Elbuktak Neymarék, továbbra is az 1996-os gárda a PSG aranycsapata

Viszonylag rövid, de annál izgalmasabb és sikeresebb múltra tekinthet vissza a PARIS SAINT-GERMAIN, amelynek ugyan jogelődje, a Stade Saint-Germain 1904-ben alakult, de a PSG csak 1970-ben született, mégpedig a kicsiny SSG és az anyagilag megrendült Paris FC házasságával. A Paris FC sem volt éppen őskövület a francia futballban, egy évvel azelőtt hozták csak létre, és ugyan szeretett volna azonnal az élvonalban indulni, de a szövetség nem engedélyezte az összeolvadást a Sedannal, így maradt a városon belüli „kényszerházasság”. A PSG remekül indult: a másodosztályban bajnoki arannyal debütált, a rájátszásban a Lille és a Monaco előtt végezve. Az volt a párizsiak szerencséje, hogy a korábbi 16 csapatos másodosztály helyére három csoportot szerveztek, egyaránt 16 indulóval, és volt idő összerázódni a gyengébb ellenfelek között. Az előző idényben a Paris FC egyébként a középmezőnyben végzett.

És bátran támaszkodhattak a szurkolóikra, mondhatni, a drukkerek hozták össze magát a PSG-t is, ugyanis a Real Madrid hatására két párizsi üzletember, Guy Crescent és Pierre-Étienne Guyot alapítani akart végre egy komoly klubot Párizsban, de nem látták anyagilag biztosítottnak a jövőt – példaképük, Santiago Bernabéu rábeszélte őket, indítsanak egy közösségi támogatói kampányt. Amelyhez végül húszezer párizsi polgár csatlakozott, nincs új a nap alatt, a Fény városában mondjuk ezt természetesnek vehetjük.

A fedélzeten Jean Djorkaeff-fel, egy szerb és egy portugál légióssal 1971 nyarán feljutottak az élvonalba (no és azzal a derék Jean-Claude Bras-val, aki később felbukkant a Ferencvárosnál), de 1972 nyarától a PSG a harmadosztályban találta magát, ugyanis kettévált a frissen alakult egyesület egy amatőr és egy profi alalulatra, az előbbi lett a PSG. Amely 1974-re visszakerült a legjobbak közé, éppen a Paris FC kiesését követően, természetesen már profi csapatként. Egy év múlva búcsúzott a másik párizsi csapat is a Ligue 1-től, a hatvanas években a régi Toulouse FC-vel egyesülő Red Star FC, a nagy Néstor Combinnal a fedélzeten.

Ezt a klubot maga Jules Rimet, a FIFA atyja alapította, és ne keverjük össze a Matra Racinggal, amelyet a nyolcvanas években hoztak létre, éppen a PSG sikerein felbuzdulva, meglepő módon a Paris FC-t felvásárolva. Sajnos hamar elfogyott a Matra óriáscég vezérének, Jean-Luc Lagardere-nek a pénze, tönkrement a Luis Fernández, Maxime Bossis, David Ginola, Pierre Littbarski, Enzo Francescoli fémjelezte csapat.

De térjünk vissza a PSG-hez, amely anyagilag stabilizálódott, a „külvárosi” párizsi csapatokkal ellentétben a a polgárság, a nagypolgárság és a helyi elit kedvence lett. Egy Francia Kupa-arany után 1986-ban bajnok lett Gérard Houllier legénysége, soraiban a legendás Joël Bats, Luis Fernández, Dominique Rocheteau hármassal, akik sok nagy tornáról és remek gombfocicsapatokból lehetnek ismerősek az idősebb olvasóknak. Michel Platini Ligue 1-es búcsúmérkőzésére közel 150 ezer jegyigénylés érkezett a Parc des Princes stadionba, amely a második feljutás óta a PSG otthona.

