le székükről.

Barbosa neve évtizedekkel később is szitokszó maradt, Ricardo Teixeira, a Brazil Labdarúgó-szövetség elnöke 1993-ban határozottan közbelépett, amikor egy helyi televíziós társaság az idős kapust kérte fel egy válogatott mérkőzés szakkommentátorának, és az 1994-es vb-győztes brazil csapat szövetségi kapitánya, Carlos Alberto Parreira sem engedte játékosai közelébe az átokhordozót, amikor a válogatott edzőtáborában járva tolmácsolni igyekezett jókívánságait. Szerencsétlen öregúr kétségbeesetten panaszolta: „Brazíliában a maximálisan kiszabható büntetés harminc év börtön. Én mégis negyvenhárom éve bűnhődöm egy el nem követett vétségért.”

Bármily furcsa, hamarabb megbocsátott Brazília az „elveszített világbajnokság” első számú felelősének, az uruguayiak olasz származású csillagának, a riói mérkőzésen gólt szerző és gólpasszt adó Ghiggiának, mint saját kapusának. Lábnyomát az újjáépített Maracana padlójába öntötték, a legyőzött ország földjén mindig tisztelettel és szeretettel fogadták. Kedvenc története szerint egy fiatal brazil határőrnő évtizedekkel a sorsfordító gól után is remegő kézzel olvasta ki útleveléből a mágikus nevet, majd az uruguayi utazó csodálkozását látva a szívére mutatott: „Tudja, az a gól még mindig fáj nekünk…”

A második uruguayi vb-diadal jelképes alakjának ellenben megolajozta életét a riói aranygól. A Penarolból 1953-ban az AS Romához igazolt (itt Nyers István csatártársa volt), majd az AC Milannál töltött idénye után 1962-ben visszatért Uruguayba, a Danubióhoz. Olaszországi fényűző életéről legendák keringtek: a római éjszaka ismert figurájaként emlegették, három sportkocsija közül legtöbbször gyönyörű Alfa Romeójával járta a várost, a Cinecitta filmgyár gyakori vendégeként szoros ismeretséget kötött Anna Magnanival és Gina Lollobrigidával. Szerelmi szédelgéseinek ára volt a két hónapos börtönbüntetés, amelyet szeméremsértés miatt kapott egy 14 éves lánnyal töltött autós kalandja nyomán, és a tárgyalás során aligha számított enyhítő körülménynek, hogy az alkalmi románcból gyermek született. Később az uruguayi állam segített neki munkát találni, egy kaszinó krupiéjaként dolgozott, idősebb korában autóvezető-oktatónak állt, első tanítványa személyében harmadik feleségét, a nála 45 évvel fiatalabb Beatrixet sodorta elé az élet. Humorát, jó kedélyét utolsó éveiben is megőrizte Uruguay ünnepelt futballistája, öreg fejjel büszkén mondogatta: „Három ember volt képes elhallgattatni a Maracana közönségét: II. János Pál pápa, Frank Sinatra és én.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 12-i lapszámában jelent meg.)