Francis Borelli elnök korszaka 1991-ig tartott, ez az éra több aranyérmet nem szült: az elnök hiába vívott késhegyre menő harcot a Marseille első emberével, Bernard Tapie-val szóban, a játékospiacon és néha majdnem a tettek mezején is, a nagy OM-mel nem tudott érdemben konkurálni. Pedig éppen ezzel a céllal hozták létre a klubot – önkormányzati segítséggel –, a szokásos észak-dél, főváros-vidék mellett a gazdag-szegény, elit-kitaszított ellentétek is szítják a tüzet. Egyébként a PSG nem túl népszerű az ország futballdrukkerei között, arrogánsnak tartják őket, főleg a 2011 után történtek miatt, a párizsi drukkerek jelmondata éppen ezért ez: „Senki sem szeret bennünket, de mi rá se rántunk!”.

A BEK-indulás egyébként totális csőd lett, a nyáron alaposan megerősített csapatot az első körben kiütötte a csehszlovák bajnok Vítkovice, majd az anyagilag is a csőd felé száguldó PSG-t eladta Borelli a Canal+ nevű televíziós cégnek (ez sokat dobott aztán az OM-mel vívott rangadók médiapublicitásán, sajnos halálos áldozata is volt az összecsapásoknak).

Egycsapásra az egyik leggazdagabb francia klub lett a fővárosi egylet, a bevételek majdnem felét a tv-s pénzek adták (nem meglepő módon), és miután az 1993-as Bajnokok Ligája-győzelmet követően összeomlott a Marseille gyanús ügyekre épülő birodalma, úgy érezték a fővárosiak: eljött végre az ő idejük.

A Canal+ pénze a kispadra ültette a Portóval BEK-győztes bajuszkirály mestert, Artur Jorgét, aki úgy hergelte játékosait az OM ellen, mint később José Mourinho az övéit Madridban. Eleinte nem sok babér termett neki, de évről évre (sz)épült a csapata, érkezett két brazil, Ricardo Gomes és Valdo, Marseille-ből a Laurent Fournier, Bruno Germain, Bernard Pardo trió, a nagy munkabírású Paul Le Guen a Nantes-tól, majd az 1992-es „nagy nyári aratás” során a George Weah, Bernard Lama, Vincent Guérin, David Ginola, Alain Roche ötös – egy évre rá pedig az 1994-es világbajnok brazil karmester, Raí, Sócrates kisöccse. 1993-ban Francia Kupát nyertek, egy évre rá Ligue 1-et, a meggyengült Marseille előtt, miközben a KEK-ben az elődöntőig jutottak.

A következő idény inkább csalódást okozott, ekkor már Fernándezzel a kispadon. A hazai ligában egy szürkécske transzferidényt követően a bronzérem lett osztályrészük, míg a Bajnokok Ligájában a Vác kiütése után a csoportjukat százszázalékos teljesítménnyel megnyerték (a Bayern München, a Szpartak Moszkva és a Dinamo Kijev előtt), majd a negyeddöntőben az FC Barcelonát is kiütötték, ám az elődöntőben mind a két meccsen kikaptak a Milantól, s csak egy újabb Francia Kupa-sikerrel vigasztalódtak. De a mindig morcos Fernández szerzett pénzt erősítésekre (a Milan ellen villogó, későbbi aranylabdás Weah-t nem tudta megtartani, a „második dudást”, Ginolát pedig elengedte Angliába), érkezett a Youri Djorkaeff, Patrice Loko, Julio Dely Valdés hármas, a védelembe Lyonból a fiatal Bruno N'Gotty, és a mester hazahívta Bordeaux-ból „Lolo” Fournier-t.

És készen állt a PSG első aranycsapata, amely ugyan a ligában csak ezüstérmes lett az Auxerre mögött, és a Francia Kupában is elvérzett Taribo Westék ellen, de a KEK-ben menetelt: a Molde és a Celtic sem volt ellenfél, aztán ugyan Hriszto Sztoicskov góljával megverte a franciákat Olaszországban a Parma (Puhl Sándor vezette a mérkőzést), de otthon Raí vezérletével továbbjutottak. Az elődöntőben következett a SzuperDepor, Djorkaeff és Loko góljával kétszer is 1–0-ra nyertek, ehhez képest a döntőben könnyebb dolguk volt a Rapid Wien ellen.

Legalábbis így hitték, mert a kapuban Michael Konsellel, előtte a legendás Trifon Ivanovval, a csatársorban Carsten Janckerrel erős ellenfélnek bizonyult a Rapid, de végül győzött a „túlerő”. Nem is csoda, a PSG hálója előtt a 44 válogatottságig jutóLama röpködött, őelőtte Roche és N'Gotty fogott embert, Le Guen söprögetett. Raí a legnagyobb brazil karmestereket felidézve futballozott, és európai szintű erőnléttel robotolt, ha kellett.

Fournier oldalánGuérin és a szintén vékonycsontú Daniel Bravo szerepelt, szinte már a későbbi Barcát idézte a középpályás kvartett, amelynek tagjai közül messze kiemelkedett a 189 centiméteres Raí. A csatársorban szabadon tett-vett a „kis” Djorkaeff, szintén világbajnok, mint Raí; és szinte kikopott már a neve a köztudatból, de Loko príma támadó volt, bajnokságra vezényelte a Nantes-ot, gólkirály lett, és majdnem harmincszoros válogatott, pechjére éppen a hazai világbajnokság előtt nem ment neki (lelki gondjai miatt egy időre kórházi kezelésre szorult).

Jutott ismert játékos a kispadra is: Pascal Nouma kis szerencsével Thierry Henry lehetett volna, a kapus Richard Dutruel később a Celtán át a Barcelonáig, a bekk Francis Llacer a francia válogatottig, kollégája, Oumar Dieng az olimpiai csapatig jutott. A veretes Ligue 1-profi, José Cobos a kispadra sem ülhetett le, miként a rutinos Jean-Philippe Séchet, a később „bajnoki aranylabdát” kiérdemlő aprócska középpályás, Dzsamel Belmadi és a korszak egyik csatársztárja, a válogatottban is szereplő Xavier Gravelaine.

Emeljük ki a panamai gólvadászt, a mára szintén elfeledett Julio Dely Valdést, aki csoda gólerős volt a topligákban, a Serie A és a La Liga kiscsapataiban is.

Fernández a bajnoki kudarcba így is belebukott, Bilbaóban lelt némi nyugalmat, utóda a csapat egykori remek védője, Ricardo Gomes lett, akivel a PSG ezúttal a Monaco mögött lett ezüstérmes – ám a KEK-ben jól ment neki, az elődöntőben a Liverpoolt is legyőzte.

Ekkor már ott futballozott a brazil világbajnok Leonardo, a később az Interben kivirágzó szűrő, Benoit Cauet, a válogatott ék, Cyrille Pouget és már bontogatta a szárnyait Nicolás Anelka (!), csak éppen az FC Barcelona a brazilRonaldo büntetőből szerzett góljával jobb volt a fináléban a PSG-nél (1–0).

Nyáron megvették a párizsiak Florian Maurice-t és Marco Simonét, egy Francia Kupa-arany lett csak a termés – és váratlanul véget ért az aranykor, amelyet olyan klasszisok sem hoztak vissza, mint Anelka, Jay-Jay Okocha, Ronaldinho, Christian Wörns, Gabriel Heinze vagy Pauleta, sőt a kétezres években kétszer is majdnem kiestek az élvonalból. Különösen 2008-ban rezgett a léc, de az elefántcsontparti támadó, Amara Diané megmentette őket, ezért is ő az egyik legnagyobb klubikon. Még azon a nyáron eladták nyolcmillió euróért az al-Rajjannak…

Ekkor már nem a Canal+ volt a tulajdonos, hanem egy nemzetközi pénzügyi csoport, velük egyezett meg 2011-ben a katari Qatar Sports Investments, és jöttek velük az eurómilliárdok, rögtön az első évben egy 150 milliós transzferköltéssel, a Javier Pastore, Thiago Motta, Kévin Gameiro, Mohamed Sissoko, Jérémy Ménez, Blaise Matuidi, Alex, Salvatore Sirigu, Maxwell, Diego Lugano vonulattal – a többi pedig már történelem.